II. Kő

  Kétségek és megoldások..

              Épp a Fekete-téren haladtam át, mely a város egyik főbb tere volt. Ez volt az átvezető elem, úgynevezett ütköző-zóna a keleti munkásnegyedek és a belváros között.

A tér közepén egy nagy szobor állt, nem tudom ki lehetett, valami múlt századi vezető. Egyszer kihallgattam egy beszélgetést két gárdista között, a kalandozásaim során, tőlük hallottam, hogy az ország egy nagy vezére volt, aki sok sikeres hadjáratot vezetett a szomszédos államok ellen. Nem sokat jártam iskolába, de otthon akadt pár könyv, és azokat szívesen lapozgattam, mint például egy atlaszt, ezért nagyjából tisztában voltam vele, hogy az ország, amiben szülővárosom található, Dormun a kontinens közepén helyezkedik el. Keletre Ironvert, nyugatra meg Brettagne fekszik. Mivel tudomásom szerint Brettagnével nem volt háború, inkább Ironvert ellen vezethette a hadjáratokat. Hogy miért, az rejtve maradt előlem, mert ezekről nem szabad beszélni, ez a törvény.

A tér nyugati felén őrállások és kordonok zárták el az utat. A gárdisták mindenkit ellenőriztek, aki a belvárosba szeretett volna menni. Az átlagembert nem is engedték át, csak ha volt olyan papírja amit a belügyminisztérium vagy a negyedért felelős Gubernátor állított ki. De ezeket el is lehet rögtön felejteni, kizárt hogy ilyet szerezzen az ember.

Szomorúan leültem egy faragott kőpadra és eltöprengtem, hogyan tovább. Még el sem indultam, de már olyan akadályba ütköztem melyet nem tudok legyűrni, gondoltam kétségbeesetten. De hisz a kordon eddig is itt volt, és nagyon is tudtam hogy itt lesz ezután is. Mi a fenét is képzeltem, elindulok egyedül egy távoli vidékre egyetlen vas nélkül, reménykedve hogy majd lesz valahogy?

Beletörődve bukásomba megsimogattam Bajusz Úr fejét és körbenéztem a téren. Minden olyan átlagos volt, az őrök unott álldogáltak a homokzsákok mögött, bambán szemlélve a munkások forgatagát, kik a délutáni műszakváltás után siettek haza a nehezen megkeresett pénzükkel, hogy valahogy megetessék az éhes családot; az utcakölyköket akik pénzért koldultak, a bátrabbak még a zsebmetszéssel is próbálkoztak, óvatosan elkerülve a szürke egyenruház zsandárokat.

Ez az otthonom, itt nőttem fel és szabadulni akarok. Ki akarok lépni a munkások monoton életéből, megszabadulni az üres tekintetektől. Hajt a kalandvágy, hogy találjak valami mást, ami megéri hogy éljünk érte, olyan helyeket és pillanatokat, melyeket sosem felejtünk el és majd mesélném az unokáimnak, hogy: igen, gyerekek, nagyapátok olyan helyeken járt ahol kevesek és olyanokat látott mik még a könyvekben sincsenek.

De ehhez először el kellene induljak.

              Merengésemből Bajusz Úr zökkentett vissza a valóságba. Unottan ásított egyet és türelmetlenül nézett rám. Ő már indulna.

- Igen, igazad van, drága barátom, elég a kesergésből. Ideje tenni is valamit.

Számba vettem a lehetőségeket. A kordonon nem jutok át sehogy sem, Ez az út zárva van. Valahogy máshogy kell eljussak a légikikötőbe, mely a város másik felén fekszik, túl a központon és az Ezüst negyeden. A Bíbor-negyeden át vezető út szintén zárva van. Azt az átjárót mindig zárva tartják, csak vészhelyzet esetén nyithatják meg, de az nem fordult elő a nagy háborúk óta. A városfalakon át szintén nem mehetek, mert ha ki is jutnék, az aerodróm felén nem jutnák be. Egyetlen lehetőségem a vasút maradt. Az egyik vasútvonal a várostól délre fut, az aerodrómtól indul és az agro-zónák felé megy, de keresztezi az északi vonalat, ami szintén a légikikötőből indul, de a város északi részén fut, a munkásnegyeden át. Csak ez a lehetőség maradt számomra.

Még nézegettem a tömeget egy darabig, majd elindultam a vasút felé, nyomomban hűséges társammal.