Endless Ocean Luminous teszt

Vannak játékok, melyek sem technikai, sem játékmeneti szempontból nem nyújtanak eget rengető élményt, viszont mégis szép emlékként ülepednek le a játékosok kollektív emlékezetében. A 2009-es Endless Ocean 2: Adventures of the Deep is tipikusan egy ilyen címnek mondható, a Wii-s érában érkező búvárkodós játék nem váltotta meg a világot, viszont egy üde színfoltként úszkált a Nintendo exkluzív címeinek tengerén. Majd másfél évtized után a fejlesztők úgy látták, hogy itt az ideje leporolni az IP-t, és egy vadonatúj résszel megörvendeztetni a Switch tulajokat. Az egyetlen bökkenő, hogy az Arika csapata mintha időközben elfelejtette, hogy mitől is voltak szerethetőek a korábbi részek, és gyakorlatilag minden olyan mechanizmust kukáztak, amit élvezni lehetett. A Luminous alcímmel érkező új epizód gyakorlatilag nem több, mint egy játéknak becézett 5-600 tételes interaktív tengerbiológus lexikon.

Ha valaki a Youtube-ot felcsapva belepörget egy random Endless Ocean Luminous gameplay videóba, akkor 90%, hogy pont egy olyan jelenetet csíp el, amin egy ritka tengeri állat picit elnagyolt 3D-s modelljét látjuk, mellette pedig egy rövid írásos összefoglalót, amit egy női AI szinkronhang darál éppen le. És hogy miért 90%, hogy ilyen jelenetet csípünk el? Nos, mert a játék 90%-a ennyiben merül ki. Mindegy, hogy solo vízalatti körútra, multis búvárkodásra vagy a sztorira böksz, a játékmenet ugyanaz lesz: a búvároddal úszol, és amint valami élőlényt látsz, lenyomod az L gombot, bescanneled a lényt, és elolvasod a hozzá tartozó lexikon-bejegyzést. Hát nem izgalmas? Nem. Nagyon nem.

Olyannyira nem, hogy a játék még thalassofóbiával sem nyújt érdekfeszítő pillanatokat. Ezt egyébként valószínűleg érzékelték a fejlesztők is, úgyhogy belepréseltek egy ingyenes mobilos játék dramaturgiájával felvértezett sztorimódot és egy 99 apróbb kihívásból álló misztikus táblát is, ám mindez csak gyenge porhintés. Az utóbbi lényegében agyatlan grindeléssel teljesíthető, az előbbi pedig némi narratíva csepegtetésével próbál rávenni az agyatlan grindelésre. Persze nem lenne ezzel baj, ha a grindelés, vagyis gyakorlatilag maga a játékmenet szórakoztató, vagy legalább meditatív valami lenne. De nem az. Nagyon nem.

Az óceán egész egyszerűen sivár. A borzalmas színtónusoknak hála a fejlesztők képesek voltak elérni, hogy a magasabb felbontás és a sokkal részletesebb textúrák ellenére is az új rész vizuális összhatásában elmaradjon a Wii-s résztől. Az élőlények gyakorlatilag fix pályán keringő díszletekké silányultak. Nincs velük érdemleges interakció, a sztorimód egyik első átvezetőjében rögtön közlik is velünk, hogy a kutatási helyszínünkön szerencsére minden állat nyugalmi állapotban úszkál – szóval a nagyobb élőlények textúrája csak ellöki a búvárunkat az útjából, a kisebb halak pedig simán átúsznak rajtunk. Az, ahogyan szembe találod magad egy óriási fehér cápával, ami ugyanazon az útvonalon rója a köröket, és a szeme se rebben ha fejjel előre a szájába úszol… az csak simán illúzió romboló.

Persze nem egy mélytengeri horrorra számítunk a játéktól alapból sem, viszont az egész világ statikussága tényleg abszolút megöli az élményt. A helyzetet tovább rombolja a búvárkodás abszolút elnagyolt mechanizmusa. A ruhánk színét leszámítva nem állíthatunk a felszerelésünkön semmit sem, nem léteznek veszélyhelyzetek, nem kell figyelni se az oxigénre, sem a nyomásra, sem a dekompresszióra, a mélység kezelését pedig abszolút elbagatellizálták. Jó, persze nem vagyok én sem komoly búvár, egyszer merültem le felszerelés nélkül nagyjából 6-7 méteres mélységbe, és utána két napig fájt a fülem… Viszont még így is egészen biztos vagyok abban, hogy ha békatalpakkal 10-15 másodpercig úszol lefelé, akkor nem jutsz le a mélytengeri állatokig, és nem fogsz koboldcápákba ütközni.

A legnagyobb és egyben megbocsáthatatlan hibája a Luminousnak az, hogy a játékmenet felépítése szöges ellentétben áll azzal, amit egy ilyen játéktól remél az ember. Rácsodálkozni a sokszínű vízi világ mikrokozmoszára, elmerülni pusztán az élővilág zsibongó mozgásában, hatalmas mélységeket meghódítani, a mélytengeri barlangokban stresszelni az oxigénszint miatt, a végeláthatatlan kékségbe merülve azon izgulni, hogy vajon mi vár minket a következő zátony mögött… Mindebből semmit sem kapunk a Luminous játékmenete során.

Hogy mi van helyette? Látod azt a tengeri csillagot? Scannelj be belőle még tízet! Készen vagy? Szép munka! Menni szeretnél a következő izgalmas pályára? Hóhó, nem úgy van az! Mielőtt továbbmehetnél, scannelj be 2000 random állatot, és csak utána mehetsz a következő pályára, ahol be kell bescannelhetsz újabb tíz állatot. És nagyjából ennek különböző iterációi az, amik a játékmenetet szolgáltatják. Néha a játék próbálkozik picit színesíteni a felhozatalt, és bedob pár UML-t (Unique Marine Life), amik speciális élőlények, ezért hatványozottan megéri őket bescannelni. Csak amikor a ritka teknősök és delfinek helyett egy villámokat szóró cápa-bálna hibriddel van dolgunk, akkor rögtön tiszta lesz, hogy a fejlesztők tudományos szempontból sem igazán erőltették meg magukat. Ehhez egyébként hozzátartozik, hogy a mélytengeri állatok is sokszor köröznek a számukra amúgy halálos felszín közelében, mint ahogyan a pár soros lexikonszerű ismertetője az adott állatnak is annyira általános és érdektelen, hogy a tizedik után már úgy is mindenki rögtön átlapozza őket.

Ami ideig-óráig képes megmenteni a játékot, az a multiplayer. Az élmény ugyan nem lesz merőben más, és a többi játékossal való interakciónk is kimerül pár emoji használatában (lévén se írásos, se hangchat nem kapott helyett a játékban) és az UML-ek közös scannelésében, viszont megvan annak a maga bája, ahogyan egyszerre 30 játékos merül alá a nem is annyira végtelen kékségnek. Ezen felül még további pluszpont, hogy hangzás terén tényleg ott van a szeren az alkotás, ahhoz képest, hogy menyire nem realisztikus a játék többi része, a hangok egy AAA-s tengeralatti címben is könnyűszerrel megállnák a helyüket.

Az Endless Ocean Luminous pedig egyébként tényleg sok mindent megpróbált bevetni a siker érdekében: rengeteg merülési helyszín, hosszúra nyújtható játékidő, és a hétköznapi bohóchaltól kezdve felfedezhetünk minden említésre méltó vízalatti élelőnyt, a púpos bálnától egészen a megalodonig. Csak valahogyan a mókáról feledkeztek meg. Izgalmas felfedezőjátéknak kevés, meditatív címnek túl grindelős, Journey-féle atmoszférikus műnek pedig túl sivár. Amikor pedig az ember elhatározza, hogy túlteszi magát mindezen, és élvezni fogja a játékot, aztán beletol kínkeservesen egy egész órát egyetlen pálya kimaxolásába és minden állat bescannelésébe, akkor pedig maga a játék fog a leginkább rácsodálkozni a dologra, és zavarában megajándékoz egyszerre 8 szintlépéssel és két új színben pompázó búvárruhával. Ennél összetettebb célokat és élményeket viszont ezek a vizek sajnos nem tartogatnak.

Az Endless Ocean Luminous kizárólag Nintendo Switchen érhető el.