2005 a kellemes meglepetések és nagy nevek megjelenése volt. San Andreas, Civ IV., AoE III., F.E.A.R., hogy néhányat említsek a legjobbak közül. Ki hitte volna, hogy a befutó mégis egy interaktív kalandjáték lesz!

Noha a kibertér furcsa világának önjelölt prófétái évről évre meg szokták jósolni a kalandjátékok halálát, a műfaj él és virul. Még csak most futott ki a Myst-sorozat, még mindig remegünk a Syberia és folytatása utóhatásaitól, érdeklődve vadásszuk a nemrég bejelentett Broken Sword IV. promóciós anyagait és drukkolunk a The Adventure Company-nak, hogy legalább Sentinel-szintű anyagokkal örvendeztessen meg bennünket. A Sam & Max-ről nem is beszélve, amely mintha önálló életet élne, és a LucasArts árulása ellenére sem hajlandó csendben kimúlni. A Fahrenheit pedig... nevezzük egyszerűen minden idők egyik legjobb kalandjátékának, mely forradalmian kitolja a műfaj határait.

A Quantic Dream neve valószínűleg csak a veterán játékosoknak lesz ismerős, hiszen hat éve jelentették meg utolsó programjukat Omikron: The Nomad Soul néven. Az Omikron elsősorban arról híres, hogy David Bowie is szerepel benne, sőt a játék zenéjét is - többek között - ő szerezte. Az Omikron a maga idejében szintén forradalminak számított, gyakorlatilag kora GTA 3-ja volt azzal a plusszal, hogy a közlekedési eszközök használata mellett kóbor lélekként emberi testeket is megszállhattunk.

A Quantic Dream tudhat valamit, hiszen a Fahrenheit elkészítéséhez szintén egy zenészgéniuszt szereztek meg: Angelo Badalamentit, aki pl. a Twin Peaks, a Veszett a világ és a Mulholland Drive zenéjéért felelős. Ritka, hogy egy játék ismertetését a zene és hangok bemutatásával kezdem (pontosabban ilyesmi még soha nem fordult elő), de ezúttal szívesen teszek kivételt: a Fahrenheit zenéje Oscar-díjat érdemlő művészi munka, a karakterek szinkronhangjai pedig egyszerűen tökéletesek, teljes átéléssel és szakmai profizmussal szólalnak meg.

Mi is az a Fahrenheit? Egy interaktív mozi, vagyis a kalandjátékok műfajának azon alcsoportjába tartozik, ahol a játékosnak csak bizonyos pontokon van beleszólása a játék irányításába, s cselekedeteitől függően nyílnak meg az animációk. Ez a játéktípus a 90-es évek derekán, a CD-k elterjedésével jött divatba, elsősorban a Sierra On-Line erőltette. A lényeg az volt, hogy videóra vett színészekkel leforgattak egy filmet, majd az egészet digitalizálták. A főszereplő színész point &click módszerrel volt irányítható és általában ugyanígy lehetett tárgyakkal ill. más karakterekkel kapcsolatba hozni. Elég volt kattintani párat, és máris hosszabb-rövidebb digitalizált bejátszások következtek. A műfaj nagyjából a Phantasmagoria III-ig élt, ám a videók igénytelensége és a gyenge történetek miatt a vásárlók kedve lelohadt, így a viszonylag költséges műfaj egy idő után kihalt.

Az első, ami a Fahrenheit kapcsán elmondható, az az, hogy ez bizony egy nagy költségvetésű játék. Két évig fejlesztették, saját grafikus motor hajtja (nem digitalizált videók), négy nyelven játszható végig, és persze ott van az isteni Angelo. Az "interaktív mozi" jelző olyannyira találó, hogy a főmenüben sem a "new game" opció fogad, hanem a "new movie". Aggodalomra semmi ok, a játék olyan jó lett, hogy nem is lehet egy lapon említeni a fentebb említett kilencvenes évekbeli alkotásokkal. A Fahrenheit nagyságrendekkel jobb ezeknél.

Már a koncepció és a sztori is egészen elképesztő. Amikor nálunk van az irányítás, karakterünket rendszerint tps-módban látjuk és a kurzor-gombokkal irányíthatjuk, miközben a kamerát szabadon köröztethetjük körülötte, kibámulhatunk a fejünkből, ill. nézetet válthatunk az egér jobb gombjával, ha a helyszínen fix kamerák vannak. Ebből adódóan nem fordulhat elő olyan lehetőség, hogy hősünk kimegy a képből, vagy ha mégis sikerül ezt elérnünk, általában bónusz-kártyákat találunk az általunk nem látott területen. Ha olyan tárgyhoz, vagy személyhez érünk, akivel interakcióba léphetünk, akkor a képernyő felső csíkjában megjelenik a lehetséges tennivalók listája. Itt egy egérmozdulattal jelölhetjük ki, hogy melyiket szándékozunk végrehajtani. Akadnak minijátékok is, ezek három csoportba oszthatók. Az egyikben ész nélkül kell felváltva nyomkodni a jobbra-balra billentyűket, minél gyorsabban, annál jobb. A másikban két négy részre osztott karika jelenik meg a képernyő közepén és ezen karikák részegységei felvillanásakor kell lenyomnunk a hozzájuk tartozó iránybillentyűt. Alapból a bal oldali karikához tartoznak a kurzorvezérlő gombok, a jobb oldalihoz pedig a numerikus billentyűzet iránybillentyűi. Célszerű a "numerikus le" számára a 2-es billentyűt azonnal átdefiniálni az 5-ösre, így könnyebb lesz megszoknunk ezt az irányítási módot. Vannak speciális esetek is, amikor pl. a klausztrofóbiás ügynöknőt irányítjuk fps-nézetben, ilyenkor is a jobbra-balra billentyűk ütemes nyomogatása segítségével érhetjük el, hogy a lány ne essen pánikba, de itt kifejezetten higgadtan, nyugodtan kell bánnunk ezekkel a gombokkal. A harmadik módszer az, amikor pl. átmászunk egy kerítésen és az egérrel kell meghatározott idő alatt egyszerűbb mozdulatokat tennünk. Akármelyik gombnyomásos módszerről legyen is szó, a gép előre figyelmeztet, hogy ilyesmi következik, így általában van időnk a billentyűzetre tenyerelni, de növekszik a készenléti feszültség is, hiszen soha nem tudhatjuk, mikor lesz szükség a beavatkozásunkra. Ha hibázunk, általában akkor sincs minden vesztve. Nekem az irányítással semmi bajom nem volt, kifejezetten segítette, hogy maximálisan beleéljem magam a játékba.

A beleélést segíti az is, hogy az irányítható karakterek mentális egészségére folyamatosan ügyelnünk kell a játék során. Ez a Call of Cthulhu papír alapú szerepjátékból ismerős lehet, ott a szörnyekkel való találkozások őrjíthetik meg a játékost. Itt különböző módokon érhet véget a kaland, ha a mentális egészség nullára esik. A sorozatgyilkos Lucas feladja a harcot, míg Tyler nyomozó bepakolja a feleségét a kocsiba és elhagyja a várost. A mentális egészségre nagyon oda kell figyelni, de sokat segít, hogy azonosuljunk az általunk irányított szereplővel. Ha jobb kedvre derülnek, mi is megkönnyebbülünk, ha sokk éri őket, az nekünk is fáj. Ezzel a zseniális húzással a fejlesztők elérték, hogy aggódjunk karaktereinkért és szeressük őket.

A történet zseniális. A játék elején azonnal megölünk valakit, aztán máris a kezünkbe van adva az irányítás. Szóval úgy indul, hogy a vérben tocsogó hulla fölött állunk a férfivécében. A mozi számtalan "kép a képben" megoldást használ (ez néhány jelenetet elképesztően izgalmassá tesz), így hamarosan látjuk, amint a bárban üldögélő zsaru felkászálódik és elindul a mosdó felé. Mit teszünk? Behúzzuk a halottat a vécébe? Elrejtjük a kést, vagy nem törődünk vele? Kezet mosunk, vagy vállaljuk, hogy valaki kiszúrja véres kezünket? Ha kimentünk a mosdóból... a hátsó ajtón lépünk le, vagy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, fizetünk és kisétálunk a főbejáraton? Használjuk a telefont a tett elkövetése után? Taxival, vagy metróval menekülünk?

És itt jön a fonák! A következő jelenetben megérkezik a gyilkossági csoport két nyomozója, Tyler Miles és Carla Valenti. Őket irányítva kezdhetjük átvizsgálni a vécét, kereshetünk nyomokat a telefonon és az utolsóként távozott vendég (Lucas Kane) asztalánál. Mivel pontosan tudjuk, mit tett Lucas (hiszen valójában mi tettük), lehetőségünk van szándékosan szemet hunyni egy nyom felett. Ha viszont találunk valamit, ami segíti a nyomozást, akkor az rendőreink mentális egészségére jó hatással lesz. Na, mit tegyünk?

A történet rendkívül rugalmas, cselekedeteink hatalmas mértékben befolyásolják az események alakulását. Ha például Lucas túlontúl mélyen gyanúba keveredik, akkor személyes találkozása a rendőrökkel meglehetősen kellemetlenné válhat. Ha viszont a nyomozók nem találnak hozzá kapcsolatot, hamar szétfrusztrálódhatnak. Mondanom sem kell, ha Lucast bevarrják, akkor is véget ér a játék.

Rendkívüli felépítése és a választható cselekményszálak nagyon élménydússá teszik a játékot. Helyenként kiválaszthatjuk, hogy melyik szereplővel szeretnénk tovább játszani. Pl. ha már remeg a gyomrunk Lucas hallucinációitól, inkább Tylerrel kosarazzunk egyet feszültségoldónak. Általában minden jelenet felett megkapjuk az irányítást, de a sorrendről mi dönthetünk. Szót érdemelnek még Lucas visszaemlékezései is, ilyenkor a képernyő kicsit kifakul és a kép szélei legömbölyödnek, mintha egy régi tévén néznénk a jelenetet.

A grafika nem próbál vetekedni napjaink össze-vissza csillogó csodáival, így le kell mondanunk a krómosan csillogó hóról és beszélgetőpartnereink szemgolyóbisa sem fog a legújabb shaderekkel tündökölni. Ennek ellenére a grafika ámulatba ejtően jó, néhány kevésbé jól sikerült textúrát leszámítva semmi panaszunk nem lehet. Az animációkról nem is beszélve, amelyek akár egybefüggő filmként is megállnák a helyüket! A játék esztétikai megjelenéséről elég annyi, hogy még a feleségem figyelmét is azonnal teljesen magára vonta - ezt az Age of Empires II. és a Caesar III. óta egyetlen játék sem tudta megtenni. Magára vonta annak ellenére, hogy ő a thrillert és a horrort kifejezetten nem szereti. Így esett meg, hogy míg én a gép előtt nyomkodtam őrülten a gombokat egy-egy akciójelenetnél, addig asszonyom mellettem ülve buzdított. Sőt, nem ritkán az ő praktikus gondolkodásának köszönhetően hajtott végre hősöm olyan mentális egészség növelő akciót, ami annyira kézenfekvő volt, hogy magamtól eszembe sem jutott volna. :-)

Lehetne vitatkozni arról, hogy a 7-10 órás végigjátszás elegendő-e. Szerintem igen, főleg annak tükrében, hogy a befejezés után azonnal jelentkezik az újrajátszás igénye. Azt hiszem, jó párszor végig fogom még tolni ezt a nagyszerű programot, aztán majd eldöntöm, hogy a dobozt a játékaim, vagy a kedvenc DVD-filmjeim közé tegyem-e vissza.

Az is meggyőz a játék optimális hosszáról, hogy ha belekezdünk, nagy valószínűséggel egy ültő helyünkben végig fogjuk játszani. Engem legalábbis teljesen magával ragadott. Könnyen el tudom képzelni, hogy valaki gyermekfejjel félreteszi, mert mondjuk egy szót sem tud angolul és a kezébe nyomták a Prince of Persia trilógia befejező részét, ám aki felnőttként kipengeti érte a nem túl megrázó nyolcezer pénzt (dicséretes módon ennyiért debütált), az kétségtelenül gratulálni fog magának a remek vételért.

Említésre méltó még a DVD-n helyet kapott bónusz-szekció, melyet a játék főmenüjéből nyithatunk meg. Az ebben található tartalmat a játékban fellelhető bónusz-kártyák összeszedegetésével "unlockolhatjuk". Remek poénokat és nagyon érdekes dolgokat találhatunk itt, ráadásul meghallgathatjuk a játékban elhangzó dalokat is. Erről jut eszembe, ne hagyjátok ki a játék oktató-részét se (tutorial), az sem mindennapi poén.

A thriller-hangulat eszméletlenül jól el lett találva. Néhol olyan képek fogadtak, amik szinte 100 %-ig a Max Payne-re hajaztak (hóesésben álló magányos alak és hegedűszó), a hétórás végigjátszásból azonban ez is jó, ha két percet tesz ki, így a szándékos koppintást kizártnak tekintem, ezek a jelenetek ugyanis egyértelműen illeszkednek a játék történetébe és hangulatába.

Remélem, ismertetőm pozitív hangvétele ellenére nem hiszitek, hogy a Quantic Dream jattol azért, hogy ódákat zengjek a Fahrenheitről (bár úgy lenne!). :-) Az igazság kedvéért elárulom, hogy az IGN "csak" 83 %-ot adott rá, a Gamespot 84-et, a Gamer's Hell pedig 90-et. A külföldi lapok általában az irányítást és a grafikát húzzák le. Nos, nem is tudom. Van benne valami. Annyi bizonyos, hogy nekem számítógépes játék a Knights of the Old Republic óta nem okozott ennyire kellemes meglepetést. Forradalmi játék? Igen. Ennek megfelelően pontozom, és bátran ajánlom mindenkinek.

--------------------------------------------------------------------------------

Pozitívumok: Az egész játék. Műfajteremtő, stabil, átgondolt

Negatívumok: Az irányítás időnként frusztráló, a karakter néha beleakad a tárgyakba és egy helyben sétál, a textúrák néhol elmosottak

Végítélet: 93 %. A játék PS2-re, XBOX-ra és PC-re egyaránt megjelent, PC-re azóta egy (sajnos nem a Quantic Dreams által) minimálisan felújított változat is elérhető.