Mennyi lehet az idő? Kettő, vagy tán három óra? Nem vagyok biztos, jobb lesz, ha megnézem… Három, igen, már három. Monty-nak már itt kéne lennie. Késik. A franc essen belé, hogy sohasem tud pontos lenni. Rágyújtok, hogy oldjam a feszültséget; lassan az ép eszem forog kockán.

      Hol lehet a cigim? Emlékszem, hogy a tv elé, a kisasztalra raktam; de nincs ott. Csak egy halom nyomorult napilapot látok. - Uram irgalmazz, rengeteg szemét -… Mostanában túl sűrűn lőhetem be magam, ha már ilyen mocskokat olvasok… Olvasok? Micsoda kijelentés ez… Maximum a szer által kiváltott révületben, nyálcsorgatva bámulom a képeket és a színes betűket. Bármilyen furán is hangzik, ha kikészülök, ezek megnyugtatnak. De sose lapozgatom kétszer ugyanazt. Fő a változatosság.

      Cigi, cigi, cigi, cigi… Kell az a rohadt cigi! Hol lehet már Monty? Ha nem gyújtok rá, meggárgyulok.

      Arrébb dobálom az újságokat, hátha alattuk van valahol az a tetves doboz. Egy mehet a hátam mögé a padlóra, egy a kanapé alá, néhány a kandallóba. - Kit érdekel? Marie majd úgyis felnyalja; végül is az a dolga egy házvezetőnőnek, hogy rendben tartsa a lakást... Na, meg hogy kettébaszott cigit vegyen a főnöknek, a rohadt életbe is már! A francért nincs meg ez a szar? - Á! Nem érdekel! Hagyom a picsába. Inkább TV-t nézek, csak megy valami műsor, ami Monty érkezéséig szinten tartja az agyamat.

      Nyúlok a távkapcsolóért; itt lesz mellettem. Kutatom, kajtatom a kezemmel, ez sincs meg. De a kanapé nem üres... A cigi… Végig itt hevert mellettem… Sóhajtok. - Tökmindegy. A lényeg, hogy most már elpumpálhatok egy szálat… Mint egy falat kenyér, úgy ízlik a számnak. - Öt perc alatt elszívok hármat.

      Kopogtatnak. Nyílik az ajtó. Monty az. Végre megérkezett. Biccent, majd leseggel a kanapéra.

- Míg kipakolok, hozhatnál egy kevés whsikeyt - mondja. – Ja, meg ennék hozzá valami sósat, talán kekszet. Ha nincs, szaladj le a boltba. Kösz!

      Mindig is volt bőr a képén a gennyládának. De szerintem jobb lesz, ha nem szólok vissza… még a végén elállna az üzlettől, akkor pedig csúnyán be kéne vernem a képét… Nincs kedvem most ehhez az egész hajcihőhöz.

     A legokosabb, ha engedelmeskedem, bár azért nasiról ne is álmodjon, meg egy kevéske nyálmintát is csorgatok a piájába… Kisebb mértékben azért, mert tiszteletlen volt velem, nagyobb mértékben pedig azért, mert alapjáraton rühellem a képét; de jelenleg ő az egyetlen beszállítóm. Életképtelen lennék nélküle, és ő ezt pontosan tudja; sőt gyakorta vissza is él vele.

     Visszakullogok.

- Parancsolj Monty. – Odanyújtom a poharat… de meg sem köszöni. Ha nem függnék tőle ennyire, már rég neveltem volna belé egy kevés jó modort.

     Ahogy látom, már mindent előkészített. Kint van a kis mérleg, a poros zacskók, a tűk, illetve a további kellékek. Végre kezd rám figyelni. Helyes. Minél hamarabb túlesünk ezen az egészen, annál hamarabb kotródik el innen. (Közben már a hatodik szálat szívom.)

     Szótlanul ülünk egymással szemben. Mindketten ismerjük a szokásos rutint. Ideje elővennem a pénzt, Monty addig úgysem csinál semmit…

- AJJ!  Buzi zseb!- vakogom. Alig megy bele a remegő kezem, ráadásul még izzadok is, mint a ló… de csak előkotorászom, és elé teszem azt a kurva lét. Ezer dollár, mint mindig. Azért megszámolja a bizalmatlan faszfeje… mondjuk, én sem bíznék egy hozzám hasonló simlis alakban.

Végül csak a porok felé mozdítja a kezét; méreget, rakosgat, csinálja azt, amit általában. Befejezi a munkát.

     Odalöki hozzám az anyagot. Felmarkolom… végre megszabadulhatok Monty-tól… de ami még jobb: hamarosan már nem fog fájni.

- Na, húzz el! – parancsolok rá. Vérben forognak a szemeim.

     Nem köszön, nem szól, csak biccent. Elmegy. Pontosan tudjuk mind a ketten, hogy a búcsúzkodás teljesen felesleges; három nap múlva úgyis ismét találkozunk – általában eddig bírja egy adag.

     Újfent egyedül. Az utolsó szál bagóm csócsálom. Feltépem a zacskót, beleszippantok. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor… elég vicces, hogy nekem átlagosan heti kétszer van karácsony… hát igen, boldog a drogfüggők élete.

     Hozom a tűt, meg a kanalat. Tűz van kéznél. Mohó vagyok… túl mohó. Tipikus sikkasztó… mindig csak többet, és többet… a pénznél bejött, hátha most a drognál is hatványozza ez a rossz tulajdonságom az összhatást.

     Egy lövésre dupla adagot készítek, ki akarok szakadni a téridőből… nem bírok magammal.

     Lassacskán kész.

     Fénysebességgel kerül a fecskendőbe az anyag. Felteszek egy szorítókötést, keresek egy vénát és hadd szóljon… Gyönyörűen sötétül el a világ.

ha tetszett olvass tovább: http://napibenji.blogspot.hu/