Szevasztok!

 Érdekes dolog, a játékok nehézségi szintjéről beszélnem, mert bár vannak jó tapasztalataim is, mégis az esetek kilencven százalékában, mintha azt érezném, hogy totálisan elbaltázzák ezeknek a szinteknek a belövését.

A nehézség kiválasztása, jobb esetben opcionális és mindenki azt válassza, amire a saját tudása és nem utolsó sorban, tapasztalata és önbizalma engedi. Már az elején leszögezném, hogy nagyon hosszú ideje csak nagyon ritkán választom az Easy nehézségi fokot, mert egyszerűen nekem már túl könnyű és szinte semmi kihívást nem jelent, így egy játéknak a végigjátszása.

Ritka, mégis számomra a legjobb megoldás az, amikor a játék nehézségi fokozatától függően, eltér a tartalom, jobb esetben a történet is. Erre két példát tudok felhozni. Az első, a jó öreg Colin McRae Rally első része, ahol bizony, ha Easy, Normal vagy Hard fokozatot választottunk, akkor nem csak idegőrlő módon az időkorlát szűkült le annyira, hogy az ember a haját tépte, hanem az autók besorolása és pályák mennyisége is változott. Míg easy-n akár egy kis Seat Ibizával is tolhattuk, az országok pár szakaszán, addig már Normal-on kicsit nagyobb gépekkel, mint pl a Toyota Corolla is nyomathattuk. A nagyobb erő, persze több sebességgel dukált, és erre még a pályák számának növekedése is, na meg ezzel együtt a hibalehetőségek száma is kúszott felfelé. És, ha valaki elég hosszúnak érezte a kis gilisztáját a gatyában, akkor hard fokozaton is végigkenhette a Group B igazi dögjeivel. Itt persze, már volt anyázás rendesen és a hatalmas sebesség mellett, kívülről kellett ismerni már nem csak a pályákat, de azt is, milyen kanyarban elég csak, ha levesszük a gázról a lábunkat, vagy esetleg szükség van még fékre is.

Egy másik ilyen (számomra hatalmas gyöngyszem) a True Crime első része is. Amikor elsőnek végigjátszottam, meglepően rövidnek találtam és kihívást sem nagyon éreztem benne, hisz a lövéseken kívül, szinte akármit eltoltam, mindig tovább engedett a történetben. Persze, egy egy elveszített bunyó után, már úgy nézett ki a fejem, mint egy olcsó pizza feltétje, de ez annyira nem zavart. Aztán, a pályaválasztóban megtaláltam a szakaszokat, amiket újra teljesíthettem. Öröm volt látni és teljesen izgalmasnak találtam, hogy volt amikor egy addig sikertelen küldetést, sikeresen megcsináltam, nem csak más pályarészre engedett tovább, de gyökeresen megváltozott a történet is.
Easyn végigjátszva is egy teljes, egész kerek történetet kaptunk, de amikor Hard fokozaton kitoltam, akkor szembesültem vele, hogy mennyi mindenről maradtam volna le, és mennyi olyan dolog volt, ami teljesen más értelmet nyert, mire ilyen nehézségen is megcsináltam.

Sokan utálják, mára már a Call Of Duty sorozatot. Bevallom, én nagyon szeretem az epic jeleneteket, a hatalmas robbanásokat és természetesen a vérbeli keménygyerekeket. Ebből, mind van a Cod sorozatban, a legjobban mégis a sérülésmodell tetszik. Bár, Hard nehézségen kényelmetlenül jól lőnek az ellenfelek, mégis az tetszik a legjobban a játékban, hogy sok mással ellentétben, itt akkor is van headshot és elég 2-3 golyó az ellenbe, ha nehéz fokozaton játsszunk. Sok játékban ezt tolják el, és egy fél tár sem elég az ellenségbe, ha fentebb visszük, viszont egyenesen arányosan a mi sebződésünk, növekszik. Egyedül ez az, ami fel tud bosszantani egy ilyen játékban. Ott van, példának a Halo sorozat a boxon és a Resistance a PS3 konzolán. Tökéletesen meg tudták oldani, és bár valamennyire ott is csökken a fegyverünk sebzése a nehézség növekedésével, mégsem ebben rejlik a hard igazi nehézsége. Taktikáznak az ellenfeleink, gránátot használnak. Visszavonulnak vagy épp erősítést várnak, nem idióta módjára kiszaladnak elénk.

Erre a legjobb példa, a Brothers in Arms Hell's Highway a Gearbox kezei közül. Komolyan mondom srácok, hogy Normal végigjátszás után, azonnal kezdtem a Hard fokozatot és "röhögve" végigjátszottam. Na persze a röhögve, csak képletes mert volt amikor a sírógörcs kerülgetett, de kellő odafigyeléssel simán lehetett haladni benne. Egyszerűen élvezetes volt, újra meg újra megpróbálni egy-egy szakaszt és a legnehezebb nehézségben, nem azokat vetted észre, mintha csalna a gép, hanem egyszerűen a hibáidat fedezted fel és javítottad. Nem kellett 2x annyi golyó, nem kellett fele annyi muníció, csupán ész és egy kis türelem, na meg megfontoltság.

Bevallom, hasonlóan tetszett még az Uncharted sorozat is, aminek a nehézségéhez, nem szerencse vagy acél idegek kellettek, hanem tudni kellett játszani. És most nem a célzásról, vagy egyebekről beszélek, hanem arról, amit például elregéltem a Resident Evil 4-nél is, ahol sokan nyafogtak az "idióta lány" kísérgetésénél. Nos, ott sem az AI-val volt baj (csak). Egyszerűen a játékosok nem fordítottak elegendő időt a lány irányítására. Érdekes módon, rejtekhelyről, rejtekhelyre hívtam. Irányítottam, várakoztattam. Óvtam, hisz ez volt a cél. Sokan, meg csak mentek, jött velük a csaj hisz egyéb feladat nem volt neki adva, és csak csodálkoztak, hogy ott vonyít mellettük.

Próbáljatok ki egy Plazában végigmenni, úgy hogy egy gyerek mellettetek megy és nem fogjátok a kezét, nem mondjátok hova lépjen. Tapasztalat hiányában, párszor biztos felbukna szerencsétlen gyerek, vagy a sok idióta ember lökné fel, akik még csak meg sem akarják kóstolni.

A nehézség, nehéz dolog. A kiválasztása még nehezebb, mert nem biztos, hogy ha túl könnyű vagy kegyetlenül, arcátlan módon nehéz akkor szórakoztatni fog. Az NFS régi nagy szokása, a sínen húzott kocsik, akiket lesodorni nem lehetett és ha nekik ütköztél, akkor mintha betonfalnak mentél volna is ilyen bosszantóan rossz dolog volt. Persze az ellenpélda sem jobb, amikor koccanásból már fordulsz is ki a p*csába. Jó tanú lenne a monitorom, mit össze szitkozódtam a Toca Race Driver és a Grid sorozatoknál. Ha egy játékban el van találva a nehézség, az nagyon jó, de ehhez a saját képességeinkkel is tisztában kell lenni.

Aki rám halgat, az szinte mindennél a Normal-t használja, és egy végigjátszás után, már mehet is a dolog Hard-ra. Persze, csak ha nem vagy mazochista. Ti mit gondoltok?