Minden tiszteletem és csodálatom az egyszemélyes játékfejlesztő „csapatoké”, akik – még ha kapnak kisebb-nagyobb segítséget is – képesek az életükből egy jelentősebb darabot arra elkölteni, hogy álmaikat, vágyaikat megvalósítsák. És mi lehetne magasztosabb élmény annál, mikor végre elkészül a nagy mű? Nyilván ezt élte át Putnai Csaba is, mikor kiadta első játékát, a Bob: A Thousand Lives-ot. A szórakoztatóra sikeredett első projekt után pedig nem lustálkodott, azonnal nekifogott új játékának, a The Last Three-nek, mi pedig megnéztük, hogy háromezer-ötszáz órával később hogyan is néz ki az új program.
A videójátékok a filmekkel együtt a mai legösszetettebb művészeti formák. Természetesen egy regényen is többen dolgoznak – szerkesztők, tördelők, borítótervezők és maga a szerző – és egy zeneszámhoz általában több hangszert kell megszólaltatni, és ha nagyon szigorúak akarunk lenni egy festőnek és szobrásznak is szüksége van megfelelő eszközökre. A játékok és filmek esetében viszont ezek a feladatok egyszerre kell, hogy megvalósuljanak. Előfordul hát, hogy a hatalmas lelkesedés, a kimeríthetetlennek tűnő belső erő ellenére nem sikerül egy munka úgy, ahogy azt megálmodták.
A The Last Three esetében nem kapunk komolyabb felvezetést, azonnal az események sűrűjében találjuk magunkat. Egy háromfős kőtigris család egy tagját elrabolják ismeretlen, robot szerű idegen lények, mi pedig a két megmaradt tagot felváltva irányítva eredünk a nyomába, hogy kiszabadítsuk. Útközben tanúi leszünk mindannak a szenvedésnek, amit ezek a megszálló erők okoztak. Ezek a rövid, elrettentő pillanatok felváltva működnek és vesznek el a fényeffektusok és előtérbe kerülő aljnövényzet miatt, így az immerzió sajnos kisebb akadályokba ütközik. Hasonló problémák egyébként az egész játék alatt tetten érhetők, a modellek, környezeti elemek gyakran kitakarják az éppen irányított karakterünket, a látnivalót, egyszer-kétszer pedig a továbbvezető utat is homályosabbá teszik.
Emellett az aktuális játékmenetre is ráférne még egy kis csiszolás. Platformer játékról beszélve nyilván a legfontosabb játékelem az ugrás, ebből kettő fajtát is kapunk, egy rövidebbet és egy hosszabbat. Sajnos sokszor megesik, hogy nem lehet szemmértékre felmérni, hogy az adott akadályt melyik ugrástípussal kell leküzdeni. Ilyenkor a rutinos játékos persze a nagyobb ugrást választja, de nem ritka, hogy emiatt egy túloldali szakadékba vagy előre nem látott csapdába kerülünk, és így a flow élmény helyett egy újra és újra elhalálozást és nekifutást kell átélnünk. Lehetne ez is a játék lényege, de érzésre nem ez volt feltétlenül a fejlesztő szándéka.
Nagyon sajnálom, hogy a Bob: A Thousand Lives után nem sikerült újra egy ugyanolyan szórakoztató élménnyel előrukkolnia a fejlesztőnek. Nem akarok találgatni, hogy ezúttal miért nem sikerülhetett, hiszen mint már írtam, ebben a rendkívül összetett alkotási procedúrában ezer és egy dologra kell egyszerre figyelni. De az erő, ami benne volt - és remélem még van –, hogy játékokat hozzon létre, már önmagában is irigylésre méltó, és reméljük lesz még folytatás!
A The Last Three csak PC-re, azon belül is Epic Games Store-ra jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.