No Rest for the Wicked próbakör

Az Ori-játékokról elhíresült osztrák Moon Studios éles műfajváltással rukkolt elő a No Rest for the Wickeddel, sőt egyfajta áthidalással két stílus között. Első blikkre a Diablo-szériával csúcsra járatott felülnézetes akció-szerepjátéknak tűnik az anyag, ám a harcrendszerét és a pályatervezést egyértelműen a soulslike játékok ihlették. Szerepkörünk pedig elég sok mindent lefed: hősünk nem csupán a betolakodókkal és szörnyekkel számol le, szorgalmasan gyűjtöget nyersanyagokat is, hogy jobb cuccai legyenek, és ha már letelepedett az új szigeten, akkor illendő lenne lakóhelyét is újjáépíteni.

Fennállt annak veszélye, hogy ebből a hibridből egy bátortalan, egyik elemében sem kiemelkedő zagyvaság lesz, de szerencsére erről szó sincs. A fejlesztők rátaláltak a közös nevezőre, mégpedig a folyamatos lootolásra, bár az említett két műfaj egészen máshogy értelmezi a zsákmány jelentőségét. A No Rest for the Wickedben teljesen a nulláról kezd karakterünk, nem is kínál előre különféle karakterosztályokat, “majd lesz valami” alapon indulunk a buildünk építésére, nyilván a megszerezhető tárgyak és fegyverek függvényében. Első körben az erőre és az állóképességre gyúrunk rá, elvégre satnyán nem sok babér terem majd nekünk. Eddig ugye nincs meglepetés.

A történet szerint mi Cerimet, a harcost alakítjuk, aki egy olyan dark fantasy világban próbál helytállni, ahol a háttérben politikai cselszövések és a fenyegető természetfeletti egyaránt beleszól a játszmába. Éppen úton vagyunk Sacra szigete felé, ahol egy titokzatos járvány tizedeli az embereket, ám a minket szállító hajót partokhoz közel megtámadják. Hajótöröttként, egy szál semmiben térünk magunkhoz a szigeten, a helyőrségeket banditák foglalták el, a partok sziklái között pedig nagyra nőtt vadállatokkal nézünk szembe. Nem valami jó kilátások!

Jó hír, hogy a sztori nem csupán egy szükséges rossz - mondván a csaták és a loot úgyis elviszi a hátán az egészet -, egészen megkapó a cselekmény. Harol király meghalt, a trón pedig a fia, Magnus foglalta el, aki Madrigal Seline-t és csapatait elküldi Sacrába, hogy rendet tegyenek a fertőzöttek és a helyi lázadók között, akiket Risennek neveznek. Utóbbiak egyik kiváló bajnoka egy vakmerő leányzó, Odessa, aki történetesen a kormányzó, Ellsworth lánya, és bizonyára megvolt az oka, amiért csatlakozott a lázadókhoz. Neki fontos szerep jut majd, ahogyan Cerimnek is, ám kezdetben azt sem tudjuk, kik vagyunk és mihez kezdjük, de idővel szépen kibontakozik a szövevényes és élvezetes narratíva, számos fontos esemény hatására.

A harcrendszer már a Souls-játékokhoz hasonló, így aztán aki a Diablo-szerű vehemenciával veti bele magát az akcióba, az gyorsan visszapattan már az első ellenfélről is. Itt is főleg egy-egy elleni összecsapások vannak, kettőnél több haramiával szemben irtó nehéz talpon maradni, négynél pedig megfontolandó az egyenként levadászás. Ugyanígy van könnyebb és erősebb támadásunk, valamint egy állóképesség-méter, amely befolyásolja az mozgásunkat és bevethető fortélyokat. A rúnák a speciális képességekhez kellenek, melyek már a fókuszt fogyasztják, és persze folyamatosan használjuk a fogyóeszközöket, élelmiszereket, fegyverolajokat, robbanóanyagokat és varázsitalokat is.

A harcok során az egyik járható út, hogy kibillentsük az ellenfelet az egyensúlyából, azaz megtörjük az ellenállását, így elkábíthatjuk egy időre, ami után már tisztességes sebzés vihető be. Ám ugyanez érvényes ránk is, ha nem vigyázunk, vagy idő előtt kifogyunk a szuflából. Természetesen a szokásos kitérés és vetődés sem hiányzik a repertoárunkból, mindegyik gördülékenyül működik, a Moon Studios remekül felmondta a leckét, az időzítésen és a kiváráson van a hangsúly. Az állóképességünket a mászás is fogyasztja, illetve az sem mindegy, hogy milyen súlyú fegyvert fogunk kézbe, hiszen hiába tűnik jobbnak egy szinte ugyanolyan kétkezes kard, amikor nehezebb, mint az eddigi, mi a teherbírásunk pedig erre nincs felkészítve rá, így nemigen használhatjuk, míg fel nem fejlődünk.

Kicsit furcsa megoldás, hogy halálunk esetén nem XP-t bukunk, hanem a felszerelésünk tartósságából és hatékonyságából veszítünk, amik így rosszabb esetben teljes javításra szorulnak. Ha épp nincs a közelben munkapad, meg leszünk lőve. Noha a fejlesztők már enyhítettek egy patch-csel a rendszer szigorúságán, ám még így is rengeteg pénzt ölünk bele a cuccaink javításába. Ennyi megkötés azonban megszokható, mivel főleg a kezdeti órákban okoz nehézségeket, amikor is folyamatosan vissza kell caplatnunk a városba, hogy eladjuk a felesleget. Viszont a végjáték során már nem lesznek anyagi gondjaink. Az sem mellékes, hogy itt nem termelődnek vissza az ellenségek halálunk után, legalábbis nem azonnal.

Ritkaság szerint különféle színekkel különböztetik meg a megszerezhető tárgyakat, ám az is felettébb egyedi megoldás, hogy az ütősebb, lila színű cuccok lényegében “elátkozottak”, amelyeknél már negatív tulajdonságokkal is kell számolni. A nagyobb sebzésért például kevesebb XP-vel és nehezebb fegyverrel “fizetünk”, ám lesz olyan is, amikor egy bekapott sebzés még az állóképességünket is csökkenti - nehogy már el tudjuk menekülni. Vigyázni kell a fejlesztésekkel is, hiszen hiába volt egy jól bevált kardunk korábban, egy rosszul elsült bűbájolás után túl sok kompromisszumot kéne lenyelnünk a további használatához.

Ami viszont különösen élvezetes, hogy a harcok során van súlya és ereje a suhintásainknak, jól érezhetőek a különbségek a különféle fegyvertípusok között, gyorsan megtaláljuk a kedvencünket. Minden sikeres találat megrendíti az ellenfelet, a végzetes csapás pedig több mint kielégítő. A bossharcok pedig hozzák az elvárható szinte , itt is a megfelelő ritmusra kell rátalálni, máskülönben nem sok babér terem. A mozgás viszont kicsi nehézkes, főleg, hogy nem kevés platformelem és falmászás is előfordul a játékban, a messziről virító kincsesládákat általában nehezen elérhető helyekre rejtik. Elképzelhető, hogy önhibánkon kívül lezuhanunk valahonnan, csak mert a sprintelés és a kitérés ugyanarra a gombra került - szóval az irányításon van még mit finomítani.

A designerek ezen felül némi túlélőjáték-ízt is csempésztek a No Rest for the Wickedbe, bár ezt szerencsére nem vitték túlzásba. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert a a bányászás, a horgászat és az ásás megtörik a játék általános lendületét, pedig az így kinyerhető ércek a fegyverkészítéshez és Sacrament városának fejlesztéséhez szükségesek. Ezekből húzhatunk fel boltokat, kovácsműhelyt és más épületeket, és vásárolhatunk saját házat is, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ugye mennyi tennivaló húzza vállunkat?

Persze a világ megismerésére bőven lesz időnk, hiszen a korai hozzáférésű változat 30 órán át számít a figyelmünkre, legvégéig pedig nekünk kell utat törni magunknak. A látvány mindenesetre nagyon stílusos, leginkább a Dishonored karikatúraszerű megvalósítására emlékeztet, elnagyolt testfelépítésű karakterekkel, bárgyú, de kifejező arcokkal és pasztellszínű környezeti esztétikával. Az összkép olyan mint egy festmény, és mindezt túlzó effektekkel és mozgással öntenek nyakon, mindezt pedig a hangok és a szinkron még kifejezőbbé tesznek, az átlagosnál is jobb végeredménnyel.

Kezdetben erőtlen, ám később annál stabilabb léptekkel robogunk a végkifejlet felé, és miután a sztoritartalmat teljesítettük, és a mellékküldetéseket sem hanyagoltuk, megnyílik az endgame kazamata, a Cerim Crucible tíz véletlenszerű szinttel és ellenségekkel - jobb esetben jó pár órával kitolva a játékidőt. Pipa! Azonban a Moon Studios még csak az útja elején jár, hiszen a teljesítménygondokon felül a kamerakezelés sem a legjobb, sőt, kezdetben még a billentyűzetkiosztást sem tudtuk áthangolni. Nem beszélve a további fejezetekről sem, hiszen a sztoriban még bőven van potenciál, az alapok kellően ígéretesek hozzá, az eddig látottak alapján a csapat sikerrel abszolválta a két műfaj összeházasítását. Csak adjunk nekik még egy fél évet!

A No Rest for the Wicked korai hozzáférése 2024. április 18-án startolt el a Steamen. A játék Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re is megjelenik valamikor a jövőben.