Egy időközben híressé vált alkotó kezdetei munkáira visszatekinteni minden szempontból felér egy időutazással, főleg, ha olyan műfajról van szó, mint a videójátékok, ahol már a generációk között is exponenciálisan növekszik az a leginkább technikai szakadék, amely összeköti az egyes gépeket, különösen a 8-bit és a 64-bit éra idején. Kotaro Uchikoshi (Ucsikosi Kótaró) esetében ez ugyanakkor más formában mutatkozik be, elvégre választott műfaja, a visual novelek nem éppen formabontó, vagy hardvercentrikus látványvilágukról ismertek, sokkal inkább emlékezetes karaktereikről, erős történeteikről és váratlan fordulataikról. Uchikoshi-nak ebből pedig bőven kijutott, az 1998-ban kezdődött karrierje ugyanis már-már rohamtempóban terelte abba az irányba, amely a műfaj egyik meghatározó, modern klasszikusát, a Zero Escape-sorozatot eredményezte, valamint azt a mind a mai napig aktív AI-szériát, amely mindkét felvonásával mély nyomot hagyott maga után. Illusztris munkásságának kezdetét azonban eddig nyelvi akadályok szegélyezték, melyeket több mint két évtized után döntenek le hivatalosan, a Spike Chunsoft ugyanis végre hivatalosan is kihajóztatta Japánból azt a Never 7-t és Ever 17-t, amely az azóta már megszűnt KID-stúdió legsikeresebbjének bizonyult.
A két játék egy szériát is szült: az Infinity-nek hívott sorozat összesen négy epizódból áll, első felvonása pedig a 2000-ben PlayStation 1-re megjelent Never 7: The End of Infinity, amely már az első órákban igyekszik félrevezetni. Főszereplője Makoto Ishihara, egy az óráit messzi távolságból kerülő egyetemista, aki a kibukás szélén áll, egyetlen esélye egy furcsa szigeten tartott, egy hetes szemináriumon való részvétel, de ennek részleteiről nem sokat tud. És igazából másról sem, Makoto gyakorlatilag emlékek nélkül ébred egy nap egy rémálmom után, mely egy lány halálát festi le, aki egy csengőt szorongat a kezében. Ébredés után azt se nagyon tudja, hol van és ki ő, és kik azok a harsány figurák, akik körbeveszik, de ez csak a furcsaságok kezdete. Miközben mindennapjait éli a többiekkel való beszélgetéssel, közös étkezéssel, sétálással és egyéb mindennapi dolgokat, elkezd víziókat látni a jövőről, melyek mindegyike valósággá válik...
És ez csupán fordulatainak egyike - amiért keményen meg kell dolgozni. A Never 7 alapvetően egy randiszimulátor / szinte interakcióval egyáltalán nem rendelkező, egy bizonyos pontig lineáris történetmesélő VN, borzasztóan komótos tempóval és meglehetősen kevés érdekességgel, ami bizonyos szempontból érthető, műfaja nagyrészt hasonszőrű játékokból állt a megjelenése idején, és ez a váz volt az, amire egy sikercímet fel lehetett húzni. A Never 7-nek nagy siker azért nem jutott annak ellenére, hogy ez a keret igazából megtévesztés volt - a hét végeztével Makoto ugyanis visszarepül az első napra, és egy olyan időhurokba kerül, ahol a korábban megszerzett tudása birtokában hozhat új döntéseket, melyek teljesen más irányba terelik a történetet. Ezen csavart azonban nem tudja igazán jól kiaknázni, hozzávetőlegesen 15-20 órás játékideje végére abszolúte kifullad, hihetetlenebbnél hihetetlenebb szituációkat húz elő a kalapból, amit egy maximálisan csalódást keltő lezárással honorál. Kaland-játék-kockázat szerű struktúrája, minimálisan ráncfelvarrt látványvilága szórakoztató tud lenni, de a világot nem váltja meg.
Ez a feladat ugyanis folytatásának, az Ever 17-nek jutott, amely minden szempontból köröket ver rá, ráadásul nem követeli meg elődje ismeretét, mivel teljesen új helyszínen, új szereplőkkel operál. A két évvel később megjelent utózmány két főszereplője, Takeshi Kuranari és egy szimplán a "kölyöknek" nevezett karakter szintén nagy hátrányból indul, mivel utóbbi amnéziában szenved, de a nélkül se lenne túl rózsás a helyzetük. Egy víz alatti parkot, a felszín alatt 51 méterrel meghúzódó LeMU-t egy incidenst követően ellepi a víz, a felszínnel megszakad a kapcsolat, az egyre erősebb víznyomás pedig pár napon belül garantáltan összepréseli a még épen maradt részeket. Takeshinek és a park többi látogatójának így meglehetősen rövid idő alatt kell valahogy megoldást találniuk a szó szerint élet-halál helyzetre.
A kifejezetten stresszes felvezetés ráadásul - már csak a felvonultatott szereplők mennyisége okán is - elég gyorsan több szálra szakad, és ezek egy komplex hálót alkotnak a végére, melyek filozófiai kérdéseket, sci-fi téziseket, és további extrém témákat feszegetnek, és nem félnek a szereplők meggyilkolásától sem. Mechanikailag azonban egyáltalán nem fejlettebb, mint elődje, szövegcentrikus kalandjátékként az egyetlen interakciós lehetőséget a döntések jelentenek, melyek drasztikusan kihatnak a lezárásra és az egyes eseményekre a tartalmasabb, hosszabb, hozzávetőlegesen 30 órás kaland során.
Az új kiadás alapját ráadásul nem is az eredeti, hanem annak Xbox 360-as verziója nyújtja, több változtatással. Annak felemás fogadtatású 3D-s modelljei helyett visszatértek a náluk sokkal tetszetősebb 2D-s karakterek, és minimális ráncfelvarráson a hátterek is átestek, így ezen formájában fest a legjobban, és az eredeti kiadáshoz képest a leghűségesebben, így igazából a kor se látszik meg rajta annyira, 2025-ben pont annyira szép, mint megjelenésekor. Tartamáról nem is beszélve, műfajának még mindig egyik legjobbja, túlzás nélkül egy korszakalkotó mestermű, amely számos, későbbi klasszikus inspirált. És mivel eddig csak rajongói fordítás formájában volt elérhető angol nyelven, ez a tökéletes alkalom a pótlására - elődjére tekintsünk így inkább egy hosszúra nyúlt felvezetőként az est sztárjának színpadra lépése előtt.
Az Ever 7 – The Out of Infinity és a Never 7 – The End of Infinity március 6-án jelenik meg PC-re, PlayStation 4-re és Nintendo Switchre. A teszt a PC-s verzió alapján készült. A kódot a játék kiadója, a Spike Chunsoft biztosította - köszönjük!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.