Kereken tíz éve volt, hogy a Don’t Nod elrabolta, kifacsarta és darabokra törte a szívünket a Life is Strange első évadával. A stúdiónak azóta is voltak nagy dobásai, de úgy sosem sikerült elkapniuk a pillanatot, mint anno Max és Chloe történetével - egészen mostanáig? Az eredetileg francia brigád kanadai divíziója ugyanis valami párját ritkítóan nagyszerűt hozott össze a Lost Records: Bloom & Rage képében. A négy tizenéves lány találkozásáról, barátságáról és egy emlékekkel teli hosszú nyáriszünetről szóló történet egy csodálatos nosztalgiatrip a 90-es évekbe, és bármennyire is kellemes és szívmelengető a történet, garantált, hogy szem nem marad majd szárazon - és ez még csak a történet első fele!
A játék egy igen érdekes, kettős narratívával fűzi kerek egésszé a történetét. A cselekmény jelentős többsége a múltban, 1995-ben játszódik, egy Velvet Cove nevezetű amerikai kisvárosban. Itt ismerjük meg főhősünket, Swannt, a félénk és visszahúzódó tinilányt, aki egy nagy költözés előtt az utolsó nyarát tölti a csendes városkában. Ez a nyár azonban különlegesebb, mint bármelyik, hiszen Swann ekkor ismeri meg azt a három lányt (Autumn, Nora és Kat), akikkel a nyár során szinte teljesen elválaszthatatlan legjobb barátokká válnak. A négy tinilány együtt akár a teljes világgal is kész szembe szállni, ám már a történet elején megtudjuk, hogy végül az élet mégis valami mást tartogatott a számukra.
A cselekmény másik fele ugyanis 27 évvel később, 2022-ben játszódik, egy magányos útszéli Diner falai közt. Világos, hogy az egykori négy barát kapcsolata később szertehullott, ráadásul kissé It-áthallásosan arra sem emlékeznek pontosan, hogy mi történt ‘95 nyarán. Gyerekként azt is megfogadták, hogy bármi is történjen, sosem keresik meg egymást többé, Swann és egykori barátnői azonban most mégis újra találkoznak Velvet Cove-ban, hogy visszaemlékezzenek erre a sorsfordító nyárra, és hogy végre szembenézzenek az őket kísértő múlttal, annak összes megmagyarázhatatlan eseményével együtt.
Ezen a kettős szálon kapcsolódik tehát a felnőtt jelenkor titokzatos története és a tinikor varázslatos nosztalgiája. Az összetartó erő pedig a négy lány remekül felépített, imádnivaló karaktere. Az élmény érdekében túl sokat nem szeretnék elmesélni róluk, hiszen a játék jelentős része arra épül, hogy jobban megismerjük őket. Így maradjunk csak annyiban, hogy a kissé különc jóbarátokként felvezetett Autum és Nora karaktere, illetve a meglehetősen nehéz és összetett családi háttérből érkező Kat is jóval többet tartogat annál, mint amire elsőként számítanánk. A Don’t Nod egyik legnagyobb bravújra velük kapcsán az, hogy egyik főszereplő sem végletekig sarkított. A jellemvonásaik és a párbeszédek nem követik A-tól Z-ig az önmagukat kereső, folyton lázadó tinik sztereotípiáját, így pedig azok sosem válnak életszerűtlenné. A szövegírók remek munkát végeztek azzal, hogy abszolút korhű (mind a 90-es éveket, mind a lányok akkori korát illetően) sorokat vetettek papírra, a színésznők előadásmódja pedig a legtöbb esetben szintén kifogástalan.
A legtöbb időt persze Swann-nal töltjük majd, aki amellett, hogy egy társaságban kissé bénácska, visszahúzódó jellem, a döntéseink révén a mi tulajdonságainkat is megtestesíti, bizonyos mértékig. Öröm óráról órára végigkövetni, ahogy Swann félénk természete feloldódik és kibontakozik az első igazi barátai társaságában, akik minden apró furcsasága ellenére is szeretik és elfogadják őt. Mivel főhősünk igazi filmőrült, felnőttként pedig rendező szeretne lenni, egy kellemesen nosztalgikusnak ható kézikamerával jár és vesz fel mindent, ami számára érdekesnek tűnik - ez a nyár pedig tökéletes arra, hogy megörökítsék.
Persze veszélyek, viszontagságok és dráma is akad bőven, unatkozni sem a lányok nem fognak, sem pedig mi, de már a túrázással, a garázsban zenéléssel és az éjszakába nyúló tóparti beszélgetésekkel töltött percek is olyan hangulatot teremtenek, hogy miattuk nehéz letenni a Lost Records első nagy fejezetét. A négy jóbarát még egy titokzatos kunyhót (minden gyerek legnagyobb álmát) is talál a helyi rengetegben, ahol az élet nehézségeitől és mások elvárásaitól messze, a saját világukban tölthetik el a nyár legszebb napjait.
Swann szerepében pedig mindezekről rengeteg kamerafelvételt készítünk majd, hiszen a Lost Records a hagyományos Don’t Nod-féle kalandjátékos tennivalók (párbeszéd-opciók, sétálgatás, tárgyinterakciók) mellett egy filmkészítős mechanikát is felvonultat. Minden érdekes mozzanatot lencsevégre kaphatunk, a VHS-felvételeket pedig téma szerint válogatva, egymás után helyezve rendszerezhetjük. Így készíthetünk rövid házivideókat például a helyi állatvilágról, videoklipet forgathatunk a lányok punk bandájáról vagy az internet előtti korban cuki cicavideót készíthetünk Swann lusta kiskedvencéről is.
A kamerázgatás nagyon jópofa extra játékelemként dobja fel a hagyományos sétálós, nézelődős szegmenseket, ráadásul a játék tényleg olyan plusz adalékként kezeli azt, amivel a kötelezőkön túl annyit foglalkozunk, amennyit csak szeretnénk. Éppen ezért igen nagy csalódást okozott számomra, hogy pont ez a kamerázgatás vágta haza számomra a Lost Records: Bloom & Rage szinte tökéletes élményét. A játék ugyanis egyáltalán nem mentes a technikai hibáktól, akadnak néha itt-ott furcsán ugráló karakteranimációk vagy elhaló, egymásra rétegződő hangsávok, de a kamerafelvételes mechanika számomra egyszer úgy megakasztotta a játékot, hogy ekkor csak egy teljes nagy fejezet roppant specifikus újrajátszása (és az addigi döntéseim eldobása) tette újra játszhatóvá a programot.
Ez azonban egy látszólag nagyon ritka, ámbár kétségtelenül nagyon súlyos technikai buktató volt, így, ha ti nem gabalyodtok bele hasonló bakikba, akkor a Lost Records egész biztosan elvarázsol majd benneteket. Az egész játék egy elképesztően gyönyörű, fantasztikus nosztalgia-hangulatot árasztó alkotás, ami a Don’t Nod védjegyének számító, szörnyen erős soundtrack-jével még azt is garantálja, hogy a végigjátszása után jó nagyot fogtok frissíteni a Spotify playlistjeiteken. Aki azonban türelmes, nyugodtan várja meg a történet második felét, hiszen némi technikai csiszolás még határozottan ráfér a játékra.
Már a Lost Records: Bloom & Rage első kazettáján is érződik, hogy a Don’t Nod Montréal a lehető legjobb formájában készítette ezt az alkotást - pontosan egy olyan címről van szó, ami miatt milliók imádják a párizsi anyastúdió legnagyszerűbb alkotásait is. A Don’t Nod-recept téveszthetetlen, a fejlesztők jól tudják, hogy hogyan hálózzanak be minket érzelmileg, hogy aztán módszeresen darabokra is tépjék a szívünket. Nem meglepő, hogy a Tape 1 egy hatalmas érzelmi fordulóponton ér véget, ráadásul szintén védjegy-szerűen felüti a fejét egy megmagyarázhatatlan, természetfeletti csavar is (igen, a Stranger Things-párhuzam abszolút helytálló), mindezek egyvelege pedig szörnyen nehézzé teszi, hogy ki bírjuk várni az április közepén érkező második felvonást.
A Lost Records: Bloom & Rage PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re készült, és két részletben jelenik meg. A játék első fele, a Tape 1 már elérhető, míg a Tape 2 április 15-én érkezik. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.