Ebből persze az elején még semmit sem tapasztalunk, sőt, a főmenübe belépve játszi könnyedséggel varázsol el minket a Spy × Familyből szinte tökéletesen átörökített hangulat. A cuki színkavalkád és a fülbemászó dallamok közepette azonban már bele is futhatunk egy komolyabb kellemetlenségbe, a nyakatekert irányításba. Mivel a Bandai Namconál voltak olyan jófejek, hogy a Baten Kaitos felújított csomagjához hasonlóan itt is felcserélték a kontroller A és B gombját, ráadásul ezúttal megváltoztathatatlanul, ezért aztán én az első adandó alkalommal rögtön a billentyűzetem felé nyúltam, arra a katyvaszra viszont, amit a fejlesztők a klaviatúrámra álmodtak, egyáltalán nem voltam felkészülve. Kezdjük ott, hogy az egeret a különféle menükön kívül teljesen elfelejthetjük, játék közben ugyanis, mialatt a főszereplő Anya Forgert a WASD-vel terelgetjük, addig a kamerát nem a cincogóval, hanem a kurzorbillentyűkkel forgathatjuk. Azon, hogy mindeközben a B gombbal futhatunk, már meg sem lepődtem, úgyhogy miközben próbáltam memorizálni a kőbevésett gombkiosztást, nyeltem egy nagyot és az új játékba fejest ugorva igyekeztem átadni magam az élménynek.
Egyáltalán nem volt könnyű dolgom, mert a SPY×ANYA: Operation Memories semennyire sincs tekintettel a mangát és animét hírből sem ismerő játékosokra. Egészen konkrétan mindenféle kapaszkodó nélkül, in medias res vágunk bele a történetbe, hogy aztán csak pislogjunk, amikor az iskolai feladatra kiadott fényképes napló készítése közben a szereplők hirtelen mindenféle kémsztorikról kezdenek hadoválni. Én is teljesen el voltam veszve, úgyhogy rögvest az internet felé vettem az irányt, ahol gyorsan felzárkóztattam magam a játék alapjául szolgáló sorozatból. Milyen jól is tettem, ugyanis a Spy × Family képében egy kifejezetten szórakoztató és egyedi humorral megáldott gyöngyszemre bukkantam, ráadásul a két évadnyi epizód ledarálását követően már az utalásokat is megértettem. Mivel a játék nem veszi a fáradtságot arra, hogy bemutassa az alapokat, ezért itt hagyok egy kis gyorstalpalót, nehogy aztán hozzám hasonlóan kikerekedett szemekkel bámuljátok a képernyőt, amikor a ránézésre óvodás korú főszereplő telepatikus képességeit kihasználva próbál közel férkőzni az egyik sulis társához.
Szóval, adva van egy titkosügynök, Twilight, akinek a feladata két kitalált ország, Westalis és Ostania közötti béke fenntartása, méghozzá oly módon, hogy információt szerez utóbbi vezetőjéről. A helyzet eléggé puskaporos, szinte bármelyik pillanatban kitörhet a háború, ezért aztán gyorsan kell cselekedni, csakhogy az érintett politikust megközelíteni szinte lehetetlen. Az egyetlen épkézláb megoldásnak az tűnik, hogy családapának álcázva magát befogad egy gyermeket, akit ugyanabba az iskolába irat be, ahová a célszemély fia is jár, hátha ezáltal a közelébe férkőzhet. A tökéletes családi idill azonban mit sem ér feleség nélkül, ezért aztán csatlakozik a kis kompániához Yor, a kormányhivatalnak dolgozó nő, aki egyébként titokban bérgyilkos. És hogy hol a csavar? Hát ott, hogy az árvaházból „kölcsönvett” kislány gondolatolvasó, aminek hála azonnal rájön a nevelőszülei titkára, de mivel nem szeretne visszakerülni oda, ahonnét jött, ezért senkinek sem szól egy szót sem és kénytelen-kelletlen belemegy a játékba.
Ez tehát az alap és ebbe helyezi bele a játék a suliban kapott fényképes napló feladatát, amit mi napi, illetve heti lebontásban abszolválhatunk. A naptáras megoldás azonban közelében sincs mondjuk a Persona sorozatban látottaknak, példának okáért meg sem tudjuk nézni, hogy mikor mi következik és hol tartunk éppen, ami teljesen feleslegessé, sőt, sokszor frusztrálóvá teszi ezt az egészet. Pár alkalmat követően ugyanis rájöhetünk arra, hogy ez a megoldás csupán a játékidő mesterséges elnyújtását szolgálja, hiszen egy-két fontosabb cselekvés után folyamatosan rákényszerít minket a játék a napszakváltásra, nem törődve azzal a temérdek teendővel, amit emiatt hátra kell hagyunk. Ebből kifolyólag újra és újra vissza kell térnünk a már ezerszer látott helyszínekre, hogy szépen-lassan megörökítsük azokat a kiemelt pillanatokat, amit a suliban kérnek tőlünk. Erre ugyanakkor csak hétvégén lesz lehetőségünk, de akkor mégis mi a fenét fogunk csinálni a hét többi napján? Hát iskolába járunk és esténként társasjátékozunk a szüleinkkel, valamint az időközben betoppanó ismerősökkel.
Utóbbinál összesen több, mint 15 minjátékban vehetünk részt, melyek közül kezdetben csak négy érhető el a történetben (a menüből bármikor bármelyiket elindíthatjuk, sok esetében offline többjátékos módban), amikben aztán egyre jobban teljesítve nyithatjuk meg a további nehézségi szinteket, illetve lehetőségeket. Szerencsére a felhozatal meglehetősen változatos, hiszen lesz itt ritmusra zöldségszeletelés, időre zajló festménylopás, ellenséges csapatok karddal történő lekaszabolása, vagy épp 3v3-as kidobós. Akármilyen minősítéssel is végezzük el az aktuális minijátékot, a végén PP pontokat kapunk, ami tulajdonképpen az itteni pénznemnek felel meg. Ebből tudunk venni kozmetikai cuccokat a szereplőink számára, de ami még fontosabb, hogy szintúgy ebből költekezve szerezhetjük be az egy-egy komolyabb pillanatképhez szükséges kellékeket. Ezek bármik lehetnek a játékmacitól kezdve egészen egy magazinig, amiket ildomos még a fotózások előtt beújítani, nehogy aztán a terepen szembesüljünk azzal, hogy az utolsó fényképes feladathoz szükséges kiegészítő hiányában ismét várnunk kell egy hetet a következő próbálkozásig.
És hogy miért fontosak ezek a fotózások? Hát azért, mert egyrészt ezeket abszolválva tudunk előre haladni a történetben, másrészt, ha sikerül tökéletesen beállítani a szöget, a fókuszt és elkapjuk a megfelelő pillanatot, akkor jobb értékelést kapunk, ami által több Eureka pontra tehetünk szert. Ezek gyűjtögetése legalább annyira fontos, mint a PP-é, ugyanis ezeket elköltve ülhetünk le esténként az asztalhoz egy kis minijátékra, azaz, amennyiben sikeresek szeretnénk lenni, akkor muszáj mind a terepen, mind pedig a családi idillben jól teljesítenünk. Szerencsére ez egyáltalán nem lehetetlen, sőt, a kihívás teljes hiánya miatt sosem a kitűzött időeredmény, vagy a tökéletes időzítés megtalálása lesz a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy eközben valahogyan ébren maradjunk. Mivel a játék a fotókészítéshez minden létező segítséget megad számunkra a különféle színű keretek képében (amivel jelzi a tökéletes szöget, fókuszt és megfelelő pillanatot is), nem igazán tudunk majd kudarcot vallani, ha viszont valamilyen csoda folytán mégis sikerülne elbarmolni a pillanatképet, akkor sincs nagy gond, mert később bármikor újra próbálkozhatunk vele.
Sajnos ez a fajta túlságosan is casual hozzáállás a minijátékok esetében szintúgy tetten érhető, mindez pedig a repetitív napszakok váltakozásával kiegészülve pillanatok alatt unalomba fullasztja az egész kalandot. Érezhették ezt a fejlesztők is, ezért aztán az önismétlődő és repetitív játékmenetet igyekeztek feldobni pár különleges eseménnyel, amiket rendszerint a fontosabb karakterekkel történő diskurzusokkal oldhatunk fel. Az ötlet dicséretes, a megvalósítás már kevésbé, mivel ez rendszerint kimerül annyiban, hogy a különféle pályarészekre beszabadulva körbe szaladunk a piros felkiáltójeles egyének között, lenyomjuk a kötelező köröket, majd a sokadik alkalmat követően jutalmul kapunk egy, rendszerint érdektelen átvezetőt. Az igazsághoz azért az hozzátartozik, hogy akad közöttük pár jópofa darab, amit a manga és anime rajongói biztos értékelni fognak, a nagy részük azonban érdemben semmit sem tesz hozzá a nagy egészhez. Az ingerszegény és kihívást teljesen nélkülöző események közben pedig szépen-lassan elkezdnek feltűnni a SPY×ANYA: Operation Memories további hiányosságai is, mint például az angol szinkron teljes hiánya (mondjuk legalább a japán az kifogástalan), vagy épp a felemás látványvilág, ami azon túl, hogy remekül ültette át a főbb szereplőket 3D-be, kifejezetten ocsmány.
És akkor arról ez idáig még szót sem ejtettem, hogy ezért a pár órás kalandért cserébe jelenleg 50 eurót kérnek el a virtuális boltokban (vannak ruha DLC-k is), ami már-már kimeríti a pofátlanság kategóriáját. Ez főleg azért fájdalmas igazán, mert a SPY×ANYA: Operation Memories egyetlen, valamirevaló pozitívuma csakis akkor tud érvényesülni, ha ismered az alapjául szolgáló mangát és animét, ennek hiányában ugyanis a repetitív és unalmas játékmenet okozta kellemetlenségek jóval hamarabb kiütköznek majd. Rajongók számára garantáltak a kellemes pillanatok, nekik nem érdemes kihagyni a kalandot, az újoncok számára pedig azt tanácsolom, hogy hozzám hasonlóan nyugodtan vágjanak bele a Spy x Family pótlásába, mert egyrészt garantáltan jól fognak szórakozni, másrészt mire végeznek vele, addigra talán a játék is kapni fog egy barátságosabb leárazást.
A SPY×ANYA: Operation Memories június 28-án jelent meg PlayStationre, Nintend Switchre és PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.