Mára szerintem nem igazán van olyan ember aki nem játszott volna a széria legalább egy darabjával. A sorozat valód kultstátusz lett az évek alatt és bár én mondanám magam hatalmas rajongónak, nem én leszek aki elvitatja tőle a hírnevet és az elismeréseket. Az első rész története és ötlete teljesen magával ragadott. Nagyon tetszett mind a megvalósítás, a hangulat és az elképzelés, ám a játék (nálam) nagyon hamar unalomba fulladt a folyamatos önismétléstől és a kisebb nagyobb hibáktól. 

A második rész viszont... 

Én nem tudom ezt megelőzően volt-e játék amit tényleg kimaxoltam, de ha nem is ez volt az első, biztos, hogy ez maradt a legemlékezetesebb ( Igen, még a tollalkat is összegyűjtögettem, bár az már egyfajta stocholm szindróma volt inkább). Minden percét imádtam, a falmászás animációját, a hangulatot, a zenéket, a történetet, a kincskeresést, fejlesztgetést.

Illetve mivel mindig is érdekelt a történelem, a kódexek olvasgatásával is rengeteg időt eltöltöttem. De ne szaladjunk ennyire előre, a végtelen ömlengés is várhat még magára, nézzük szépen sorban mivel is van dolgunk. 

Miért pont most jutott ez eszembe? Nemtudom. De gondoltam egy nagyot és újrakezdtem. A főcímdal felcsendülésével pedig olyan szinten megrohantak az emlékek, hogy úgy gondoltam, megosztom veletek gondolataimat. 



Laa shay'a waqui'n moutlaq bale kouloun moumkine

A történetet nagyjából ott vesszük fel, ahol az első rész véget ért. Desmond belecsöppen ennek a láthatatlan háborúnak a közepébe, és lassan kezd benne körvonalazódni mi is forog kockán. Az első részhez hasonlóan itt is egy emléken keresztül kalandozzuk végig a játékot, bár jóval ritkábbak és kevésbé idegesítőek a "valóságban" történő átvezetők. 

Altair-t magunk mögött hagyva ugrunk egy nagyobbat az időben, egészen Európába a XV. századba, hogy lássuk világra jönni Ezio Auditore da Firenzét. Itt muszáj megemlítenem, hogy szerintem itt láttam a valaha készült legjobb tutorialt. Teljesen egyszerűen és mégis a hangulat megszakítása nélkül mutatja meg az alapokat, ahogyan az újszülött segítségével végigvesszük az alapvető gombkiosztást. 

A fiatal Ezio azután felcseperedik és éli a világfiak gondolatan életét. Nők, bor és egy kis éjszakai pofozkodás a felesleges energiák levezetésére. Egy ponton azonban nagyot fordul ifjú főhősünk körül a világ, apját, és két testévérét felakasztják egy összeesküvés eredményeképpen, húgával és anyjával pedig menekülniük kell. 

Nagybátyja fogadja őket, és itt megismeri Ezio, hogy apja nem csupán bankár volt, hanem valami sokkal több. Katona, egy olyan háborúban, mely generációk óta dúl, és melynek minkét oldalán hatalmas erők sorakoznak. ( Mikor a nagybácsi először beköszönt, hogy "It's a me MARIO!" hát... ott majdnem lefordultam a székről. Nemtudom kinek az ötlete volt, de remélem kapott érte valami prémiumot.)



A történet innentől kezdve csak bonyolódik, és olyan karakterekkel sodor minket az össze a sors, mint Leonardo Da Vinci vagy Niccolo Machiavelli. Cselszövés, ármány, (szerintem méltánytalanul alulértékelt) sci-fi szál és kalandok várják, hogy megismerjük és átéljük őket. 

requiescat in pace



A harcrendszer jelentős fejlődésen esett át, nem lett világmegváltó, és szerintem egy picit egyszerűbb is mint kéne, többet ki lehetett volna belőle hozni, de korához képest, teljesen rendben van. Az animációk látványosak, változatosak, és lényegesen több fegyver és lehetőség áll rendelkezésünkre mint korábban. Ellenféltípusból is egy leheletnyivel több van, nem világmegváltó, de dicséretes bővítés. 

De mindenki tudja, hogy akár a hitman játékok esetében, itt sem az agyatlan mészárlás, hanem a taktikázásé és a lopakodásé a főszerepe. Ebben viszont nagyot domborít a játék, mert rengeteg lehetőségünk van teljesen eltérő módon eltenni ellenfeleinket láb alól. Annak idején teljesen lenyűgözött, hogy milyen szinten rám van bízva, hogyan közelítek vagy oldok meg egy-egy feladatot. 

A legjobban azokat a megoldásokat szerettem, mikor én magam szinte be sem mocskoltam a kezem, és mint egy árnyék oldottam meg mindent. Tolvajokat uszítottam az őrökre, zsoldosok tartották fel a felmerősereget, míg a bámészkodókat 2 markék arany el is csalta a helyszínről. Ezio pedig némán lépdelt prédája felé, aki minden szövetségesétől elszakítva, csak lábaitól remélhetett segítséget. Hiába. Az ikonikus rejtett penge egyetlen villanása, akár a kobráé véget vetett még egy cselszövő életének. 



Ezio Auditore da Firenze

Személy szerint messze Eizo a favorit Assassinom. Altair nekem kicsit semmilyen volt, a többiek pedig egyszerűen unalmasak. ( Eivor-ról nem tudok nyilatkozni, a Valhalla még várat magára)Itt viszont egy remek jellemfejlődést kísérhetünk végig, hogyan változtatják meg az események hősünk életét és őt magát is. Hogyan válik egy haragtól és bosszútól fűtött kölyökből az Assassin testvériség egy oszlopos tagja, aki nem kis lábnyomot hagyott maga mögött a történelem véráztatta földjén. 

A szinkronszínészek remek munkát végeztek, nagyon jól megteremti a hangulatot a játékuk, itt pedig had emeljem ki Machiavelli karakterét. Amit az a színész beleadott ebbe a szerepbe, az szerintem igazán elismerésre méltó. Nemtudom mennyire járul ehhez hozzá, hogy én anno olvastam tőle pár művet a filozófiával való ismerkedésem során, de máig lenyűgöz a játéka és öröm hallgatni a karaktert. 

A másik zseniális hangulatelem pedig a környezet. Sokszor azon kaptam magam, hogy csak bóklászok az utcákon, vagy rohangálok a háztetőkön. Rengeteg történelmi épületet animáltam meg meglepő részletességgel és kidolgozottsággal. Néhány templomban még a festmények is olyan módon voltak kidolgozva, hogy az ember simán elidőzött ott egy kicsit, nem utolsó sorban pedig a megnyitható kódexeknek hála rengeteg érdekességet is olvashattunk amellett, hogy megnézhettünk, még ha csak virtuálisan is, korszakalkotó festményeket. 

 

Itt én még azt éreztem, hogy nem futószalagon gyártott tartalmat kaptam, nem azzal a céllal született meg, hogy az éven is legyen egy AC cím. Itt érezni lehetett a kreativitást és az odaadást amit a készítők belefektettek ebbe a játékba. Néha picit monoton, olykor átgondolatlan, de összességeben egy fantasztikus alkotás, amibe rengeteg emlékezetes jelenet, jól megírt történet, és nem utolsó sorban izgalmas, élvezetes akció van. 

Őszintén szólva engem meglepett, hogy több év után még mindig milyen jó ez a játék. Távol áll a tökéletestől, de szerintem abszolút szerethető, és a szériából nekem a mai napig a kedvencem. Ha az ember egy picit el tud vonatkoztató a grafikától akkor egy fantasztikus játékot kap, és egy remek kalandot élhet át, fagy fedezhet fel újra, ahogy én is tettem. 

Engem személy szerint a sorozat elvesztett a Black flag-el. Az a világ egy legjobb kalózos, és az egyik legrosszabb Assassin's Creed játéka. A kettő viszont számomra egy igazi gyöngyszem.

Nektek melyik a kedvencetek, illetve ti hogyan fogadtátok az új irányvonalat?

Köszöntem a megtisztelő figyelmet.