Lassan sétáltam hazafelé, a talpam alatt csöndes nyugalommal ropogott a hó. Az utcalámpák elkeseredett harcukat vívták a sötétséggel, bízva benne, hogy a hajnal hamarosan a segítségükre siet. Fejemben veszett kutyaként kergették egymást a gondolatok. Múltam írásai lestek rám a lámpaoszlopok mögül, búsan, vagy éppen vádlón. Megálltam. Valahol mélyen, elmém sötétjében akár egy fenevad felmordult valami. Ismertem ezt az érzést. Addig fog kaparni, míg szabad nem lesz. Eldöntöttem, elébe megyek. Szembenézek vele, akár, egy rég nem látott baráttal.  

Nem emlékszem, mikor játszottam ezt a játékot utoljára, de az elsőre nagyon. A komor képi világ, a zene, és a hangulat örökre belém égett gyerekként. Így, mikor láttam, hogy akciós a teljes csomag, nem tudtam ellenállni. Megadva magam, leültem a gép elé, és engedtem, hogy a nosztalgia sötét csápjai visszarántsanak a múltba.

Veterán játékosoknak nem kell bemutatnom, kicsoda is főhősünk. A 2001-ben született, mára trilógiává cseperedett sorozat első darabja sokak számára meghatározó játék volt. Igazán ekkor kezdett egy játék több lenni, mint játék. Ezekben az években nőtték ki azt a kategóriát, hogy a játék gyerekeknek való. Mert ha valami, hát Payne története nem gyerekeknek való. 

 

A játék egy lineáris lövölde. Illetve, annak néz ki, de ez csupán a felszín. Pár kép, vagy videó nem képes visszaadni mindazt, amit ez a játék magában hordoz. Át kell élni, látni kell. Ott kell lenni, és érezni, a vérszagot. De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdjük a történettel.

Max Payne New York rendőre. Feleség, kisbaba, autó, kertvárosi ház. A megvalósult Amerikai álom. Ám, mint tudjuk, az álmok túlságosan könnyen fordulnak át rémálomba. Főhősünk arra tér haza, hogy feleségét, és pár hetes (!!) gyermekét szinte a szeme láttára mészárolja le, pár begőzölt drogos. Esküszöm nektek, érezni lehet Max fájdalmát.

3 év telik el, és hősünk egy fülest követve a metróhoz siet, hogy elinduljon a szálon, ami reményei szerint elvezeti ahhoz, aki elragadta tőle az életét. Egyetlen kapcsolata a külvilággal, barátja, Alex. Akit a 2. átvezetőben lelő valaki. Jelzem 10. perce játszunk. Így lassan már kezd érthető lenni, hogy miért nem a hősi eposzok iskolapéldája a játék. 

Innentől kezdve főhősünk egyszemélyes háborút kezd az alvilággal, és nem válogat az eszközökben. Három fejezeten keresztül megyünk lépésről lépésre a cél felé. Utunkat pedig halál és töltényhüvelyek szegélyezik. 
A játék során elég sok helyszínen megfordulunk, és jó pár fegyver áll rendelkezésünkre, hogy beteljesítsük bosszúnkat. 

A pályák felépítése lineáris, jussunk el A-ból B-be és persze, maradjunk életben. Megfordulunk lepukkant kuplerájban, drogtanyán, raktárban, gyárban, kocsmában, háztetőn, föld alatt, és a felhők között is. Ami nekem nagyon tetszett, hogy egyik pálya sem lóg ki a sorból. Mindegyik hozza a hangulatot.

Kedvencem mégis a 1. fejezet vége. Ott sikerült a készítőknek eltalálni úgy a játékot, hogy konkrétan éreztem, hogy szorul a gyomrom. Ha visszagondolok, hallom is.
"The flesh of Fallen Angels!" 
A hangok tökéletesen passzolnak a játékmenethez, a zene pedig egyszerűen zseniális. Tökéletes támasza a történetnek és a képi világnak.



Szóval a játék kellően változatos, és fegyverből is van választék. Szépen fokozatosan szerezzük meg az újabbakat. Helyzettől függően, érdemes cserélni őket néhány harc után, mert ha nem megfelelően választunk, az könnyen az életünkbe kerülhet. Ami különdíjat érdemel, azok az ellenségek.

Elég változatosak, már a történetvezetéshez viszonyítva, de ami igazán megkülönbözteti őket egymástól, az az, hogy hogyan céloznak. A drogosok alig alig találnak el, a maffiozók már egész ügyesen lőnek. A játék vége felé a kommandósok pedig... Egy kezemen meg tudom számolni hányszor lőnek mellé. 



Az átvezetőket remek grafikákkal oldották meg, olyanok, mint egy képregény. Így, akinek kedve támad, hogy átélje a Max Payne-t de nem akar lövöldözni, az is könnyedén megteheti, olyan, mintha egy képregényt olvasna. Így elérkeztünk egy újabb zseniális ponthoz, a narratívához.

A játék a Neo Noir iskolapéldája. Sötét képi világ, borongós hangulat. Narratíva. Emberek, a narráció itt, egyszerűen fantasztikus. A szinkronszínészek mindent megtettek, hogy Max bőrébe bújhassunk. És annyira jól végezték a dolgukat, hogy rendesen örülünk, mikor kiszabadulunk onnan. 



A max Payne több mint játék. Ugyanis Max nem kap feloldozást, nem válik hőssé, és kűzd meg a múlt démonaival. Nem, Max leépül, és ellepi a múlt sötét fellege, üresre facsart lelkét pedig fájdalom, nyomor, kín és nem kevés fájdalomcsillapító tölti meg újra. Látjuk, sőt, érezzük, ahogy egy ember elindul a lépcsőn, ami a sötétbe vezet, és minden lépést vele együtt teszünk meg.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

 
Free Counters