A 80-as évek elején két háziszámítógép nagyjából párhuzamosan kezdte meg világhódító útját. A C-64-ről már ejtettünk néhány szót, most vesézzük ki azt a kis fekete dobozt, amit a köznyelv annak idején Speccy néven definiált...
Volt idő, mikor a számítógépes játékok még nem foglaltak 9 GB helyet (mint az új Tomb Raider), nem zabáltak egy giga memóriát (Boiling Point) és nem kellett hozzájuk csúcskategóriás grafikus kártya (Oblivion). A hőskorban (vagy inkább őskorban?) a gépek teljesítőképessége és konzol-jellegű fejleszthetetlensége határt szabott annak, hogy a programozók olcsó trükkökkel próbálják kihúzni zsebünkből a pénzt, és lehetőséget teremtett arra, hogy a fantázia birodalmában érezhessük magunkat. Nem kellett ehhez Crysis-szintű megvalósítás, sőt! A klasszikus 48k-s Spectrum-modell 255x175-ös felbontása mellett egyszerre maximum nyolc színt volt képes megjeleníteni. Ez ugye ma már mobiltelefonban is kevés, húsz évvel ezelőtt mégis olyan játékok születtek rá, amikről még ma is beszélünk.
A programok két kategóriába sorolhatók. Az egyik típusba tartoztak azok, amelyek elfértek a ma már röhejesnek számító méretű memóriában, a másikba az ún. utántöltős játékok, amelyeknél több részletben kellett beolvasni a programot. Utóbbi esetben a lemezegységgel nem rendelkezők (ezek bőven többségben voltak) valódi nyilvántartást kellett, hogy vezessenek arról, melyik játék hol kezdődik a magnókazettán. Így hát, akinek nem volt a lejátszójában fordulatszámláló, az szívott rendesen. Mivel nekem egy kétkazettás nyugatnémet Fischer-em volt akkoriban, így nem voltak gondjaim sem a programok betöltésével, sem a másolásukkal (persze aki minőségben akarta másolni a programjait, az Zotyocopy-t, Omnicopy-t, vagy valami egyéb másolóprogramot használt az adatok újbóli kiírására – ilyenkor igazzá vált az a mondás, hogy „jobb, mint az eredeti”).
Lényegében évekig toltam a Speecy-n mindenféle gémet, és azt kell mondjam, hogy bizonyos szempontból jobb játékok születtek, mint most. Tekintettel a megvalósítás technikai szegényességére sokkal jobban megtornáztatták a proggy-k az ember fantáziáját. Pl. a Fantastic Voyage (lesz még róla szó), mely az emberi test belsejébe kalauzolt minket, vagy az Escape from Colditz, ahol a cél természetesen a szökés volt egy jól őrzött börtönből. A School Daze során pedig iskolai diákként kellett különféle csínyeket elkövetnünk, de vigyázva, hogy azért néha bejárjunk az órákra. Ezek a játékok nem lettek volna élvezhetőek, ha a fantáziánkkal nem pótoltuk volna ki a hiányosságaikat – így viszont remekül beleélhettük magunkat egy olyan játékba is, ami terjedelmét tekintve nem volt nagyobb, mint ma egy hibaüzenet log file-ja a Far Cry lefagyásakor...
Persze nem azt mondom, hogy azok a játékok ma is megállnák a helyüket. A Chronicles of Riddick, a Knights of the Old Republic vagy a Far Cry korában természetesen senki nem sóvárog a kis felbontás és a képernyő scrollozásakor jelentkező „képernyőricegés” után. Élvezzük a csodás látványt és a pozícionált hangokat. Jól is van ez így. Mivel azonban a fantáziánk sokkal kisebb nyomásnak van kitéve, csak egyet tudok mindenkinek javasolni: olvasson naponta egy-három órát. Én pl. a BKV járatain hetente kivégzek egy könyvet (most éppen Stephen King Végítélet-ét).
A Spectrum Classics, mint kiadvány jelenleg nem létezik, ha azonban a keresőtökbe beírjátok, hogy „Spectrum games”, akkor azonnal megkapjátok a két legnagyobb gyűjtőoldal nevét. Ezekről kb. húszezer játékot és egyéb finomságokat lehet letöltögetni, a jobbnál-jobb emulátorokról nem is beszélve. Nekem legjobban a zx32 jön be (Vaggelis Kapartzianis fejlesztette, és még ha a neve távolról ismerős is, közlöm: nem ő szerezte a Tűzszekerek zenéjét).
A játékok összeválogatását tehát személyes emlékeim alapján végeztem el, s mivel nagyon sok név van, a hasonló produktumokat felsorolásszerűen említem majd meg – kivéve, ha az adott játékról több mondanivalóm van. Remélem, kedvet kaptok majd, hogy az itt felsorolt programok némelyikébe belekukkantsatok – nekem hatalmas élmény volt újrajátszani őket...
Két örökzöld sorozat: Manic Miner és JetSet Willy
Ezek a játékok tulajdonképpen Super Mario ősei is lehetnének. A Manic Miner a platform-ugrálósdi legmagasabb színvonalú képviselői közé tartozott. A feladatunk minden pályán az volt, hogy hősünkkel meghatározott idő alatt összeszedjük a képernyőn csillogó holmikat, majd a kijáraton keresztül távozzunk. Minden pálya egyetlen képernyőből állt, s bár ez így leírva nem hangzik túl bonyolultnak, a játék előrehaladtával egyenesen arányosan nőtt elhalálozásaink száma is. Aki pedig az összes életét elveszítette, megnézhette karaktere sorsának magasztos lezárását... A JetSet Willy ehhez annyit tett hozzá, hogy immár nem az volt a cél, hogy azonnal megoldjunk egy-egy pályát. Itt lehetőség adódott a csavargásra, hatalmas területek bejárására is – a cél viszont továbbra is a csillogó kütyük begyűjtése maradt.
A körökre osztott csapatalapú stratégiák királyai: Chaos; Lords of Chaos; Laser Squad; Rebel Star 2
Érdemes szót ejteni azokról a játékokról is, amelyeknek szinte egyáltalán nincsen PC-s alternatívájuk, így még ma is fogyasztható darabnak számítanak. Kezdjük mindjárt a legötletesebbel, amely alapjául szolgált a későbbi fejlesztéseknek. A gyöngyszem neve Chaos. A Chaost egy Julian Gollop nevű fiatalember fejlesztette. A lényeg az volt, hogy varázslónkkal egy Arénában felaprítsuk az ellenséges varázslókat. A játékmenet egyszerű volt: választani kellett egy karaktert, nevet adni neki, eldönteni, hogy a gép, vagy a játékos irányítsa, és meghatározni a gép által irányított játékos intelligencia-szintjét. Ezután következtek a körök, melyek két részre voltak osztva: varázslás és lépés. A játék elején véletlenszerűen megkapott varázslatokból választhatunk. Ezek között van lényidézés (igazi és illúzió), erdők teremtése, varázslat-szféra erősítése, mágikus kard, magic bolt, stb. A szerencsén is múlik, milyen kezdő csomaggal indul a játékos. A Chaosban a legnagyobb poén az, hogy 2-8 varázsló vehet részt benne, vagyis akár 8 személy is játszhatja! Óriási partikat lehet ebből rendezni még ma is magas színvonalú játékmenettel. Csak ajánlani tudom mindenkinek (Az irányítás a „q-w-e-a-d-y-x-c” gombokkal történik, az „s” a tűzgomb, a „0”-val vethetsz véget egy körnek és azzal okézod a körökön kívüli menüket is). A Lords of Chaos az alapötletet annyival bővíti, hogy legenerált varázslónknak már tapasztalati pontjai is vannak, ezekből maga vásárolhatja meg a varázslatait. Az ellenfél minden esetben egy gép által irányított hős, és minden pályának fő- ill. mellékküldetései vannak (ráadásul minden scenario időre megy). A Lords of Chaos a játéktervezés csúcsa volt annak idején és felveszi a versenyt az olyan klasszikusokkal is, mint a Jagged Alliance, vagy a Silent Storm – nyilván a kor technikai lehetőségeinek határain belül. A Laser Squadot szinte mindenki ismeri, emögött is Julian áll. Ebben szintén scenario alapú küldetések vannak, viszont a fantasy környezet helyett hagyományos kommandós körítést kapunk. A Rebel Star 2 a LS vonalán érkezett, az elkövető Gollop (itt épp a Firebird Software berkeiben). Ez egy igazi sci-fi, a lényeg visszajutni az űrhajónkhoz, mielőtt elfogyna az időnk. Zseniális játék. A fent felsorolt négy produkció még ma is megállná a helyét és nagyot tarolna, ha a jelenlegi, hasonló stílusra kihegyezett cégek (pl. a Nival) bevállalná a remake-t.
TrackSuit Manager
Bár a foci-vébé csak nemrég ért véget, ezzel a nagyszerű managerrel újrajátszhatjuk a teljes bajnokságot! Meglepő módon játékosaink nevét nekünk kell bepötyögnünk a játék indítása után, így egy csapatba kerülhet Kim Basinger és Arnold Schwarzenegger, de ugyanígy Zidane és Materazzi is. A közvetítések nagyon izgalmasak, ha hagyjuk futni a szöveges módot. Itt egy téglalapban ugrándozó csík jelzi, merre van a labda, miközben a szövegdobozban futkosnak a feliratok, hogy éppen mi történik. A kapura lövés különösen király, feltéve hogy nem nekünk csavarják be a lasztit. Összességében nagyon kellemes kis program a TrackSuit Manager, csak ajánlani tudom a hasonló játékok kedvelőinek.
Fantastic Voyage
A hasonnevű film alapján készült játékban egy búvárt tolunk, aki az emberi test belsejében harcol a vírusok és bacik ellen. Ennek megfelelően a játéktér egy kevéssé egészséges felnőtt vérkeringése és belső szervei. Alapvető feladatunk a vírusok eltávolítása. A képernyő jobb oldalán egy emberforma ábrán apró pont jelzi, merre járunk, de feliratot is kapunk arról, hogy éppen most értünk az egyik artériából a másikba. Időnként riadójelzést kapunk arról, hogy a test egyes részeit támadás érte. Ekkor meghatározott idő alatt kell a helyszínre jutnunk, hogy megakadályozzuk a nagyobb bajt, páciensünk hirtelen halálát. Ja, egyébként a játék a szájból indul. Nem tudom, nektek hogyan hangzik ez, szerintem a FV a kor egyik legjobb játéka volt. A grafikai kidolgozás és a téma szabad teret engedett a fantáziának, és tényleg félelmetes érzés felbukkanni az agyban, óvatosan átlibbenni a gyomor savas falai között, harcolni az üdvözlésünkre siető enzimek és vírusok kifogyhatatlan seregei ellen. Kötelező darab a Quicksilva műhelyéből!
Egy név, amely a Codemasters-t befuttatta: Dizzy
Bizonyára ti is hallottátok már a híres kérdést: mi volt előbb, a Codemasters, vagy a tojás? Nos, ezt nem lehet egyértelműen megállapítani, hiszen nem tudhatjuk, mikor fogant meg a fejlesztőkben Dizzy, az ugribugri tojás története. A kaland-platformjáték olyan kedvező fogadtatásra lelt, hogy tucatnyi folytatást eszkábáltak hozzá, a kódmesterek pedig elegendő anyagi alapot spájzoltak be a nívósabb játékok készítéséhez (az egyik legjobb egy C-64-es autóverseny, a Slicks volt). Ma a Codemasters fő profilja a rally-játékok készítése és a TOCA, de néha belekontárkodnak más stílusokba is, elég említenem néhány éve megjelent II. világháborús stratégiai játékukat, vagy azt a horror-fejlesztést, melyet maga Clive Barker vitt nemrég a húsz évvel ezelőtt aranytojást tojó céghez.
Daley Thompsons Decathlon
A Daley Thompsons sorozat nem csak számítógépről ismerős, de azok a szerencsések, akik a nyolcvanas években látogatták a pénzbedobós játéktermeket, arcade automatákon is kapcsolatba kerülhettek vele (emlékszem, ezek a vackok még kétforintosokkal működtek az én kölyökkoromban). A lényeg az volt, hogy egy sportolót különféle versenyszámokban a győzelemre segítenünk. Ehhez a játékteremben a joystickot kellett rángatni, itt két billentyűt kell felváltva, minél gyorsabban nyomogatnunk, ill. néha (pl. gerelyvetésnél) egy harmadik akciógomb lenyomásával pontot tenni az ügy végére. Ez a gombnyomogatós módszer legnagyobb meglepetésemre a Fahrenheit-ben visszaköszön. A Daley Thompsons tehát atlétikai sportjáték volt, és egyértelműen uralta/tarolta akkoriban a piacot. Az OCEAN-nak köszönhetjük, mint szinte minden második játékot a 80-as években.
Test Drive 2 – The Duel
Ki ne szeretne beülni egy Porsche 959, vagy egy Ferrari F40 volánja mögé? Az Accolade híres Test Drive sorozatának második része lehetővé teszi ezt számunkra (az új, Unlimited c. rész fejlesztése még folyamatban van; valahol néhány kétségbeesett arc éppen a kódokból takarítja a bugokat, miközben ezeket a sorokat pötyögöm). A The Duelt kétféleképpen lehet játszani: egy másik sofőr ellen, vagy időre. A másik sofőr a mi döntésünktől függően a másik kocsit foglalja el. Noha ma már irtózatosan rondának számít, a TD2 varázslatos élményt nyújtott magányos hangulatával, szakadékok szélén kacskaringózó útjaival. Mivel nagyon kevés tereptárgy vonta el a figyelmünket, megérthettük, mit érez a nevadai sofőr, aki huszonkét óra vezetés után küzd az elalvás ellen. Szürke színvilágával ez a játék nem egy autóverseny, hanem Spielberg Párbajának hangulatát tárja elénk.
Chequered Flag
Az autós játékoknál maradva meg kell említenem életem első számítógépes játékát is. Ebben érdekes módon kizárólag időmérő edzéseken vehetünk részt, vagyis a cél a beépített pályákon minél erősebb köridők teljesítése. Több szót nem is érdemel, noha betegre játszottam magamat vele. Sajátos hangulata van még ma is. Adjatok neki egy esélyt.
Lotus Esprit Turbo Challenge
Erről a játékról már írtam a C-64 Classics ismertetőben. A Spectrumos változatban a legjobb 8 között kell teljesíteni versenyről versenyre, hogy a szezonban maradhassunk. A játék még ma is egész jó játszhatósággal rendelkezik, de természetesen a csúcs élményt a két játékos általi, osztott képernyőn dúló pozícióharc jelenti. A Lotus Esprit is megérett rá, hogy XXI. századi színvonalon újítsák fel, természetesen az osztott képernyő élményeiről inkább lemondanék.
Super Cars
Ki gondolná, hogy a DMA Design felülnézeti autós ötletének (Grand Theft Auto) magvait is már rég elvetették? A SC nem bűnöző-szimulátor ugyan (olyan is van: Jack the Nipper), csupán egy versenyprogram, annak viszont elsőrangú. Karrier-mód, egyre gyorsabb autók, intelligens ellenfelek. Zseniális kis játék. Az egyetlen hibája az, hogy a vége felé, amikor már veszettül gyors autókat irányítunk, a képernyő alig tudja követni a mozgásunkat, s így gyakorlatilag betéve kell tudnunk a pályákat. A végén már pixelre pontosan kell tudnunk, hol kell elkezdeni fékezni. A kocsik sérülnek ebben a játékban és felszerelhetők akár rakétavetővel is. Tízből tíz ez a játék.
The Rocky Horror Show
A kaland/platformjátékok egyik legkiválóbbika. Hasonló nem is nagyon van. A játék a híres film történetét dolgozza fel (illetve nem, de hagyjuk). Már a játék eleje is roppant durva, hiszen két lehetőségünk van: beszállni a menübe, vagy újra átélni az intro katartikus mélységeit. Én balszerencsémre az utóbbit választottam, de legalább kiröhögtem magam. A játék lényege: a számunkra szimpatikusabb figurával összeszedegetni a villogó puzzle-darabkákat és odavinni a színházteremben a táblához, így megakadályozva, hogy a kastély elrepüljön… Hm, talán mégis örökölt valamit a film tökéletes hibbantságából? Technikai oldalról megközelítve a kérdést, a játék tökéletes. A pályatervezés is kimagasló, bár a folyosókon elhúzó motorosok enyhe meglepetést jelenthetnek. Ami legjobban tetszett benne, az a liftbe oltott páternoszter. Bájos játék sok meglepetéssel és magas újrajátszhatósággal, ami nem is árt, hiszen a teljes tiszta játékidő nem lehet több mondjuk úgy… nem is tudom… fél óránál.
Mond valakinek valamit az UBI Soft kiadó neve?
Bizony, régi és patinás cégről van szó. A Zombi voltaképpen egy képregény stílusban megrajzolt kalandjáték, ahol egy teljes négyszintes kutatóbázist oldalnézetből modelleztek le. Mi négy karaktert irányíthatunk felváltva, akik a bázison kényszerleszállást végeztek. A történetből kibontakozik a tragédia oka, és elözönlenek minket a zombik. Ez tulajdonképpen egy horrorjáték, amit az tesz igazán félelmetessé, hogy az előre megrajzolt helyszíneket a saját szemszögünkből látjuk, vagyis a karakterek nem jelennek meg a képernyőn és ennek köszönhetően a zombik is minket támadnak. A feladat természetesen a bázisról való kijutás. A játék interaktív, vagyis a környezet reagál a jelenlétünkre, a feladatok pedig előre vetítik a későbbi Sierra és LucasArts kalandjátékainak felépítését. Tárgyakat kell felvennünk és használnunk, fejtörőket megoldanunk. Pl. van egy használhatatlan teherautónk, egy kannánk és egy gumislagunk. Mit lehet tenni? A válasz egyértelmű, de azért sokat izzad, aki vállalkozik rá, hogy kimenti a kis csapatot az állomás fogságából. Pazar game, igazi borzongós hangulattal.
A szerepjáték: The Bard’s Tale
Ki gondolta volna, hogy ez a híres szerepjáték is Speccyn debütált? Pedig így van, az első részt a kis gép tulajdonosai is élvezhetik. Természetesen el kell felejteni az utolsó, leginkább Dungeon Siege utánérzésnek tűnő bohóckodást. Az Electronic Arts színeiben induló eredeti szerepjáték még a vérbeli rpg-fanoknak készült karaktergenerálással, harcrendszerrel, ilyen-olyan HP, AC, stb. jellemzőkkel. Noha a megvalósítás szegényes, ez nem is baj. Szerepjátékoknál a fantázia mindenek felett kell, hogy álljon. Meglehet, jó játék a Diablo 2, de a szerepjáték-ipart csúnyán tönkretette, és miközben egyre-másra jelennek meg a leegyszerűsített rpg-k (mint amilyen az új Bard’s Tale is), addig ki tudja, meddig várhatunk igazi belsőnézetes szerepjátékra körökre osztott harcrendszerrel.
Sárkánydárda krónikák: Heroes of the Lance
Természetesen már Spectrumra is készültek olyan szerepjátéknak látszó tárgyak, amelyek igazából nem voltak azok. Ezek egyike a HotL. A Sárkánydárda Krónikákról bizonyára sok AD&D-fan hallott már, ezek a könyvek az első újgenerációs fantasy-k között kerültek országunkba, s bár akkor Nyugaton már a Forgotten Realms vitte a prímet, a Dragonlance világa mégis képes volt arra, hogy sokakat elvarázsoljon (akkor jöttek divatba a Raistlin-féle kehes varázslók, ezt a típust még ma is szívesen választják a szerepjátékosok). A Heroes inkább hajazott a Prince of Persia-ra, mint egy vérbeli rpg-re, s bár ez sokaknak csalódást okozott, azért nagy élmény volt a könyv lapjain megismert hősöket terelgetni az oldalnézetben scrollozó pályákon. Ezt a játékot a mostanra eltűnt U.S. Gold készítette. Ők jelentették akkoriban az amerikai játékgyártást, ennek megfelelően programjaik már akkor is rendszerint agyatlanok és színvonaltalanok voltak. Mivel az USA azóta is kimagasló mennyiségű szemetet gyárt, itt is érvényesül a „mennyiség győzelme a minőség felett” elv.
A verekedős játékok legjobbjai: Renegade, Target: Renegade, Renegade III
A nyolcvanas évek arcade-atmoszférájában rendkívül népszerűnek számítottak azok a játékok, amelyekben egyetlen célunk az volt, hogy hősünket irányítva (egy általában balról-jobbra scrollocó pályán) minden ellenfelet péppé verjünk és eljussunk a boss-ig, aki egyre nagyobb kihívás elé állított minket, hiszen nehezebben volt verhető és általában volt egy gyenge pontja, arra kellett ráérezni. Ezek a játékok még Amigán is nagy teret nyertek, talán a leghíresebb képviselőjük a Golden Axe és a Double Dragon. Spectrumon azonban a Renegade-nél nem találunk jobbat, és ez azért van, mert ez a játék (és két folytatása) jó. Nagyon jó.
Egy örökzöld: Exploding Fist
Verekedős játéknak bizony ez is jó, mégpedig a fantasztikus animációknak köszönhetően. Két karatés verekedhet meg benne. Van itt minden: lábsöprések, felütések, forgó fejrúgások, repülőrúgás... még Bruce Lee is elégedetten csettintene a láttán, ha élne. Az Exploding Fist legnagyobb élményét az nyújtja, hogy bárkit porig alázhatsz benne, hiszen ketten is játszhatják. Egy rúgás az ellenfél térdére, egy ütés az állára, és máris nagy elégtétellel és élvezettel figyelheted, amint a nagy bajnok elterül. Aztán szerény mosollyal döbbent haverod felé fordulsz és megkérdezed, kér-e még ásványvizet. Akinek tetszett, próbálja ki a Yie Ar Kung-fu-t is.
Barbarian
Ehhez a névhez több játék is kapcsolódik, az egyik a klasszikus vándorlós-hentelős oldalnézeti stílusból való Palace Software-es produkció, a másik egy arénába visz minket és egy az egybe megy a harc. Igényes animációk, Conan-téma, egyszóval megérdemelte a sikert és a folytatásokat a Barbarian. A játék csúcspontja mindenképpen az az animáció, amit néhány jó érzékkel megnyomott billentyűvel lehet kihozni – barbárunk megpördül tengelye körül, meglendíti roppant kardját és lefejezi az ellenfelet. Ezt a mozdulatot simán betenném a következő PC-s GTA-ba.
Tir Na Nog
Ezt a játékot 1984-ben fejlesztette Roy Carter és Greg Follis. A vándorlós Barbarianhoz hasonló felépítésű program főhőse egy lobogó hajú félmeztelen pasi remek animációval. A lehetőségek játéka hatalmas játékterével, szinte a kor Morrowind-je volt.
Mystical
Noha ez egy közönséges lövöldözős-mászkálós játék, kimagasló grafikája miatt érdemes megemlíteni. A főszereplő egy kopasz szerzetes, aki felülről lefelé ricegő pályán küzd a gonoszokkal. Túl sokat nem tudok mondani róla, mert nagyon nehéz és nem ismerek hozzá örökélet poke-ot. Amiért mindenképpen említést akartam tenni róla, az egy szubjektív vélemény, méghozzá, az, hogy ehhez a játékhoz írták a legjobb Spectrumos főcímzenét. A dallam olyan jó és bonyolult, hogy még ma is megállja a helyét, ami nem rossz teljesítmény egy huszonöt éves hangchiptől.
Falbontók: Arkanoid, Krakout
Az ún. „falbontó játékok” az ősi TV-tennis és ping-pong játékok továbbfejlesztett változatainak is nevezhetők. A célunk hagyományosan az, hogy a képernyő alján elhelyezett ütővel és egy labdával téglasorokat bontsunk le. A téglák általában több színűek voltak és egyes elemek speciális alkatrészeket tartalmaztak, melyek felvételekor ütőnk szélesebb, gyorsabb lett, vagy éppen hozzá ragadt a labda. Persze éppígy találhattunk olyan elemeket is, melyeket tanácsosabb volt nem érinteni. Ha a labda ütőnk mellett elhagyta a játékteret, életet vesztettünk. Falbontó annyi készült, mint égen a csillag. Sőt, talán még annál is több…
A második legjobb Spectrum-játék: Capitan Trueno
Ez a teljesen klasszikus mászkálós-játék kategóriába tartozó program egy dologban elképesztő módon kilóg a többi hasonló alkotás közül. Noha egyetlen karaktert indítottunk, ő alakváltó volt, vagyis egyetlen gomb lenyomásával válthattunk a ranger, az óriás és a tolvaj között. A sztori szerint egy óriási kastély termeiben kellett akcióznunk. A kedvencem az a rész volt, ahol egy szobában le kellett nyomni egy kapcsolót. Ehhez be kellett mennünk az egyetlen bejáraton. Ha a kapcsolót lenyomtuk, a szobát azonnal elárasztotta a víz és egyedül a tolvaj volt elég gyors ahhoz, hogy kimeneküljön. A tolvaj viszont túl gyenge volt ahhoz, hogy lenyomja a kart… És a játék tele van ilyen jelenetekkel, ahol trükközni kell, mikor melyik alakunkat vesszük fel. Ezt hívják tökéletes játékmenetnek, amihez – a Spectrumhoz képest – parádés grafika is társult. Nagyszerű hangulat, bejáratott akciójelenetek.
És végül a csúcsok csúcsa: ELITE
Erről a játékról minden más retro-cikkem kapcsán is említést tettem már. Ez azért van, mert a legteljesebb játékélményt nyújtotta, amit egy program csak adni tud. Az ELITE a végtelen lehetőségek játéka volt, és a primitív megvalósítás megint csak a fantáziának tett jót, így aki az űr vándorának szerepébe bele tudta élni magát, az hetekre-hónapokra elveszett a SOL System bolygórendszerei között, hogy végeláthatatlan harcokat vívhasson a Targoidokkal. Emlékszem, mennyit izzadtam, amíg a kézi dokkolást megtanultam (ennek megvalósítását a 2001 Űrodüsszeia c. filmből vették) és persze első dolgom volt venni egy automata pilóta-rendszert, ami elvégezte helyettem ezt a kényes feladatot. Soha nem fogom megérteni, miért nem veszi meg valamelyik nagy kiadó az ELITE nevet és csinál belőle egy bosszantóan jó játékot. A Firaxis, vagy az UBI Soft (természetesen David Brabham-mel karöltve) visszahozhatná a sorozat jó hírét és akkorát kaszálhatna, hogy azután boldog-boldogtalan űrszimulátort fejlesztene.
Ami kimaradt
Sajnos nincsen időm arra, hogy azt a néhány száz programot is elemezzem, amit még félretettem, ill. képet lopjak belőlük. A teljesség legcsekélyebb igénye nélkül lássunk még néhány játékot! Ott van például a Legend of Sherwood, a Rambo és a Kokotoni Wilf, mint a mászkálós játékok képviselői, ahol a cél egy hatalmas és bonyolult helyszínen (pl. egy labirintusszerű erdőben) bóklászni és különféle feladatokat kell végrehajtani. Spectrumon kezdte pályafutását az Iron Lord és a Defender of the Crown, melyek hosszú időre meghatározták a stratégiai-ügyességi játékok irányát (bár jobban belegondolva az Iron Lord inkább akció). Az SSI háborús körökre osztott stratégiákkal aratott, ezekben a játéktér leginkább egy térképre hasonlított, az egységeket pedig olyan ikonok jelképezték, amilyeneket az első Civilization-ban is láthatunk. A North & South az amerikai polgárháborút dolgozza fel rendkívül élvezetes hibrid stílusban (félig stratégia, félig arcade). A rally kedvelőinek a Toyota Celica GT Rally és a Carlos Sainz Rally szolgálhat újdonságokkal. Az fps-ek szerelmesei nem lesznek elkényeztetve, de az Operation Wolf-ban megtalálhatják kedvenc stílusuk gyökereit. Aki igazi 3D-re vágyik, annak pl. a Castle Master, vagy a Total Eclipse jelenthet felüdülést. Filmfeldolgozások is vannak dögivel, így a Darkman, a Batman – the Movie, vagy a 007 - Spy Who Loved Me. Logikai játékokból Dunát lehetne rekeszteni, itt kezdte szédítő pályafutását a Tetris és a Pick N’ Pile is, de Pacman is itt tűnt fel először. A JetPac és a Bomb Jack is itt kezdte, mint Manic Miner-szerű, de repülős logikai játékok, és természetesen meg kell említeni a Lazy Jonest, mely számtalan minijátékot foglalt magába. Igazi csodának számított a Psygnosis Shadow of the Beast-je is. Űrhajós-lövöldözős játékból (Uridium) több, mint elég volt, kellemes shoot em up-ból (Dark Fusion) még több. Végül emlékezzünk meg arról is, hogy megjelent egy játék, ráadásul igen rangos kiadótól, mely mellett eltörpül a Postal 2 és a San Andreas is. Igen, a WIZ-ről beszélek. Na nem mintha különösebben brutális lett volna, inkább csak bizarrnak mondható, ahogy a pucér férfiak versenyeztek egymással. Az egyik egy talicskán tolta megnagyobbodott tökeit, a cél természetesen az volt, hogy a három extrém figura közül válassz egyet és elsőként érj vele a célba. Néha az akciógomb lenyomásakor a végbélből gázok törtek elő, ilyenkor karakterünk elemelkedett a földről és repült néhány métert. A megvalósítás szegényességének hála a játék inkább volt vicces, mint megbotránkoztató. Ebből nem kérünk remake-t.
Még órákig tudnám sorolni a korszakalkotó neveket, úgyhogy inkább itt és most abbahagyom. De még néhány szóban megemlékeznék a régi, nagy nevű és ma már nem létező kiadókról is. A MicroProse egyetlen repülőgép szimulátorral jelentkezett, ez a Sealth Fighter volt. A Psion a kezdet kezdetén a legnagyobb fejlesztő/kiadónak számított, de a nyolcvanas évek végére ezt a címet az OCEAN átvette tőle. Számos játék jelent meg a Mastertronic és a Gremlin Graphics égisze alatt. Jelen volt a piacon az U.S. Gold, a GrandSlam és a még mindig aktív Activision is. A Zeppelin Games mára meghalt, pedig igen jó játékokat is tudott írni Spectrumra, kár, hogy később már csak a budget-kategóriában próbálkoztak. A Cinemaware a Defender of the Crown-nal tarolta a piacot, de később már ők is csak Amigára fejlesztettek… Na mindegy, most már tényleg abbahagyom.
Néhány szó az emulátorról
A tesztek során a www.worldofspectrum.org-ról lerántott zx32 emulátort használtam. Ez tökéletesen megbízhatónak és rendkívül könnyen kezelhetőnek bizonyult. Telepítést nem igényel, az asztalra tett parancsikon kompatibilitás-fülecskéjén kell beállítani, hogy 256 színű környezetre váltson, mert csak ebben tud futni a drága. Képes emulálni nem csak a 48k-s ZX-Spectrumot, de a 128k-s változatot is (gyk. ugyanaz az architektúra), ill. egyéb Amstrad gépeket. A program F4-el rakható teljes képernyős alakba (megéri), újbóli F4 az alkalmazás bezárását jelenti. F2-vel lehet megnyitni a tallózót, hogy játékokat tölts be, F3 pedig a pause/unpause. A Spectrum-játékok zömében beállítható a billentyűzet-kiosztás, ha nem, akkor a Kempston a joystickot jelenti, a Sinclair-gombok a „6-7-8-9-0”-t. Számos játék a „q-a-o-p” iránybillentyűre van definiálva. A legjobb, ha találtok olyan opciót, hogy „redefine keys” ez azt jelenti, hogy az irányítást szabadon konfigurálhatjátok. Némely játéknál bosszúságot okozhat, hogy a Spectrum az angol billentyűzet kiosztáshoz ragaszkodik (az „y” és a „z” fel van cserélve). Az emulátorhoz a játékok beszerzése sem okozhat igazán gondot, bár a legnagyobb oldalak ftp-címei hol működnek, hol nem.
Végszó
Az ifjabbak számára Spectrum-játékokkal szórakozni tényleg olyan, mintha egy mobiltelefont kötne az ember a monitorra. Akik viszont ezeket a gémeket annak idején nagy beleéléssel tolták, azok nem csak egy retro élménnyel gazdagodnak, de valószínűleg a szívük is elszorul kicsit. Bizony, az idő múlik, és mi sem leszünk fiatalabbak. Aki élete első csókját egy ezerkettes Ladában kapta (vagy adta, nézőpont kérdése), az egy 600-as SEL Mercedes volánja mögött sem fogja azt elfelejteni. Nem feltétlenül a gép a fontos, bár sokunk a burkolatot, a billentyűzetet, az alkatrészeket is megszerette. Mivel a Spectrum, a C-64 és az Amiga dobozába ritkán néztünk bele, elhittük, hogy a computernek lelke van, és ezt a hitet a LEGO-PC-k elterjedése sem teljesen ölte ki belőlünk. A harmincasokhoz beszélek most, remélem hallotok. Mi ezen nőttünk fel, a Spectrumon, az Enterprise-n, és a többi hasonló tudású ketyerén. Nem kell szégyenkeznünk miatta.
--------------------------------------------------------------------------------
Pozitívumok: Aki ezen nőtt fel, örül, hogy van lehetőség a nosztalgiára, és tudja, honnan indul néhány remake.
Negatívumok: Aki nem ezen nőtt fel, annak legfeljebb érdekes lesz.
Ezt a cikket 2006-ban írtam.
2016.02.11.: És most ti jöttök! Mármint, ha bárki is eljutott idáig... Nektek mi volt a kedvenc Spectrum-játékotok? :-)
Ez megérne egy bejegyzést, én biztosan elolvasnám. :-)
Megnéztem a linket, hát én ezt az oldalt le is mentem magamnak. Imádom az Amigát, az a gép bearanyozta az életemet annak idején. Holnap este feltöltök egy C-64-es cikket - hasonlót, mint most a Spectrumhoz -, szerintem tetszeni fog neked. :-) Jövő szerdán pedig jön egy kis Amigás visszaemlékezés. :-)
https://www.gamekapocs.hu/tag/frankblack/blog/6170/segitseg_a_szamitogepem_a_baratnom_commodore_amiga
Hát engem az foglalkoztat, hogy mi lesz a mai (kizárólag digitális formában letölthető) játékokkal 30 év múlva? Egy egyszerű példa: 27 évvel a GameBoy megjelenése után még mindig tudok venni teljesen jó állapotban lévő példányt + hozzá a kedvenc játékaimat. 30 év múlva nem hiszem, hogy ugyanez megoldható lesz mondjuk a PS Vitával. Egyrészt mert nem hiszem, hogy maga a konzol bírja 30 évig, másrészt mert nem hiszem, hogy memkártyát kapok majd hozzá. És akkor még nem is beszéltem a játékról, amit le szeretnék tölteni. Nem hiszem, hogy a Store elérhető lesz Vitán, hiszen már PSP-n keresztül sem lehet kapcsolódni.
Tehát 30 év múlva ha beszerzek egy működő Vitát, akkor maximum a kézzel fogható játékokkal játszhatok rajta és még az sem biztos, mert működő memkártya is kell a beüzemeléshez. Ja, és egyes játékokhoz sem tudom majd letölteni a javításokat. Ez azért elég gáz. 30 év múlva nem lesz retro handheld?
Én azután kezdtem sóvárogni C-64-esre, hogy megláttam egy ismerősömnél a Street Rod-ot. Addig elvoltam a Speccyvel is. Most meg Dying Light-ozom éppen. Jó kis szintlépések ezek. Vajon mi lesz 30 év múlva? :-)
A korrektség jegyében pár adminnak rögtön elmondtam, hogy visszajöttem, meg dcakee-vel beszéltünk róla nyilvánosan is, csak gondolom nem pörgött az a topik. Dcakee egyből vágta, mert úgy szídtam, mint azelőtt. :-D
Ez a grafika már jobban idézi a commodore64-es korszakomat.
Egyébként te vagy az a Spektrum, aki azelott gyakran járt fel?
Mondjuk nem bántam meg, de a mai napig hiányzik. Csak annak örülök, hogy két kedvencemet a Nodes of Yesod-ot és a Vendettát megtartottam. Ezek még mindig megvannak.
Atari, Nes, Sega/Snes/PS1/PS2
Vagy vannak is ilyenjeid? Azt látom, hogy millió bejegyzésed van! :-)
Nekem az Atari maradt ki, és mint látható, az első komolyabb számítógépes játékélményem a Spectrumhoz köt. De jövő héten feltöltöm a C-64-es cikket is, abban már lehetnek ismerősebb csemegék is talán. :-)
Amúgy vicces, de pl. az itt is említett Shadow of the Beast-nek épp most készül a felújítása, illetve a Rockstar-os Bully is valószínűleg a School Daze szellemi örököse.És vicces látni, hogy bár akkoriban álmodoztam már az ELITE új részéről, mára ez is valósággá vált - és már portolják a PS-verziót.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.