Indiana Jones and the Great Circle teszt

Közel négy éve reppent fel először a hír, hogy az új Wonfenstein-epizódokért felelős MachineGames elkezdett dolgozni egy titkos Indiana Jones projekten. 2024 elején pedig azt is megtudtuk, hogy a játék keverni fogja az FPS nézetet és a TPS-kamerát, ami aztán komoly kétségeket ébresztett a rajongókban, a műfajok közt ugráló gameplay trailerek pedig csak tovább növelték a kételyeket. A korábbi Indiana Jones-játékok ismeretében ez nem is csoda, gondoljunk csak az Emperor's Tomb furcsa FPS-es célzására, vagy a fedezékből lövöldöző Indy-re a The Staff of Kings-ből. Ráadásul a MachineGames korábbi címei is nehezen egyeztethetőek össze azzal, amit első hallásra egy Indiana Jones-játéktól várnánk, úgyhogy ténylegesen egy jókora rejtély volt a Great Circle mind az utolsó percig. És aztán ez a rejtély gyakorlatilag az első indítás után is még órákig fennmarad; lesz itt akció, lopakodás, lövöldözés, verekedés, ősi rejtvények, régészkedés, olvasgatás, filmszerű átvezetők, open world pályák, álleejtő mítoszok, természetfeletti horror elemek, gyűjtögetés, karakterfejlesztés, és… és önfeledt kalandozás. Hiába fognak leperegni az első pályák úgy, hogy még egyáltalán a játék műfaját is nehéz lesz megtippelnünk, egy dolog állandó lesz minden rajongó számára, ami pedig nem más, mint hogy végig garantáltan fülig ér majd a szájuk.

De kezdjük is a tesztet a legelején! A Great Circle története 1937-ben veszi fel a történet fonalát, vagyis Az elveszett frigyláda fosztogatói (melynek legendás nyitányát itt újrajátszhatjuk) és A végzet temploma után, ám még Az utolsó kereszteslovag sztorija előtt. Indy épp nincs terepen, és a Marshall College egyik irodájában pont Marcus barátjával piálják le magukat a sárgaföldig, amikor Indy egyszer csak hatalmas zörejre lesz figyelmes. Mivel betörőre vagy tilosban járkáló diákokra gyanakszik, rögtön el is indul megkeresni a zaj forrását, ami nem más, mint egy majd három méteres óriás, aki éppen ellop valamit az egyetem kiállítási tárgyai közül, miközben ökölharcban a padlóra küldi főszereplőnket. A felocsúdás után némi nyomozás veszi kezdetét, a szálak a Vatikánba vezetnek, ahol a betegeskedő pápa helyét Ventura atya veszi át, aki nemcsak magával Benito Mussolinivel, hanem az okkult tudományokban elmélyedő náci archeológussal, Emmerich Voss-szal is lepaktál. Innen pedig jön is a szokásos felállás: a nácik egy mítoszok és legendák alá temetett természetfeletti tárggyal akarják magukhoz ragadni a világ uralmát, Indy pedig az egész világon keresztül-kasul követi őket, hogy előttük találja meg az ereklyéket.

Ahogyan az lenni szokott, a kaland során lesznek szövetségeseink, mint például a fasisztáknak ellenálló Antonio atya, vagy az oknyomozó újságírónő, Gina Lombardi, aki az ősi nyelvek kutatására szakosodott nővérét próbálja kiszabadítani a nácik karmai közül. És természetesen a helyszínek változatosságára sem lesz panaszunk, a Vatikántól kezdve, a gízai piramisokon és a Himaláján át, egészen a thaiföldi mocsaras szentélyekig és a bombázás alatt álló Sanghajig fogjuk üldözni Voss-t és bandáját, hogy meggátoljuk őket a Nagy Kör darabjainak az összegyűjtésében.

Mindehhez pedig tökéletes történeti átvezetőket kapunk. A tökéletesség alatt itt most nem arra gondolok, hogy annyira gyönyörűek lennék az arcanimációk (egyébként bőven hozzák az elvárható szintet) vagy arra, hogy milyen látványos az egész (a Himalája tetején lehorgonyzott német hadihajót azért vizuálisan nehéz überelni), hanem arra, hogy 100%-ban képesek megteremteni az Indiana Jones-filmek hamisítatlan hangulatát. Mindvégig megvan benne a mindent átható veszély, izgalom és humor hármasa, a milliónyi egzotikus helyszín, a misztikus kincsek, a múlt titkainak megfejtése pedig a klasszikus kalandregényekre épülő nosztalgiával fűszerezi mindezt. Indy karakterét is tökéletesen újrateremtették a játékban, megmaradt annak a vakmerő, eszes, szarkasztikus, sokszor vonakodva, de mégis mindig a helyes döntést választó hősnek, akire lassan fél évszázada nem lehet ráunni. Troy Baker hibátlanul hozta a karaktert minden fronton, egyszerűen nem lehet nem szeretni az egészet! Zenei fronton pedig ugyanilyen pazar az összkép, a klasszikusan Indy-s pillanatok alatt felcsendülő főmotívum nyilvánvaló, hogy hibátlanul szól, ám a játék többi részén is mindig olyan zenei aláfestést kapunk, melyek gyönyörűen idomulnak John Williams legendás alkotásához, sőt, olykor még kitűnni is képesek.

Ami külön öröm, hogy az átvezetőket érezhetően a filmes esztétikát szem előtt tartva tervezték meg, a vágásokkal és a virtuális operatőri munkával ugyan nem reformálták meg a műfajt, ám nem is követtek el a szokásos videójátékos hibákat. Hasonló mondható el a narratív építkezésről is, a fejlesztők úgy tálalták a történetet, hogy az ne csak egy izgalmas plusz legyen a játékmenet mellé, hanem szerves része, a kettő összefonódjon, és úgy alkosson egy kerek egészet. Egy kerek egészet, ami nem mellesleg teljes erőbedobással üldözi az első és a harmadik mozifilm minőségét, köröket verve az utóbbi két filmre, vagy bármelyik korábbi videójátékra.

A játék egyik legnagyobb érdeme, hogy a MachineGames csapata nemcsak ismerte az Indiana Jones-sztorikat, hanem érezhetően szerette és „értette”. Megértették, hogy a valós történelmi helyszíneket hogyan kell használni, hogy olyan hatásos és szimbolikus jeleneteket alkothassanak, mint amikor a nácik egy zeppelinnel a Szent Péter-bazilika kupolájához parkolnak le. Megértették, hogy fontos történelmi pillanatok miként szolgálhatnak adalékul a humorhoz, mint amikor Indy a Vatikán egyik titkos kamrájában éppen megpróbál elrejteni egy elkábított rosszfiút, miközben a pápa helyettesével vitatkozó Mussolini rányitja az ajtót. Megértették, hogy miként lehet a sorsdöntő összecsapásokban kiemelni Indy-nek, a társainak és az ellenfeleinek az emberi hibákkal teli mivoltát, és az egyik legpörgősebb akciójelenet azzal zárni, hogy az egyik szereplő a birkózás közben túlságosan megörül a kezébe kerülő pisztolynak, és hirtelen felpattanva lefejel egy polcot. Megértették, hogy miként kell adagolni a humort úgy, hogy ne menjen a rejtélyek és mítoszok rovására, hogy hiába nevetgélünk egyik pillanatban még a piramis tövében, fél perccel később már igazi horrorba csöppenjünk a skorpiókkal és csontvázakkal teli koromsötét sírkamrákban.

Technikai oldalról pedig a látvány is abszolút megállja a helyét, a megjelenés előtti verzióban ugyan egyes effektek még nem működtek hibátlanul – és a kelleténél azért jóval több vizuális glitch fordult elő –, de az összhatás zseniális volt. Az, ahogyan a gízai ásatásokon a munkásnegyedből látjuk a több kilométerre álló piramisok délibábos hullámzását, közte pedig pár ásatási területet, egy kisebb várost, és a távolban robogó gőzmozdonyt, ráadásul mindezt kedvünkre bejárhatjuk… az egyszerűen tökéletes. Olyan részleteket pedig már meg sem említek, mint a megszámlálhatatlanul sok egyedi sírkamra, festmény, vagy konkrétan a teljes Szixtusz-kápolna egy az egybeni virtuális mása, mert talán ennyiből is érezni lehet, hogy nem ez lesz a játék problémás pontja. Azt már a DOOM Eternal óta tudjuk, hogy az id Tech 7 szépen teszi a dolgát FPS-ek esetében, amit viszont a Great Circle esetében kipréseltek belőle, az tényleg fantasztikus, a fények és árnyak kezelése egyszerűen hibátlan, ami hatalmas nagy vizuális előnyt jelent az öngyújtó vagy a fáklya fényére ilyen mértékben építkező cím esetében.

Feltűnhetett, hogy idáig nem igazán esett szó a játékmenetről. Nos, okkal. Egyrészt itt teljes mértékben érzékelhetőek azért hiányosságok, másrészt viszont még ezek ellenére sem könnyű pontosan megítélni a Great Circle jelenséget, mivel az egész egy annyira egybeforrt egységet alkot, hogy az olykor hibás alkotóelemek ellenére is jól működik. Közel sem egy interaktív film, de felépítését tekintve ennél filmszerűbb játékkal még nem igazán volt dolgunk, éppen ezért a szokásos értékelési rendszerrel nem igazán írható le ez a kaland.

Ahogyan azt már korábban említettem, eléggé sokszínűek lesznek a feladataink. A játék túlnyomó többségében egy-egy open world pályán fogunk ügyködni, mindig lesz egy központi küldetésünk, melynek a teljesítéséhez óhatatlanul kötelező elvesznünk a minket körülölelő világban. Helyiektől érdekes szóbeszédeket hallhatunk, elhagyott feljegyzéseket találhatunk, kereskedőkkel beszélhetünk, lezárt náci táborokba lopakodhatunk be, és a vége mindig az, hogy kismillió mellékküldetésünk lesz. Ezek közt nehéz pontosan tájékozódni, mert a játék elején még üres naplónk annyi fényképpel, feljegyzéssel és térképpel lesz tele, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik köztük, és még ha sikerül is, a UI irányításában akkor sincs sok köszönet. Eléggé nyögvenyelős tud lenni minden mozdulat után előkapni a noteszt, fellapozni a megfelelő oldalt, kiválasztani a megfelelő küldetést, és aztán kibogarászni pont azt a fényképet, levelet vagy papírfecnit, amire kíváncsiak voltunk.

A mellékküldetések a legtöbbször apró kincsvadászatot jelentenek, esetleg zárkombinációs széfeket kell felnyitnunk, gyógyszeres fiolákat gyűjteni a betegeknek, vagy régészeti kincseket a múzeumoknak. A feladatok abszolválásáért tapasztalati pontokat kapunk, melyek segítségével gyakorlatilag elolvashatjuk és megtanulhatjuk azokat a skilleket, melyeket könyv formátumban vagy a helyi pénznemért vettünk egy kereskedőtől, vagy egy gyanútlan rosszfiú priccséről nyúltunk le. Skillekből pedig tengernyi akad, a revolverünk gyorsabb újratöltésétől kezdve, az erősebb ütésen át, a szokásos több élet, több stamina kombóig. A játék alapvető mechanizmusa még a gyümölcs és kenyérfogyasztás, előbbivel a staminánknak, utóbbival az életerőnknek adhatunk némi buffot, úgyhogy ezeket mindig érdemes lesz felkapkodni az asztalról, a gyógyításhoz való kötszerek mellett.

A nagyobb hangvételű pályákon általában lehetőségünk van álruhát ölteni, mindig egy civil (a Vatikánban például pap, az ásatáson pedig helyi munkás) és egy katonai öltözetet fújhatunk mindig meg, az előbbivel szabadon járhatjuk az utcákat, az utóbbival pedig még a lezárt területekre is bemerészkedhetünk, de a tisztekkel vigyázni kell, ők mindig átlátnak a szitán, és riadót fújnak. Ha az álcázás helyett inkább a lopakodást részesítenénk előnybe, akkor arra is lehetőségünk van, majd' minden drótkerítésen találhatunk lyukat, lezárt szobán találhatunk nyitott ablakot, csak szemfülesnek kell lennünk.

Ami pedig az ellenfeleket illeti, különféle tárgyakat felkapva (a WC-pumpától kezdve, a régészeti csákányig bármit) hátulról egy ütésre elbánhatunk a legtöbbjükkel, de ha véletlenül lebuknánk, akkor még mindig ott a jó öreg ökölharc, súlyosabb esetekben pedig az ostorunk és az ellenfelektől elkobozható fegyverek. Mindez bőven tartogat látványos pillanatokat, ahogyan a vascsövet hozzávágjuk egy tiszthez, majd a géppuskás katonának nekirohanunk és az ostorral kicsapjuk a kezéből a fegyvert, az tényleg menő, csak egyszerűen átgondolatlan.

Szerencsére Indy karakterét nem alakították át egy géppuskás Rambová, de pusztán az öklünkre támaszkodva gyakorlatilag végtelen rosszfiút tudunk legyőzni, pontosan úgy, ahogyan a régebbi Assassin’s Creed-játékokban, Batmanekben, vagy Dishonoredekben. Rettenetesen látványosan fest belső nézetből az ökölharc, a bal és jobb egyenesek osztogatása mellett, elhajolhatunk az ütések elől, illetve a hárítással való tökéletes időzítés után kontrázhatunk is, ami ellen viszont a gépnek nincs ellenszere, egy pár perc gyakorlással legyőzhetetlen ökölvívókká válhatunk. Ha pedig a közelharci skilleket is felfejlesztjük (erősebbek lehetnek az ütéseink, több a staminánk, jobban használhatjuk a közelharci fegyvereket), akkor a legnehezebb fokozaton is megállíthatatlanok leszünk. Ilyen formán pedig eléggé sajátságos ludonarratív disszonanciát okoz az, hogy mindenféle plusz jutalmazás nélkül kell sok-sok energiát fektetnünk a hibátlan lopakodásba csak azért, hogy ne kelljen náci csontokat törnünk-zúznunk. Mégis miért éri ez meg?

Ráadásul az open world részek több apró zónára vannak felosztva, ha az egyiken lebukunk és riadót fújnak, a többin akkor is béke honol. Szóval ha leverjük a kiérkező 10-20 rosszfiút, akkor mindenféle probléma nélkül onnan folytathatjuk a játékot. Illetve ha ügyesen célzunk, akkor büntetés nélkül át is lőhetünk egyik zónából a másikba, amire láthatóan nincs felkészülve a játék. Az eléggé nagy, és olykor picit egyhangúvá váló kaszárnyák és lezárt zónák átkutatása, pénz, jegyzetek, ásatási nyomok, és titkos üzenetek után pedig sokkal gyorsabb, ha nem köröznek mindenfelé az amúgy roppant primitív AI-jal felvértezett ellenfelek. Ami pedig tovább súlyosbítja a harcot, hogy ha később újra felkeresünk egy zónát, akkor az ellenfelek egy része rendszerint újratöltődik, és olyan is előfordult, hogy a saját hulláikra találtak rá…

Emellett pedig a játékost körülölelő világ is tartogat azért gyenge pontokat: első blikkre leesik az állunk attól, hogy mennyire tele van élettel minden, ám ha elkezdjük külön-külön figyelni az NPC-ket, hamar leesik, hogy mindenki ugyanazt az egy jelenetet játssza végtelenítve, ugyanazon a körpályán mozog, a tennivalónkat és a fényképezést leszámítva nincs nagyon lehetőségünk az interakcióra.

Szóval játékmenet szempontjából nem lépték túl semmilyen szinten sem az olyan címeket, mint a korábbi Wolfensteinek, vagy éppen a Dishonored 2 (mely játék közben meglepően sokszor ugorhat be). Ám cikkünk főszereplőjének esetében az egész olyan, mintha egy bűvésztrükk lenne: tudjuk, hogy mágia helyett tükrökkel, rejtett zsebekkel, és ingujjba gyűrt kártyalapokkal trükköznek, ám ha a körítés rendben van, akkor miért is ne élvezhetnénk a show-t? És a körítés itt aztán tényleg rendben van.

Összességében az Indiana Jones and the Great Circle végre elhozta azt, amire oly sokan oly régóta vártak: egy nagyköltségvetésű, keményvonalas, a régi időkből merítő, a műfaj tökéletes példányaként működő kalandjátékot. Jones legújabb kalandja ugyan nem hibátlan, ám összhatásában mégis egy lapon említhető a legendás filmekkel, sőt, megkockáztathatunk egy olyan kijelentést is, hogy a legjobb dolog, ami az Indiana Jones-szériával történt Az utolsó kereszteslovag óta.

A játékmenet a problémák ellenére is képes elhitetni velünk, hogy valóban Indy bőrébe bújtunk, belekóstolhatunk mind a kémkedésbe, mind a kincsvadászatba, közben pedig megmenthetjük a világot. A fejtörők logikusak és átgondoltak, nem túlságosan nehezek, de pont eltalálják azt a vékony arany középutat, amikor nem kell folyton végigjátszási tippeket néznünk a YouTube-on, de azért mégis van bennük kihívás és a megfejtéskor pár pillanatig okosnak érezhetjük magunkat. Eléggé sokszínűek ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá, a felfedezés izgalmát végig képesek megőrizni, az FPS nézetet pedig tényleg jó ötlet volt behozni, teljesen más élményt képes nyújtani, mint egy Tomb Raider vagy Uncharted-epizód. Ami pedig külön bravúr, hogy még a játék végén is elkapja az embert némi libabőr és félelem, ahogy az ősi kazamatákban, ókeresztény katakombákban, vagy több ezer éve lezárt sírokban botorkál. Mondhatni, hogy a játékmenet nem hibátlan, ám a hangulatnak köszönhetően a játékélmény végig az marad.

A történet és a karakter szellemisége pontosan úgy idézi meg a régészprofesszort, ahogyan azt anno mindenki megszerette, de közben mégis képes a saját lábain megállni, és egy új sztorit bravúrosan elmesélni. Ha a Great Circle nem is lesz mindenki számára az év játéka, az egyértelmű, hogy filmes alapanyagból ilyen jó videójátékot még sosem kaptunk, és őszintén remélem, hogy amolyan első fecskéje lesz az AAA-s játékfejlesztés újbóli reneszánszának.

Az Indiana Jones and the Great Circle jelenleg PC-n és Xbox Series X/S-en érhető el, 2025-elején pedig várhatólag PS5-re is ellátogat. A teszt a PC-s verzió alapján készült.

Kapcsolódó cikk

• Szavazz 2024 legjobb játékaira!