Gondolom mindenkinek volt már megérzése. Mindenki találkozott már a fejében élő kis belső hanggal. Néha a rosszra figyelmeztettet bennünket, máskor pedig bátorított a lecsóba csapásra.  Jó, hű barát ő, de nem csalhatatlan. Hiszen legalább annyi be nem igazolódott megérzésünk volt már, mint amennyi ténylegesen görgette előre életünk kis fonalát.

   Honnan tudhatjuk, hogy melyik a helyes? Sehonnan. Lutri az egész. De, ha bejön nagyot kaszálunk vele, ha pedig nem, hát nem.

   Állandó agytornát jelent nekem egy ezzel kapcsolatos kérdés: Honnan jönnek a megérzések? Netalántán a jó Isten belénk ültetett néhány indikátorsejtet? Ha, igen, akkor a biológusok még miért nem fedezték fel? Egyáltalán biológiai oka van az egésznek? Jó kérdések, sőt ragyogóak. Én abba a hitbe próbálom ringatni magam, hogy a megérzések a vadonban való életben maradást szolgálnák, tehát az evolúció ültette belénk őket. Minél jobban fejlődtünk, annál inkább váltak megbízhatóvá és érzékelhetővé. Puszta gondolatok helyett, most már belső parancsként szolgálnak.

   Legszívesebben úgy definiálnám őket, hogy: Életünk tündérmeséinek narrátorai.

   Mivel én a megérzéseket vad ösztönnek tekintem, ezért úgy gondolom, hogy az állatoknak is van, legalább valami hasonló dolga. Csak azt nem tudnám megmondani, hogy vajon tudatosul-e bennük a belső hang súgásának pillanata. Lehet, hogy nem is gondolkodnak ezen (minek tennék?...állatok), egyszerűen csak megtörténik.  Érzik, de fogalmuk sincs róla, hogy mi az. Csak azt tudják, hogy tenni kell a dolgukat. Motivációkat nem keresnek, csupán az izmaikat mozgatják. 

   Na, de vissza az emberiséghez... Egyáltalán foglalkozunk mi tudományosan, is ezzel a jelenséggel? Vagy ez a téma megmarad a kóklertudósok gyülekezetének? Lehet egyáltalán tudományos alapot keresni a megérzésekben? Szerintem, még, ha nem is lenne bennük semmi, mi akkor is keresnénk. Ilyenek vagyunk. Csak azt nem tudom, hogy elkezdtük-e már a kutatást, vagy még csak eztán fogjuk.

   Megérzések voltak, vannak, lesznek. Védőangyalunk örökkön suttog a fülünkbe. Biztat minket, és óv a veszélytől. Jobb társat nem is kérhettünk volna magányos, gondolatainkkal eltöltött óráinkra. Élhetőbb az élet ővelük.