Hósüti

Sokáig az én érdeklődésemnek sem hangzott elég izgalmasan ez a cím, de nagyot hibáztam volna, ha soha nem nézem meg. Sok fórumon hatásvadásznak és manipulatívnak minősítették Marc Evans filmjét, én azonban sokkal inkább valóságosnak és életszerűnek nevezném.

A történet Alex és Linda különös találkozásáról szól. Alex nemrég szabadul a börtönből, amikor egy utazása során nagy nehezen felvesz egy stoppos lányt: az életvidám, mosolygós, fecsegő Vivient. A különös utazásnak azonban nem várt vége lesz, mivel egy kamionos által vétett hiba miatt a lány Alex utasaként meghal. A férfi saját lelkiismeret furdalásától vezérelve jut el a lány édesanyjáig, Lindáig, aki egy magasan funkcionáló autista hölgy. Kettejük kapcsolatáról, de általában az emberi kapcsolatok nehézségeiről és szépségeiről, illetve az emberek deficitjeiről, fogyatékairól szól ez a film, hiszen senki sem tökéletes, azaz, így vagy úgy, de mindenki fogyatékos.


A rendező Marc Evans nevét eddig főként thrillereknél és horroroknál hallhattuk, mint például a Trauma, vagy Az én pici szemem. Ő maga több interjúban is hangsúlyozta, hogy mindig is félt a beskatulyázástól, hiszen akárcsak a színészeket, a rendezőket is gyakran egy műfajhoz sorolják be, és abból kitörni igen nehéz, szinte lehetetlen. Ám Evans nem panaszkodhat, hiszen megkapta a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, hogy a dráma műfajában is helyt tud állni, és úgy gondolom, hogy nem csak nálam vizsgázott jelesre, hiszen a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az Arany Medve-díjra is jelölték. De természetesen egy jó filmhez nem elég egy jó rendező. Úgy gondolom, hogy a forgatókönyvírónak, Angela Pellnek köszönhető az az életszerűség, amely az egész történetet átöleli és körüllengi. Nyilván ez azért lehet így, mert a forgatókönyvírónak van egy 8 éves autista kisfia, így tehát a téma, amiről írt, számára nem valami távoli mese, vagy mítosz, hanem az élet és a mindennapok.


Angela Pell álmodta meg a forgatókönyv írása közben a férfi főszereplőt is, kifejezetten Alan Rickman képe élt a fejében, miközben a történetet írta. A színészt a Harry Potter – filmekből, vagy a Sweeney Toddból ismerhetjük, de jómagam az Igazából szerelem című film képkockái alatt lettem belé igazából szerelmes. Rickman Alex szerepében nem csinál mást, csak partnerei viselkedésére reagál (ezt ő maga is hasonlóan fogalmazta meg néhány interjúban). És partnerei mind – mind mást váltanak ki belőle. Vivien előhozza belőle a fiatalságot, a lázadást és az életigenlést. Linda előhozza belőle a gyermeket, a játékost, és kiöli belőle a zárkózott merevséget, hidegséget. Maggie, Linda szomszédja, a falu kivetettje pedig szenvedélyes szeretőjévé varázsolja. Alan Rickmannek mondhatnánk, hogy nincs is nagy szerepe, hiszen csak sodródik. De ez a sodródás egy színésznek bizonyára nagy kihívás lehet.


Ám az igazi kihívás minden bizonnyal a Linda Freemant alakító Sigourney Weavernek jutott ki, aki alaposan felkészült szerepére, hiszen egy évig tanulmányozta az autizmust. Sőt beköltözött egy brit autista hölgyhöz Roz Blackburnhöz, aki a következő jó tanáccsal látta el a szerepet illetően: „ Ne felejtsd el megmutatni a dolog nehézségeit sem… ez nem csak ilyen aranyos dolgokkal jár együtt, mint játék a hópelyhekkel.” A színésznőt egyébként Alan Rickman ajánlotta a szerepre, és úgy tűnik jól választott. Weaver egyébként az Alien – filmekből ismert, de játszott a Szellemirtók vagy a Gorillák a ködben című klasszikusokban is, úgyhogy igazából neki is majdnem egy addig teljesen ismeretlen stílusban kellett bizonyítania.


Mindenképpen meg kell még említenem a helyszínt is. A 27 napos forgatás a kanadai Wawa-ban zajlott. Rickman a Sault Star magazinnak azt mesélte, hogy miután Wawa-ban megkezdődött az olvadás, a helyi lakosok szorgalmasan gyűjtögették garázsaikban a havat, megkönnyítve ezzel az egész stáb munkáját.
 

A férfi főszereplő így nyilatkozott magáról a filmről, és ezzel kapcsolatos érzéseiről: „Kicsit olyan volt, min egy western filmben, amikor az idegen férfi belovagol a városba, kiköti a lovát egy oszlophoz. Nem ismeri senki, a film során derül ki, hogy ki ő, és aztán látod, ahogy elhagyja a várost, tovább áll. Ez egy örök érvényű történet.”