Félelem, rettegés, horror, vér, brutalitás. Ha a Condemned-hez címkéket kellene rendeljek, ezek a szavak jutnának először az eszembe. Élénken élnek még bennem ugyanis a 2005-ös első résznek, a Criminal Origins-nek az emlékei, mikor az ocsmány, összevarrt képű hajléktalan vascsővel támadt rám, vagy amikor egy alagútban kialudt minden fény, és csak halk szuszogást lehetett hallani. Ott voltak ugye még ott azok a jelenetek is, mikor a legváratlanabb pillanatokban dőlt rám egy ruhásszekrény, vagy felfelé sétálva a lépcsőn megindult felém egy zongora. Hát igen, nem volt könnyen emészthető falat a Condemned, és elődjéhez híven a Bloodshot se lett egy kispályás játék.
Ethan Thomas, a történet főhőse fésületlen, zsíros, tépett hajjal, és gondozatlan szakállal tért vissza a játékba, kinézete megszólalásig hasonlít a börtönviselt Sam Fisher-re, talán még annál is rosszabb. A sztori elején alkoholista hajléktalanként járja az utcákat, harcolva a mindennapi túlélésért, míg rá nem akadnak régi kollégái, akik kelletlenül bár, de ismét csatasorba állítják. Ethan így ismét magához öleli kedvenc vascsövét, és elindul, hogy kiderítse az igazságot magáról, és a megőrült város rettenetes titkáról.
Főszereplőnket már nem a Hősök sorozat Matt Parkman-jét alakító Greg Grunberg szinkronizálja, valamely oknál fogva ezt ezúttal a már kevésbé népszerű André Sogliuzzo látja el, akit nem mellékesen húsz másik játékban is hallhatunk már, olyan címekkel az élen, mint a Crysis, az Everquest, a Final Fantasy X, vagy a Scarface, ahol Tony Montana karakterét bírta szóra. Igazából ez a változás csak zárójelben jegyzendő meg, az új szinkronhang is nagyon jó, a csere pedig nem hiszem, hogy a kőkemény rajongókon kívül másnak fel fog tűnni. Most, hogy már mindent tudunk hősünkről, ugorjunk is neki magának a játéktesztnek!
A Condemned 2-ben lényegi változások nem történtek, ha az első és a második részből vegyesen vágnának össze egy videót nekem, akkor könnyen előfordulhatna, hogy nem venném észre a turpisságot. Persze a grafika szebb lett, az ellenfelek ocsmányabbak, a helyszínek sötétebben és félelmetesek, de az összkép mégis ugyanaz. Hogy ez baj lenne? Egyáltalán nem, a Condemned épp úgy, a maga egyszerűségével és brutalitásával volt jó, ez az irányvonal pedig csak jobb lett a második részre.
Közelharcban itt sincs hiány, derék ellenfeleink kitartóan ostromolnak minket a játékmenet teljes egészében, sőt még ki is bővült a játék ezen részének repertoárja. Az egyik újítás, hogy a vascső, a gerenda, a WC ülőke, a szekrényajtó, a műkéz és a többi hasonló, felszedhető fegyver egy idő után megadja magát, tehát nem lehet pár embernél többet egy szerszámmal elgyepálni. Ez talán rossz hír, viszont nagyon is jó ötlet lett, hogy ha éppen nem akad kezünkbe semmi tárgy, akkor puszta kézzel is megvédhetjük magunkat.
Ethan igazi utcai harcos lett, szemrebbenés nélkül üti, rúgja az ellenfelet, a végén pedig – most tessék figyelni – a környezet segítségével küldi másvilágra a rosszarcú fickókat. Ha legyengül a csávó, akkor egy kombóval el lehet kapni a nyakát, majd odacipelhetjük egy TV-hez, egy éles szélű asztalhoz, egy hordóhoz, vagy bármihez, ami éppen előttünk van, és olyan erővel csaphatjuk oda szerencsétlen formát, hogy ne keljen fel többet. Hátborzongató.
Hangulatban tehát a Bloodshot követi elődjét, így az erőszak és az elmebeteg, értelmetlen brutalitás ismét rányomja bélyegét az egészre, megfialva a sötét és nyomasztó helyszínek által keltett depressziót. A Monolith mindig is jó volt az ilyen dolgokban, a Condemned 2 a FEAR-hez és a Silent Hill Origins-hez hasonlóan folyamatos stressz alatt tartja a játékost, köszönhetően az árnyékok, az apró zörejek, és a váratlan események művészi összehangolásának, egy igazi gatyába fosatós elmeterrorban van tehát részünk.
Ezúttal tizenegy nagyobb küldetésre lett bontva a sztori mód, ami hasonlóan az első részhez, ismét végigvihető nagyjából hat-nyolc óra alatt. A játékmenetben sincsenek lényeges eltérések, újra a közelharc és a béna, agymunkát nem igénylő feladványok vannak a középpontban, bár tagadhatatlan, hogy a hirtelen ránk ugró, összevarrt testű, csonka lábú, halott ikertestvérének a fejét a felkarján hordó csecsemők látványa annyira leblokkolja még a legkeményebb horror rajongót is, hogy az ember képtelen utána belemerülni bármibe, és csak üreges tekintettel bámul maga elé.
Negatív dologként kiemelném a butuska mesterséges intelligenciát, sűrűn fordult elő ugyanis a játék alatt, hogy az ellenségek nem vettek észre minket, hiába álltunk pont előttük, vagy beragadtak egy ajtóba, netán egymástól nem tudtak továbbmenni, esetleg körbe-körbe szaladgáltak a szobában, mint valami hibbant idióta. Nem tetszik továbbá az sem, hogy Ethan kemény alkoholista lett, és ugyan magam sem tagadok meg egy jó korsó sört, azért túlzásnak tartom, hogy főhősünk szédülni és émelyegni kezd, ha józanodásra kerül a sor. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de azért az alkoholt és a drogot a tabu kategóriában illene hagyni egy videojáték esetében, ami hiába M for Mature kategóriás, nem feltétlen csak a felnőttek ülnek le elé elütni néhány órácskát.
Végre van viszont többjátékos mód, ez az előző részből például teljesen hiányzott is, ha emlékeim nem csalnak. Ezúttal Deathmatch, Team Deathmatch, Bum Rush és Crime Scene játékmódokat kaptunk, melyek utolsó két tagja azért magyarázatra szorul. A Bum Rush egy jópofa, ám végül balul elsült mód, melyben két, stukkerekben hiányt nem szenvedő rendőr áll szemben hat fegyvertelen rosszfiúval, akik ugye létszámfölényükkel egyensúlyozzák ki eredeti hátrányukat. A teszt során folyamatosan az volt, hogy infectedként meg sem tudtuk közelíteni a zsarukat, mert azok vagy már messziről lelőttek, vagy egy karlendítéssel lecsaptak minket, míg őket percekig gyepálhattuk volna folyamatosan, hogy lemenjen az életük. A Crime Scene-ben ellenben két egyenlő csoportra bomlanak a játékosok, a bűnözők bizonyítékokkal és levágott emberi fejekkel teli dobozokat rejtenek el és védenek meg a pályán, a rendőrök feladata pedig ezek megszerzése. Ez utóbbi mondható jónak egyedül, el lehet vele lenni egy keveset, ha már végigvittük a kampányt!
Főszereplőnket már nem a Hősök sorozat Matt Parkman-jét alakító Greg Grunberg szinkronizálja, valamely oknál fogva ezt ezúttal a már kevésbé népszerű André Sogliuzzo látja el, akit nem mellékesen húsz másik játékban is hallhatunk már, olyan címekkel az élen, mint a Crysis, az Everquest, a Final Fantasy X, vagy a Scarface, ahol Tony Montana karakterét bírta szóra. Igazából ez a változás csak zárójelben jegyzendő meg, az új szinkronhang is nagyon jó, a csere pedig nem hiszem, hogy a kőkemény rajongókon kívül másnak fel fog tűnni. Most, hogy már mindent tudunk hősünkről, ugorjunk is neki magának a játéktesztnek!
A Condemned 2-ben lényegi változások nem történtek, ha az első és a második részből vegyesen vágnának össze egy videót nekem, akkor könnyen előfordulhatna, hogy nem venném észre a turpisságot. Persze a grafika szebb lett, az ellenfelek ocsmányabbak, a helyszínek sötétebben és félelmetesek, de az összkép mégis ugyanaz. Hogy ez baj lenne? Egyáltalán nem, a Condemned épp úgy, a maga egyszerűségével és brutalitásával volt jó, ez az irányvonal pedig csak jobb lett a második részre.
Közelharcban itt sincs hiány, derék ellenfeleink kitartóan ostromolnak minket a játékmenet teljes egészében, sőt még ki is bővült a játék ezen részének repertoárja. Az egyik újítás, hogy a vascső, a gerenda, a WC ülőke, a szekrényajtó, a műkéz és a többi hasonló, felszedhető fegyver egy idő után megadja magát, tehát nem lehet pár embernél többet egy szerszámmal elgyepálni. Ez talán rossz hír, viszont nagyon is jó ötlet lett, hogy ha éppen nem akad kezünkbe semmi tárgy, akkor puszta kézzel is megvédhetjük magunkat.
Ethan igazi utcai harcos lett, szemrebbenés nélkül üti, rúgja az ellenfelet, a végén pedig – most tessék figyelni – a környezet segítségével küldi másvilágra a rosszarcú fickókat. Ha legyengül a csávó, akkor egy kombóval el lehet kapni a nyakát, majd odacipelhetjük egy TV-hez, egy éles szélű asztalhoz, egy hordóhoz, vagy bármihez, ami éppen előttünk van, és olyan erővel csaphatjuk oda szerencsétlen formát, hogy ne keljen fel többet. Hátborzongató.
Hangulatban tehát a Bloodshot követi elődjét, így az erőszak és az elmebeteg, értelmetlen brutalitás ismét rányomja bélyegét az egészre, megfialva a sötét és nyomasztó helyszínek által keltett depressziót. A Monolith mindig is jó volt az ilyen dolgokban, a Condemned 2 a FEAR-hez és a Silent Hill Origins-hez hasonlóan folyamatos stressz alatt tartja a játékost, köszönhetően az árnyékok, az apró zörejek, és a váratlan események művészi összehangolásának, egy igazi gatyába fosatós elmeterrorban van tehát részünk.
Ezúttal tizenegy nagyobb küldetésre lett bontva a sztori mód, ami hasonlóan az első részhez, ismét végigvihető nagyjából hat-nyolc óra alatt. A játékmenetben sincsenek lényeges eltérések, újra a közelharc és a béna, agymunkát nem igénylő feladványok vannak a középpontban, bár tagadhatatlan, hogy a hirtelen ránk ugró, összevarrt testű, csonka lábú, halott ikertestvérének a fejét a felkarján hordó csecsemők látványa annyira leblokkolja még a legkeményebb horror rajongót is, hogy az ember képtelen utána belemerülni bármibe, és csak üreges tekintettel bámul maga elé.
Negatív dologként kiemelném a butuska mesterséges intelligenciát, sűrűn fordult elő ugyanis a játék alatt, hogy az ellenségek nem vettek észre minket, hiába álltunk pont előttük, vagy beragadtak egy ajtóba, netán egymástól nem tudtak továbbmenni, esetleg körbe-körbe szaladgáltak a szobában, mint valami hibbant idióta. Nem tetszik továbbá az sem, hogy Ethan kemény alkoholista lett, és ugyan magam sem tagadok meg egy jó korsó sört, azért túlzásnak tartom, hogy főhősünk szédülni és émelyegni kezd, ha józanodásra kerül a sor. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de azért az alkoholt és a drogot a tabu kategóriában illene hagyni egy videojáték esetében, ami hiába M for Mature kategóriás, nem feltétlen csak a felnőttek ülnek le elé elütni néhány órácskát.
Végre van viszont többjátékos mód, ez az előző részből például teljesen hiányzott is, ha emlékeim nem csalnak. Ezúttal Deathmatch, Team Deathmatch, Bum Rush és Crime Scene játékmódokat kaptunk, melyek utolsó két tagja azért magyarázatra szorul. A Bum Rush egy jópofa, ám végül balul elsült mód, melyben két, stukkerekben hiányt nem szenvedő rendőr áll szemben hat fegyvertelen rosszfiúval, akik ugye létszámfölényükkel egyensúlyozzák ki eredeti hátrányukat. A teszt során folyamatosan az volt, hogy infectedként meg sem tudtuk közelíteni a zsarukat, mert azok vagy már messziről lelőttek, vagy egy karlendítéssel lecsaptak minket, míg őket percekig gyepálhattuk volna folyamatosan, hogy lemenjen az életük. A Crime Scene-ben ellenben két egyenlő csoportra bomlanak a játékosok, a bűnözők bizonyítékokkal és levágott emberi fejekkel teli dobozokat rejtenek el és védenek meg a pályán, a rendőrök feladata pedig ezek megszerzése. Ez utóbbi mondható jónak egyedül, el lehet vele lenni egy keveset, ha már végigvittük a kampányt!
Kapcsolódó cikk
Na ez... ez totál nem igaz.
plussz para hogy nem lehet sokat hibázni a harcban mert szimplán agyonvernek..ha igenn...nagyon el lettek találva az arányok, hangulat jeles, az x360 generáció egy jeles darabja ez a sorozat. szerintem.
..../PC 4 ever....
Egyébként jó kis cikk lett, bár nálam a hülye AI nem tűnt fel, sőt :) + a történettel sincsen gond, ettől sokkalta vérszegényebbekkel is találkoztunk már. Dehát ez az én véleményem.. :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.