Nyár. Az örök lankás Brettagne déli részén helyezkedett el Midgarten is, hasonlóan a többi város-kolóniához. Ezt a nyarat úgy jellemezhetjük, mint a legszebb nyár, ami valaha is színesítette életünket, de ez nem objektív kijelentés mivel a nyár teljesen átlagos volt, csupán az érzések, kalandok és a jó, ködös, szépítő emlékezetünk emeli ki életünk sűrű forgatagából.

I. Korom

Ne nézz hátra, nincs ott semmi.

Rottenstadt egyik külvárosából származom, szüleim korán meghaltak és egyedül maradtam, nincstelenként. Egy darabig egyedül laktam otthon, a családi házban, de életem viszontagságos volt család és barátok nélkül, akikre támaszkodhattam volna. Így eldöntöttem, hogy meglátogatom nagynénémet és nagybátyámat, kik a távoli Brettagne szívében, a buja természettel körülölelt Midgartenben laknak. Nem ismerem őket. Szüleim nem tartották velük a kapcsolatot, valamilyen régi sérelem miatt és mert lefoglalta egész életüket a gyárban való munka, ami aztán életüket is kioltotta hálaképpen.

- Jöjjön Bajusz úr! - hívtam az egyetlen társamat, a macskámat. Egy utcasarkon találtam rá, még kölyökkorában, ott álldogált csuromvizesen, mocskosan, reszketve és egy gombot próbált a szemére illeszteni. Azóta megszoktam az ilyen furcsaságait. Például a tejet csak kávéscsészéből issza egy szem kockacukorral, vagy hogy egy fekete kalapot hord, amit én varrtam neki, kiemelkedő varróképességeim ellenére. Ő nem is annyira macska, inkább egy barát. És bármily furcsa is, sokszor mintha az emberi értelmet látnám megvillanni a szemében. Reménykedek benne, hogy beszélni is tud, de sajnos erre még nem került sor.

Bajusz úr feltápászkodott szép lassan a fotelből és kérdően nézett rám.

- Mennünk kell Zengő nénihez, hogy elbúcsúzzunk és talán egy kis útravalót is kapunk. - feleltem neki mosolyogva. Zengő néni sokszor vigyázott rám kiskoromban, mikor a szüleim dolgoztak, de még mindig szeretem, mert zengő hangja ellenére bájos teremtés és a szíve vajból van. Ezenfelül isteni süteményt tud készíteni. Ő fog ügyelni a családi házra távollétemben.

Felkaptam a kabátomat, szürke esernyőmet és Bajusz úr kíséretében kiléptem az ajtón. Nem viszek semmit magammal, hiszen nincs is semmim. Még egyszer hátrafordultam és ránéztem kis házamra, mely kiváló búvóhely volt a mocskos élet elől, ám itt az ideje hogy továbblépjek, kilépve az árnyékból, melyet szüleim halála és szegénységem vetett rám. Bajusz úr idegesen nyávogott egyet, mert belelépett egy pocsolyába. A pocsolya nem volt szokatlan ebben kormos városban. Az emberi életet megmérgezte a fejlődés és mindenhol gyárak épültek, valamint szennyes lakótelepek a munkások számára. Elborított mindent a mocsok és a korom. Az utcán szürke arcok néztek rám, színtelen szemmel, amiből már rég kiveszett a remény és a csodálat. Ezért menekülök ebből a városból, nem akarván belesüllyedni a gépek komor tömegébe.

Szitált az eső, ezért kinyitottam esernyőmet és elindultam az utcán lefelé, melyet oly sokszor végigjártam. Bajusz úr lábam mellett futott és néha mérgesen rám pillantott, amiért ilyen rossz időben kirángattam foteléből. Az első sarkon befordultam és végighaladtam a világom megszokott eseményei mellett: egymásnak ütközött automobilokból ordibáló sofőrök, sikátorok bejáratánál álldogáló nincstelen alakok, kikből már rég kiveszett az emberség, üzlet előtt hosszú sorokban tülekedő szürke emberek és a fekete páncélba öltözött gárdisták, akik unalomból néha megvertek egy arra járót. Undorodom ettél a világtól, megfulladok itt, érzem hogy a lelkemet szívja és ha nem vigyázok el is lopja a város.

Megérkeztem közben Zengő nénihez, majd a kapun belépve becsengettem a hosszú udvaron levő legelső ajtón. Zengő néni nyitott ajtót, majd abban a pillanatban adott egy hatalmas nyaklevest, mérgesen bámulva rám.

- Mégis hogy képzeled úrfi, hogy elmész valami ismeretlen, veszélyes helyre? A világ tele van veszélyekkel!- áradt belőle a hang hatalmas erővel. Ezért is kapta a nevét, mert képes volt leordítani valaki fejéről a kalapot.

Bajusz úr kipillantott a lábam mögül, majd mindent tudó képpel besétált a házba.

- Mit álldogálsz ott kint, még megfázol! - förmedt rám kedvenc dadusom, majd bependerített a konyhájába. Azzal találtam szembe magam, amire számítottam, egy hatalmas csomag sütemény és két kötött pulóver.

- Leülni. - szólt Zengő néni. Talán valamikor kiképzőtiszt lehetett, gondoltam mosolyogva.

- Zengő néni, köszönöm szépen a csomagot. - mondtam hálásan.

Tartogasd a nyálas szövegeket a lányoknak, akiket elbolondítasz. - felelte morogva, ám mikor elfordult, láttam hogy mosolyog.

- Mindig is mondtam drága jó édesanyádnak, hogy a fiából bajkeverő lesz, aki nem képes egy helyben maradni egy kis ideig sem. - morgott továbbra is.

- Ugyan már, Zengő néni, nem olyan nagy dolog elutazni a kontinens másik felébe, sok ember naponta megteszi. Nincs ebben semmi veszélyes. Máskülönben találkozni szeretnék a rokonaimmal.

- Persze, persze. Mond ezt azoknak a szerencsétleneknek, akik hetente eltűnnek. - mondta, de közben már pakolta is be az útravalót a hátizsákomba.

Elszürcsöltem a teámat, majd még egyszer megköszönve kiléptünk az ajtón, hogy megváltoztassuk életünket. Azonban egyikünk sem gondoltam volna álmában sem, hogy ilyen irányba fog változni.