Azokban, akik már régóta fogyasztanak egy médiumot - legyenek azok akár regények, filmek, videójátékok vagy bármi más -, előbb vagy utóbb akaratlanul is kialakul egy „hatodik” érzék arra, hogy egy pár perces videóból, vagy egy néhány mondatos marketing szövegből összerakják azt, hogy mire számítsanak. Természetesen senki sem képes egy komplex élményt előre leírni, de ezt a sejtést a saját igényeinkkel összevetve könnyebben kialakulhatjuk a kívánság- és néznivaló listáinkat. Na, de mi a teendő akkor, ha zsákutcába jutottunk a megérzéseinkkel, és teljesen mást kaptunk, mint amire számítottunk? Egy felől érdemes büszkének lenni magunkra, ha így is kitartottunk az élmény mellett, hisz így általa többet tapasztaltunk, más felől alaposan meg kell fontolnunk végső ítéletünket, hogy nehogy a csalódás kellemetlen hatása alatt döntsünk. Nekem is ez utóbbi volt a feladatom a Silver Lining Studio második játékával, a The Star Named Eos-szal.
A fiatal indie stúdió eddigi két játékából (az első a Behind the Frame: The Finest Scenery volt) könnyen levonható az a következtetés, hogy a csapat a rövid, két - három órás, tömör programok elkészítésének feladatát tűzte ki zászlajára. Ezzel nincs is semmi baj, szükség van az ilyen, egy kellemes délután alatt végigjátszható játékokra is. Az egyedüli hátrányuk, hogy nagyon nehéz róluk anélkül beszélni, hogy el ne vegyünk valamit az élményből. Én se szeretném senkinek a meglepetést elrontani, ezért csak nagy körvonalakban vázolnám fel, mit is kell tudni: a point-and-click játékmenet során körülbelül húsz perces „szabadulószobákat” oldunk meg, mialatt is egy fényképész anya és fia életútját ismerjük meg. Ahogy pedig a bevezetőben írtam, ez a nagyjából 150 perc egyetlen jótanács köré épül. Tehát aki nem szereti, ha egy játék „beszélgetni” szeretne vele, annak érdemes ezt a kalandot ezúttal kihagynia, de ha érdekel, hogy az alkotók mit tartanak fontosnak az életben, akkor mindenképpen ajánlott tenni vele egy próbát. Csak előtte hallgasd meg az én jótanácsomat is!
Először is: a fejtörőkkel teletűzdelt játékmenet jól sikerült, szórakoztató. A szépen, bár kissé hétköznapian, egyediség nélkül megrajzolt terekben jól kivehető és beazonosítható tárgyak vesznek minket körbe. Ez azért fontos, mert a minimális útmutatáson túl, csak a kíváncsiságunk adhat nekünk kapaszkodót. Minden felületet végig kell pásztáznunk egerünkkel, lassan, hogy megtaláljuk, hol vált át az ikon egy nagyítóvá. Ezeknél aztán apró puzzle-k, lakatok, kihívások várnak minket. Tárcsákat forgatunk, kapcsolókat állítgatunk, a környezetet értelmezve fejtünk meg kódokat. Semmi sem logikátlan, minden megoldható internet nélkül is. Ez megint csak sokaknál lehet hátrány, de azt kell elfogadni, hogy az Eos sokkal inkább egy könnyed, mesélő élmény, mintsem egy komoly logikai program.
Ami viszont könnyen megülheti a játékos gyomrát, az a mesélés stílusa, mikéntje. Nem véletlenül választottam a „tömör” szót egy bekezdéssel ezelőtt. A fejezetek ugyan úgy vannak felépítve: a főszereplő anyjától hallunk egy pár soros szinkronizált monológot, majd elolvashatunk egy levelet, amiben benne van az a már hallott pár sor is, és utána egyszerű, de hangulatos zenékre logikázhatunk, minek során újabb érzelmeket igyekszik a játék belőlünk kiváltani. Ezek húsz percenként ismétlődnek, ami nagyon hamar kimeríti az embert. Igaz, a játékidő felénél lesz egy csavar, de addigra engem már kifejezetten irritált, hogy tudtam, nagyjából mire számítsak. De nem is ettől volt olyan nehéz a játék élvezete, hanem attól, hogy minden, ilyen sűrűn érkező „eseményt” vastagon aláhúztak, hangsúlyossá tettek, érzelmekkel töltöttek fel. Márpedig, ha minden pillanat megható, akkor semmi sem az igazán. Hiába hallom az anya kedves monológját, ha azt harmadszorra teszem, és megint ugyan olyan költői, mint az előbb, hiába olvasok levelet negyedszerre, ha ugyan olyan cifra mint nemrég az előző, és hiába akar káprázatos lenni az utolsó fejezet, ha addigra már keserűnek érzem azt a sok cukrot, amit elém tettek.
És valahogy ez az, amire nem számítottam. A szüntelen csillogásra, a megállíthatatlan igazságokra, a beláthatatlan szépségáradatra. A The Star Named Eos nekem a trailer alapján egy visszafogott, kedves alkotásnak tűnt, de annak pont az ellenkezőjét kaptuk. Azt nem mondom, hogy giccses, se nem hatásvadász, de pont emiatt látszik, hogy tudták hol a szép határa, egyszerűen a ritmus és adagolás lett nagyon elszámolva. Nyilván, ha a te gyomrodat nem viseli meg a sok édes, akkor nyugodtan tekints rá úgy, mint egy könnyed szórakozást nyújtó szabadulószobára. Ha viszont úgy vagy mint én, és a karamella mázas, csokival töltött, mogyoróval megszórt croissant csak enni szereted és játszani nem, akkor ezt most kihagyhatod.
A The Star Named Eos PC-re, PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re és Nintendo Switch-re jelent meg. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.