The Neverhood.
Biztos vagyok benne, hogy aki ismeri a játékot, már a cím olvasása közben fülig érő vigyorral görget lentebb, hiszen ez a játék olyan szinten magával ragadó, aranyos és innovatív, hogy csak szeretni lehet.

 
 Az indítást követően rájövünk, hogy nem egy szokványos játékkal van dolgunk. Már az intrók is tartalmazzák a játék hangulatát. Emlékszem minden indításnál imádtam azt a mániákus kacajt. A bevezető videónál sejthetjük, a menünél pedig biztosak lehetünk benne, hogy a játék grafikája teljesen egyedi. Ugyanis a teljes játékot gyurmából készítették el. Nincsenek speciális effektek, minden, amit mi látunk azt ők egyszer gyurmából életre keltették.

A sok más szempont mellett, ezért is az egyik kedvencem. A gyurma látványa valahogy visszarepít a gyermekkorba, mikor még a játékok kiválasztásában kimerült a gond fogalma. Olyan atmoszférával rendelkezik a Neverhood amit leírni nehéz, bele merülni viszont nagyon egyszerű. Aki játszott vele, biztosan tudja, miről beszélek.

A történetünk ott kezdődik, hogy felébredünk egy kellemes szunyókálásból. Az első pofont, azonban nem az élet, hanem az ajtó adja. A legelejétől a legvégéig logikai játékok tömkelege áll köztünk és a cél között. Némelyik egyszerű, némelyik pedig olyan, hogy több mint tíz év elteltével büszkén gondolunk vissza arra, hogy, igen, én megcsináltam.

 

A logikai játékok mindegyike zseniális, kirakósok, képrejtvények. A memóriajáték az egyik kedvencem. Emlékszem rá, mikor gyerekként találkoztam vele. Mondom, de jó, ezeket nagyon szeretem. Elkezdem kirakni, megvan két pár a koronából. Hopp. Eltűnt az egész. Bizony. Van, aminek kilenc darabja van, és egy rossz kattintás után, úszik az eddigi munkánk. Szerencsére a papír és ceruza jó barátunk. 

Szerencsére a próbálkozások sora végtelen. Ha valami nem megy elsőre, majd sikerül, nos, nagyon sokadjára, de sikerül. Nincs ismétlődés, kétszer nem találkozunk ugyanazzal. Mindegy egyes feladat egyedi, és más más megoldást kell találnunk. Van, hogy hallás alapján kell egy zenét visszajátszani, úgy, hogy vizet köpünk a kis tölcsérekbe. Vagy kicsinyítő italt kell készítenünk különböző keverékekből. Ha ezt elrontjuk valami hihetetlen fejjel és reakcióval jutalmaz meg minket.
Ez az egész játékra igaz. Minden egyes percében találunk valami szórakoztató dolgot. A zenedoboz használata után egy zöld szörny kezd el üldözni minket. Az a menekülés, ami ezután következik, leírhatatlan. Kedves ám talán kissé bugyuta főhősünk néha lassan fogja fel, mi is történik körülötte, és mikor erre ő is rádöbben,nos az az igazi szórakozás.

 A történetre úgy deríthetünk fényt, ha kis kazettákat gyűjtünk, amik apránként elmesélik, hogy mi is történt. Külön piros pont a készítőknek, hogy bár nem tudom szándékosan-e de mindenki megérti mi történik. Ha egy szót sem beszélünk angolul, akkor is látni fogjuk, hogy mi történt, és a történet összeáll előttünk. Nem értjük ugyan, mint mond, de a hangsúly, és maga a hang is szórakoztató.
Azok, akik ennyivel nem érik be, és rendelkeznek a nyelvtudással Neverhood egész történelmét elolvashatják, egészen a teremtéstől, hiszen van egy  folyosó ahol mindez kőbe van vésve.

Páran talál fel is szisszentek, igen, ez a Legendák folyosója. Ide első sorban a pohárért jövünk, valamint egy jelért, de ezt még akkor nem tudjuk. Viszont a végén található egy kazetta amire szükségünk van. Na most ez a folyosó hosszú. Nagyon hosszú. 
És mivel főhősünk egy kellemes, és egyedi, sétatempóval közlekedik, a nagyon hosszúból, nagyon nagyon hosszú lesz. Viszont szerintem ez is egy jó része a játéknak, igazán nem sajnáljuk rá az időt, hiszen a játék az első pillanatától magával ragad, és nem érezzük az idő múlását.

Akárcsak előző írásomban, itt is ki szeretném emelni a zenét. Egyszerűen zseniális. Olyan szinten egyedi és magával ragadó, hogy én a mai napig hallgatom a teljes listát. Clayman témája, valamint a Neverhood téma a kedvenceim. Nem lehet megunni őket. Maximális illeszkedik a játék világához és humorához. 

Összegezve, ez a játék szerintem a valaha készült legjobb kalandjáték.
Nagyon szerethető, kedves, humoros, aranyos. Számtalan kedves emlékem fűz hozzá, főleg mikor kis gyerekként apával együtt gubbasztottunk hétvégente a monitor előtt, agyalva rajta, vajon hogyan tovább. Mert ugye akkor nem volt internet. Magadnak kellett megtalálnod a megoldást, végtelen próbálkozások után pedig hatalmas mosollyal az arcon hallgattuk a gongot, ami jelezte, hogy végre sikerült. 

Nagyokat lehet rajta nevetni, izgulni néhány ponton. Agytornának kiváló, ugyanakkor a végjáték kibontakozásával egy morálisdöntést is meg kell hozni, befolyásolva ezzel az egész világot. Illetve én gyerekként megsirattam szegény robotot, ezért is örültem, hogy a vége követte az arany igazságot.

Minden jó, ha a vége jó. 

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.