A VEA Games csapatának tagjai olyan játékokon dolgoztak ezelőtt, mint az Armored Warfare vagy a Skyforge, a stúdió első játékával pedig viszonylag magasra tették a mércét. A Nikoderiko ügyesen alkalmazza a nagyobb platformerek jól bevált mechanikáit, és teszi mindezt egy felettébb könnyed és szórakoztató formában. Az antropomorf főszereplők jól kigondoltan lettek megválasztva, a mongúz kincsvadász duónak egy kobra szerű népséggel gyűlik meg a baja, akiknek a kígyóktól eltérő módon végtagot is adtak a tervezőasztalnál – így az eszközhasználat révén sokszínűbbé válhatott a kígyóhadsereg. A természetben ősellenségekként számontartott állatkák meg is teremtik az alaphangot, viszont a pályák során más élőlények is az életünkre törnek, baglyok, óriás darazsak, de különféle vízalatti létformák is veszélyt jelentenek ránk nézve, amiket fejre ugrással, becsúszással vagy dobbantással lehet kiiktatni.
Az alaptörténet egyszerű és nagyszerű, trükkös mongúzaink egy Indiana Jones-t megszégyenítő kalandozás során mesés kincseket sejtető ládára bukkannak, de mielőtt kinyithatnák és élvezhetnék a tartalmát, a kobranépség megveszekedett vezetője eltulajdonítja azt. Innentől nincs is más dolgunk, mint visszaszerezni jogos jussunk, de a repülő erődítményhez vezető úton a sziget minden zegzugos pályáját végig kell majd járnunk, hogy a hegy tetején parkoló léghajót, és a csalogató kincsesládát elérhessük. A bevezetőt leszámítva minden állomás egy néhány pályát tartalmazó világ lesz, amiken egyedül vagy couch-coop módban társunkkal karöltve rongyolhatunk végig, közben többféle gyűjtögetni valót szedegetve.
A tematikus területek szépen vannak felépítve, a játék gyakorta vált sidescroller 2D nézetéből a harmadik dimenzióba (csak úgy, mint a Crash franchise), de a Donkey Kong játékokban fellelhető hordóágyúk is szerves részét képezik a játékmenetnek. Kifejezetten tetszetős volt, hogy a bejárható téren kívüli tereptárgyak és a növényzet nem csak statikus dekorációnak lettek odatéve, a levegőből dobbantós támadástól bemozdulnak vagy megrezzennek a dolgok, sőt, a készítők cselesen még értékes felszedni valókat is rejtettek el így. A grafika teljesen rendben van, a látványvilág, a szintek felépítése és berendezettsége, a karakterek és az ellenségek dizájnja mind-mind hozzátesznek ahhoz a szép kerek egészhez, ami a Nikoderiko-t jellemzi.
Viszont van egy dolog amire kitérnék, és fontosnak tartom megemlíteni, az egyik legnagyobb veszélyt sokszor a kamera jelentette, többször nem értettük mi alapján választja ki a program kit kövessen, emiatt pedig okozott néhány kellemetlen pillanatot és idő előtti elhalálozást a miliő. A lineáris részeken azért a kamera szerencsére azt részesíti előnyben, aki előrébb jár, de a vízalatti és repülős szakaszokon olykor még bolyba verődve is nehezen tudtuk megzabolázni a képzeletbeli kameramant. Alapjáraton három szívet lehet életerőként összeszedni, minden pálya kettővel indít és bőkezűen van elhelyezve útközben az utánpótlás, a checkpointok pedig gondoskodnak arról, hogy ne kelljen mindig elölről kezdeni az egészet, ugyanis a szakadékok nem ismernek kegyelmet, mindegy hány szívvel zuhansz a mélységbe.
Kihagyhatatlan elemként ilyen olyan hátasokat is lehet használni a pályákon, de a csalás elkerülése végett vannak szakaszok, ahol a tiltótáblák tudatják velünk, ez nem állatbarát terület, és csak gyalogosan lehet folytatni a felfedezést (egyszerűen eltűnnek alólunk, és nem lehet idézni sem). Ülhetünk varangyhátra, amikkel a hatalmas ugrások mellett pattogó gyilkos köpeteket is szórhatunk, vágtathatunk vaddisznón, amivel tank módjára mehetünk át mindenkin és mindenen, de a szelídített őshüllőkkel például ellenfeleinket ehetjük meg, és köphetjük ki lövedékként. Van még rajtuk kívül a víz alatti részekre csikóhal, ami pusztító lézersugárral tisztítja meg a terepet, az eget pedig denevérháton szelhetjük át, aminek szintén van egyedi támadása. Idevágó dologként a normál és könnyű nehézségi beállítás közötti egyetlen különbségként az tűnt ki, hogy easy fokozaton a 3 alapállatból végtelen mennyiségűt lehet már a gyakorlópályán is magunkhoz hívni, míg normálon csak a pályákon elhelyezett bestiákat ülhetjük meg, vagy a boltban darabra megvásároltakat hívhatjuk magunkhoz. (Az maximális életerő mindkét nehézségi fokozaton 3, az ellenségek pedig 1 találattól kifekszenek.)
A zenei rész nagyon erős, és ez nem véletlen, azt a David Wise-t sikerült megkaparintaniuk zeneszerzőnek, aki a Donkey Kong Country franchise mellett olyan játékok zenéjét szerezte részben vagy egészében, mint a Battletoads, a Super Smash Bros. Melee, a Star Fox Adventures, a Banjo-Kazooie: Nuts & Bolts, a Snake Pass, vagy a Yooka-Laylee. Az egyéb hangok viszont néhol érdekesen viselkednek, alapbeállításként a Niko és Luna által generált zajok főként a kontroller hangszórójából érkeznek – ezeket haptikus rezgés is kíséri –, mellette pedig halkabban a TV/hangrendszer is duruzsol. Igen ám, de kétszemélyes módban ez csak az egyes játékos kiváltsága lesz, nagyon ritka esetekben pedig – 1-2 helyen fordult csak elő – indokolatlanul felhangosodott az audió, amit szintén az ügyetlen, képzeletbeli kameramannak tulajdonítottunk be.
Nehézségét tekintve jól eltalálták mit bír még el a játékos, de probléma esetén bármikor bepattanhat akár a pálya közepén is egy második ember (amíg az egyik életben van, a másik egy buborékban visszalebeghet társához feléledni, ami hatalmas könnyítés), vagy könnyű nehézségi fokon kezdve a végtelen számú hátas is besegíthet. A játék sztorija titkok után keresgélős üzemmódban nagyjából 6-8 óra órára tehető, de minden pályán el vannak rejtve a N-I-K-O felirat betűi, 2 bónusz minijátékban begyűjthető kulcs, és egy jókora lila gyémánt. A főellenségek érdekesek és változatosak voltak, nem átskinezett kobra-katonákkal kellett viaskodni, hanem tényleg váratlan és elmés összecsapások kerekedtek. A harcok hossza és nehézsége viszont nem volt az előrehaladással annyira konzisztens – függetlenül az idővonaltól –, van amelyik pillanatok alatt kétvállra fektethető, míg egyik másik kicsit elnyújtottabb. A jó hangulatról pályák közötti intermezzoként a csak szövegdobozokkal magyarázó NPC-k, és a mongúzok közti vicces beszélgetések gondoskodnak, de a sztori a fent említett felállással ki is fújt. (Ez nem negatívum)
Végszóként a VEA Games kis indie stúdióként nem kis dolgot tett le az asztalra, az összképet tekintve egy frankón megkomponált akció platformert hozott a világra, ami ha folytatást kapna a jövőben, még magasabbra törhetne a kategóriájában. Összességében gy egészen nosztalgikus platformer lett a Nikoderiko, mely rengeteg legendás címből képes meríteni, majmolás nélkül. Éppen ezért az ESRB jelöléshez hasonlóan bátran ajánlható mindenkinek.
A Nikoderiko: The Magical World 2024. október 15-én jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X|S, és Nintendo Switch konzolokra, de a jövőben várható a PC-s változat is. A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.