Valamikor, 1983 közepén, mint ahogy minden nyári szünidőmet, akkor is Berlinben töltöttem, de ez a nyár más volt mint előtte bármikor. Egy olyan fordulópont következett az életemben, aminek mai napig érzem a hatását.

Ajándékot kaptam a szüleimtől, méghozzá egy Commodore 64 személyi számítógépet, kazettákkal, két irányítóval. Mit ne mondjak, annyira nem hozott lázba a szerkezet, hisz azt sem tudtam, hogy mire való.

Faterom a használati utasítást olvasva összekötött mindent, majd bekapcsolta a barna, tömzsi kis masinát. Engem még mindig hidegen hagyott az egész. Kék képernyőn valami szöveg állt, de nem értettem belőle egy szót sem. A faterom begépelt valamit, s megnyomta a play gombot a kazettás szerkezeten, s láss csodát, valami sielős játék indult el a tévén. Csak hallgattam, lestem a faterom mit csinál, hisz mondta, hogy figyeljem. Próbálgatta a játékot néhány percig, majd a kezembe adta a botkormányhoz hasonló valamit. Először érintettem meg az irányítót. Kezelni kezdtem a képernyőn álló dolgokat. Ekkor még nem sejtettem, hogy mit fog okozni ez az élmény. Végrehajtottam az első műlesiklást. Talajt érve nagyot bukfencezett az általam irányított emberke. Néhány próbálkozás után már rájöttem a dolog nyitjára, hogy sikeresen érjen talajt az emberkém. Az első ilyen sikerélményem leírhatatlan volt! Sőt, magamtól jöttem rá, hogy lefelé kell húzni a kart, hogy egyensúlyban maradjon a sielőm. Elkezdett tetszeni a dolog. Főleg, miután az ősöm elindított egy focis játékot. Egymás ellen toltuk, meccsről meccsre. Hajnali 4-kor anyum dühösen vágódott be a nappaliba, szidva a fatert, hogy legalább neki lenne annyi esze, hogy már rég az ágyban lenne a helyünk.

Kipróbáltunk egy tucat játékot, s persze az idő, mint tudjuk, jó dolgok mellett tovaszáll észrevétlenül.

Azóta több mint rengeteg játék került a kezem közé, s a mai napig szenvedélyesen hódolok eme hobbimnak. Nem tudom abba hagyni, de nem is akarom.
Nem ecsetelném, hogy milyen és mekkora változáson ment keresztül a játékipar, ennyi év elteltével, hisz ezzel tisztában vagyunk.

A C64, C128, Atari 1040 st (ezen a masinán ismerkedtem meg a Cubase midis zeneszerkesztővel), PC, Playstationok, Xbox 360, mind mind feledhetetlen élményt nyújtott, és nyújt a mai napig.

Csakis azért osztom meg a fentieket veletek, mert a minap a párom megkérdezte:

- Mi vonz ennyire egy játékban. Talán, hogy kiélheted azokat a vágyaidat, amit a való életben nem?

Az is, igen, hisz pl. a Hertha BSC nehezen lesz valaha is bajnok a Bundesligában, vagy a Bajnokok Ligájában, de ez egy nagyon összetett érzés, hogy pontos választ adhassak a kérdésre. Ami biztos, az az, hogy még mindig az 1983-as élmények hatása alatt állok, beszippantott a játékok csodálatos világa, és nem ellenkeztem, amikor éreztem, hogy ez egy életre szól. Gyerek maradtam akkor, örökre, és gyereknek lenni soha sem elég. :)