Rift of the NecroDancer teszt

Ennek okai a címben is szereplő hasadékokban keresendők, amik nemes egyszerűséggel átszippantják Candencet és barátait a mi világunkba. Nálunk az életben maradás azonban teljesen máshogy értendő, mint ahogy azt eddig ők megszokhatták, szóval a rémségekkel szembeni küzdelmet maguk mögött hagyva igyekeznek valahogyan elhelyezkedni a számukra jóformán teljesen ismeretlen munkaerőpiacon. Nincs könnyű dolguk, mivel képesítés, külföldi vízum, valamint értelmezhető tapasztalat hiányában annyira nem kapkodnak értük a cégóriások, ugyanakkor nagyobb gondjuk is lesz annál, minthogy egy zsíros állás képében meglegyen a mindennapi betevőjük. Mindeközben ugyanis újabb és újabb ritmushasadékok keletkeznek, amiken a kriptákból már jól ismerős szörnyfelhozatal is tiszteletét teszi a féreglyukakon innen, szóval nincs mit tenni, mint maximumra tekerni a hangerőt és kezdődhet a zúzás!

Azt hiszem, ezek után nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezúttal is a ritmusérzékünkre lesz szükség, viszont nem abban a formában, ahogyan azt annak idején a Crypt of the NecroDancer esetében láthattuk. Merthogy míg ott egy rougelike akciójátékban kellett a dallamokra brillíroznunk, addig most egy Guitar Hero-szerű felépítést kapunk küzdőtér gyanánt, ahol öt helyett három sávon keresztül ömlenek majd folyamatosan ránk az ellenfelek, akiket a balra, a felfelé, illetve a jobbra mutató iránygombok tökéletes pillanatban történő lenyomásával győzhetünk le. „Hát ez pofonegyszerű” – gondolhatják elsőre a műfaj kedvelői, hiszen ez jóval egyszerűbbnek hangzik, mint annak idején rocklegendává válni, csakhogy a Brace Yourself Games csapata eszközölt egy apró, de egyáltalán nem elhanyagolható változást az önfeledt gitározáshoz képest, mégpedig, hogy a hangjegyeknek beillő szörnyetegek nem statikusan, hanem a rájuk jellemző, egyedi mozgáskultúrával igyekeznek belemászni az arcunkba.

Ennek megfelelően a több, mint 30 ellenségfajta egytől-egyig másképpen közeledik felénk, amiket bizony alaposan be kell tanulnunk, ha nem szeretnénk, hogy idő előtt elfogyjon a tíz darab életpontunk (almákkal apránként vissza tudjuk tölteni). Ráadásul nem lesz elég pusztán csak arra figyelnünk, hogy a képernyő tetején megjelenő delikvensek nyílegyenesen, átlósan, vagy épp rácsokat kihagyva csúsznak egyre lejjebb és lejjebb, mivel egyes fajtáik akár több ütést is kibírhatnak, sőt, sokszorozódhatnak is. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor ott vannak még a lények különféle színekkel jelölt erősebb változataik, amik jóval szívósabbak, mint hétköznapi társaik. Természetesen mindezeket a négy nehézségi szint csak tovább bonyolítja (akárcsak a később megjelenő csapdák), de előre szólok, a Rift of the NecroDancer senkivel sem bánik kesztyűs kézzel és gyakran még a legkönnyebb fokozat is valódi kínszenvedésnek érződik majd. Egyébként ilyenkor fog jól jönni a meglepően részletes gyakorlómód, ahol büntetlenül, akár drasztikusan lehúzott tempó mellett is memorizálhatunk.

Utóbbira szükségünk is lesz, mert a nehéz, valamint lehetetlen nehézségi fokozatokon olyan tumultus lepi el a három sávos pályákat, amiket reflexből esélyünk sincs megoldani. Ez, vagyis a hirtelen kilengő nehézségi görbe talán a játék egyetlen valódi negatívuma, szerencsére azonban akkor sem maradunk ki semmiből, ha kizárólag csak könnyű beállítás mellett zúzzuk szét az elénk kerülő förmedvényeket. Csupán annyi „büntetéssel” kell számolnunk ilyenkor, hogy a sérthetetlenséget biztosító Vibe Power rövidebb ideig tart, a dalok kioldására szolgáló gyémántból kevesebbet kapunk, illetve az online ranglistákon nem kerülhetünk a valódi rock legendák közé, de szerintem ezek senkit sem fognak igazán zavarni. Különösképpen azért nem, mert a Rift of the NecroDancer egy piszkosul élvezetes ritmusorgia és ezen még a sorozatos kudarcok sem fognak érdemben változtatni. Ennek leginkább három fő oka van, egyrészt a tűpontos, végletekig lecsiszolt játékmenet, másrészt a rajzfilmes, imádni valóan cuki látványvilág, harmadrészt pedig a hihetetlenül fülbemászó, változatos zenei lista, amin mindenféle probléma nélkül elférnek egymás mellett a zúzós gitár riffek, a dübörgő techno és a lágyabb jazzes témák is.

Mindezt a csodát pedig több játékmódon keresztül is élvezhetjük, melyek közül kiemelendő a véletlenszerűséggel operáló Daily Challenge és Remix, a teljes Steam Workshop támogatást élvező pályaszerkesztő, a temérdek egyedi kihívást tartogató extra menüpont, illetve a jópofa minijátékokkal és izgalmas főellenfélharcokkal (ezeknél nincs könnyű nehézségi szint, viszont jóval megbocsájtóbbak) megspékelt sztori. Bár ez utóbbi nem kapott kiemelt helyet a főmenüben, mindenképpen érdemes ezzel kezdeni, mert az 5-6 óra alatt letudható kaland nemcsak kiváló gyakorlás a későbbi, jóval komolyabb kihívások előtt, hanem egy egyszerű, mégis imádni való, számtalan régi szereplőt felvonultató történet a barátság és az összefogás fontosságáról.

A Rift of the NecroDancer tehát egy piszkosul élvezetes zenei turné lett, amivel a fejlesztőknek úgy sikerült tovább vinniük az elődben megtapasztalt szórakoztató bulikat, hogy a szereplőkön, valamint a ritmusra kihegyezett alapkoncepción kívül szinte mindent lecseréltek. Nem kis bátorság kellett mindehhez, a Brace Yourself Games csapata azonban nem félt kockáztatni, ennek hála pedig a rougelike stílus után most a konzervatívabb ritmusjátékok műfaját is meghódították. Úgy tűnik, hogy teljesen mindegy mibe kezdenek bele, Candence és barátainak dallamokkal átszőtt kalandjai sosem fognak csalódást okozni, szóval én már most epekedve várom, hogy mivel fognak előrukkolni legközelebb, csak könyörgöm, arra ne kelljen már megint majdnem 10 évet várni.

A Rift of the NecroDancer február 5-én jelent meg Nintendora és PC-re. Mi utóbbin zúztunk!