Az őrület határán

Körülöttem zöld, piros, kék minden,
A hang a fejemben eléggé rideg.
Bár mond csúnyát, szépet és durvát,
Nem hallgatok rá, mert a hangok kicsit furák.

A hang buzdít és parancsol,
Kéri, hogy hallgassak rá,
Mert különben elbarangol,
És nem hallom többet a hangját.

Pedig szükségem van rá,
Ezt ő is tudja és sosem hagy itt,
Mert különben rám dőlnek a fák,
És ehhez nem kell más csak hit.

Ami nekem lesz, volt és van is bőven,
Csak az a kérdés mennyire hiszek benne,
És én hiszek mindenbe, abba is, amibe nem kőne’.

A hang egyre többet beszélt és csak beszélt,
Kért és adott nekem dolgokat,
Össze-vissza, gyötört, mint egy gondolat,
Egyik nap jött egy képzeletbeli levél.

A levélben mondtam el a búcsúmat,
Mert nem maradhatok itt tovább,
Nekem a helyem a földben van

Aki, olyan őrült, mint én,
A pokolba való csakis oda.
Nagyon szeretném, ha még maradhatnék,
De nem. Mennem kell. Örökre.

Remélem tetszik?!