Soha nem tartottam magam nagy játékosnak abból kifolyólag, hogy nagyon kevés az olyan cím, amely tetszik, s többször vagyok hajlandó nekiülni, hogy az elejétől a végéig kivigyem. Eddig rengeteg játékot tettem magamévá végigjátszás szempontjából, s csak kevés volt az, amelyiknek másodjára is nekiültem, s ebből még kevesebb, aminek a végére is értem. Ezekből pedig elenyésző mennyiséget vásároltam meg eredeti lemezen, de persze többségük egy 70-80%-os leárazásnak köszönhetően váltak a gyűjteményem részévé. A játékosok többsége statisztikák szerint FPS, RPG és egyéb játékok vezetik a népszerűségi listákat. Bevallom őszintén – főleg tavaly eszközölt nagyobb gépfejlesztés után – valahol irigylem is őket. Rengeteg nagyobb cím látott napvilágot az utóbbi időben, s sajnálom ilyenkor, hogy nem a többséghez tartozom. Minden bizonnyal remekül szórakoznék. Így csak húzom a szemöldökömet, amikor előkerül a Dead Space 3 vagy Metro 2033. Előbbi húsz perc után került a lomtárba, utóbbinak is négyszer ültem neki, mire ténylegesen végére értem, s újabb kijátszás részemről esélytelen.
FPS műfajú játékok tehát nálam szinte esélytelenek. Legalábbis elég sokáig így gondoltam. Személyiségemből kiindulva tehát kérdés adott lehet, hogy vagy az én ízlésem változott az évek múltán, vagy pedig tényleg ennyire jó alkotással van dolgom. Fentiekből fakadóan nem voltam naprakész az ilyen húzócímekkel, s addig, amíg olyan közösségbe nem kerültem igazából a Crysis teljesen kiesett a látókörömből. Egy unalmas, s rendkívül bugyuta lövöldének tartottam, aminek még esélyt sem akartam adni. Aztán az első nagyobb gépfejlesztésnek köszönhetően egyik ismerősöm ajánlotta, hogy igazán csak a Crysis-zal tudom tesztelni, hogy mire is képes az adott konfiguráció. Bevallom őszintén elindítottam, és ennyi. Nem igazán díjaztam, hogy az első képkocka után az egész kifagyott a fenébe. Valahol azért idegesített, hogy hogyan lehet ilyen gusztustalanul gyenge vasam, de igyekezem túltenni magam az engem ért sokkon. A második gépfejlesztéskor viszont már tudatosan jártam el, így próbálgattam a szárnyaim, s fülig érő szájjal dicsekedtem: megy a Crysis. Persze néztem boci szemekkel, amikor kérdeztek minden félét, hisz még akkor sem ültem neki komolyabban. Az iskola befejeztével kicsit rögös út vezetett a jelenlegi munkahelyemig, így akadtak olyan időszakok, amikor rengeteg szabadidővel rendelkeztem az akkori munkanélküli mivoltomból. Végül két évvel ezelőtt az agyonhype-olt második epizód hatására nekiültem a szériának. Az első rész két órája után már tágra nyílt szemekkel tapadtam a monitorom képernyőjére. A Warhead  alcímet viselő kiegészítő epizód magyar szinkronja megvett kilóra. Afolytatás pedig meggyőzött arról, hogy az akkori frissen bejelentett harmadik résznek is neki fogok ülni.

A bejelentést követően rengeteg kép és mozgó anyag látott napvilágot. Tetszett a posztapokaliptikus-dzsungeles környezet, de hírekkel nem voltam naprakész. Annak ellenére, hogy élveztem az előző epizódokat nem váltam rajongóvá, s nem ültem tűkön a megjelenésig. Többséghez hasonlóan engem is berántott a várakozás gépszíja, amikor közeledett a megjelenés, s persze én is csorgó nyállal vártam valamiféle játszható változatot, amikor az idő előtt közkinccsé vált virtuális formában. Nem terveztem a játék eredeti kópián történő megvételét a jelenlegi árát ismerve, ugyanis az első rész, s annak kiegészítője is akciós ár miatt került a bevásárló kosaramba még tavaly nyáron, addig a harmadik epizóddal kapcsolatban tapasztalt pozitív meglepetés hatására számításba vettem az új epizód megvételét. Természetesen kizárólag fizikai adathordozón.

Mivel nem vagyok rajongó, így elvárásaim nem is voltak az új résszel kapcsolatban. Jól szórakoztam az előző epizódokon, s kíváncsi voltam az újra. A bemutatott koncepció, képek elnyerték a tetszésemet, habár némi félelem volt bennem egy-két dologgal kapcsolatban. Szerencsére pont akkor vált játszhatóvá a játék, amikor már volt is időm rendesen nekiülni, s nem csak belepillantani. Ennek eredménye másfél napi tömény játék lett, s ebből kikövetkeztethető, hogy sikerült a játéknak beszippantania.
Első indításkor sajnálatos módon csak a menüig jutottam, ugyanis épp munkába indulás előtt vált elérhetővé játszható változat számomra. Mindenképp pozitívumnak éltem meg, hogy végre a készítők egy normális menüt hoztak össze. Az előző játékok menüszerkezete, s annak vizuális megalkotása részemről hagyott némi kívánnivalót, s valahol eléggé sterilnek éreztem. Velük szemben a harmadik epizódé teljesen más lett, s egy hangulatos dzsungeles háttérrel sikerült teljesen hangulatossá megalkotni azt. Ezen kívül egyszerű, letisztult lett az egész, s könnyen személyre lehet szabni bármit, amit csak szeretnénk, s nem kell almenüpontokkal vacakolnunk, ha állítani akarnánk valamit. Az már rég ismert volt, hogy a játék kizárólag DirectX 11-es kártyákat támogat, így a grafikai beállítások leegyszerűsödött, de könnyen személyre szabható. Kevés választható menüponttal rendelkezünk, de mégis sok mindent kapunk rajtunk keresztül. Bár tény, hogy a legtöbb pluszt a single player mellett a multiplayer és a megnyitható extra menüpont hordozza magában, bár róluk majd részletesebben később.

A Crytek a játékot három epizódosra tervezte, így a története egy kerek trilógiát alkot. Legtöbb kérdésre már az előző részekben is választ kaphattunk, de a harmadik hordozza magában a lezárást. Ízlés kérdése leginkább, hogy ki hogyan vélekedik a játék cselekményszáláról. Részemről egy erős közepest osztanék ki neki, hisz valamivel több potenciált sikerült megvalósítani ezzel kapcsolatban, mint hogy összekötő szerepet töltsön be az előző részek, s a jelenlegi epizód bejárható helyszínei között. Habár itt is igaz, hogy némi nyelvismeret mindenképp kell, hogy tudjuk pontosan honnan is vesszük fel a fonalat, s nem utolsó sorban sokat segít, ha tudjuk mit kell csinálni, még ha nem is tudjuk pontosan hogyan is kell azt kivitelezni.

2047-et írunk. Egészen pontosan 24 év telt el a második epizód történései óta. Azóta rendkívül nagy változáson ment keresztül a világ. Az idegen lények által történt inváziót sikeresen elhárítottuk az előző epizód végén, de az emberi zsarnokság, s hataloméhség határtalan, s emberek tömkelege próbálja kihasználni az idegen technológiát, mely egyébiránt a nanosuit egyik alapanyagát is képezi. Hősünk ismét Próféta, aki az előző részben alulról szagolta az ibolyát egy ideig, s majd a nanosuitnak köszönhetően ismét visszatért közénk. A C.E.L.L. vállalat azonban tökéletesen létrehozott börtönében raboskodik eszméletlenül egészen addig, míg lázadók kicsiny csoportja ki nem szabadítja. Régi ismerősöket is viszont láthatunk, s persze ismét ránk marad a feladat, hogy segítőkkel karöltve megmentsük a világot a teljes pusztulástól.

Ha valami hatalmas sikert ér el, akkor nem meglepő, ha rövid időn belül érkezik a folytatás. Ha kellően ráéreznek az alkotók a sikerre, akkor többségben a bevált recept alapján készülnek el az adott folytatások, hogy minél kisebb legyen a rizikófaktor egy esetleges bukásra. Bárki tudna mondani olyan címeket, amelyek így éltek meg rengeteg epizódot, vagy épp azért kerültek a süllyesztőbe, mert már nem tudtak újat mutatni. Nos, ez a Crysis szériára nem igaz, ugyanis az első és a második rész között is hatalmas nagy különbségek voltak, hogy szinte felsorolni nem is érdemes, mert igencsak hosszú lista lenne. Ugyan egyik epizód sem volt hibamentes, de mindegyik kiválóan működött a maga módján. A harmadik epizódnál viszont érezhető, hogy a készítők szerették volna, hogy az új rész hatalmasat szól, s jó pár változtatástól eltekintve gyakorlatilag ötvözték az előző részeket, habár a felépítés a Crysis 2-őt idézi.
Részemről akadt pár negatívum az előző részekkel kapcsolatban, s örömmel fogadtam, hogy ezek java része az új epizódban javítva lettek. Sokkal izgalmasabb, s jobban megalkotott harcok kerültek megvalósításra, s kevésszer éreztem azt, hogy a készítők direkt szívatni akarnak, vagy csak ösztönözni akarnak új klaviatúra, kontroller megvételére azzal, hogy kapásból kettétöröm az idegtől. A nehézségi szint skálája igen széles. Lévén kevés szabadidővel rendelkezem, s nem szerettem volna hetekig kínlódni, ezért a legkönnyebb nehézségi szinten indultam neki, de még így is akadtak olyan helyzetek, ami feladta nekem a leckét, s azon gondolkodtam, hogy vajon az adott küldetést hogyan is fogom majd sikeresen véghez vinni. Kihívás van bőven, bár szerencsére a többségét könnyen  vettem.

Az előző részekhez mérten a harmadik felvonás lineárisabbá változott. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy csőrendszerű tucat FPS-szerű játékot kaptunk. Ugyanúgy megvan a szabadság érzete, mint eddig, s kihívások tömkelege vár ránk, de ezeket véghez vinni, megközelíteni, megoldani kicsivel könnyebben kivitelezhető, mint az előző epizódokból megismerhettük. Egy harcedzett játékosnak feltehetően ez negatívum lehet, ugyanis ha elég hamar kivitelezni tudjuk a továbbjutáshoz szükséges megoldásokat, akkor hozzávetőleg kellemes 5-6 órás játékidőre számíthatunk, de ugyebár ez a nehézségi szinttől is függ. Mondjuk részemről ez inkább pozitív, mert kevés szabadidőm marad munka mellett, így rövid időn belül többször nekifuthatok akár egy ismételt teljes végigjátszásnak.

Legnagyobb “fegyverünk” most is a nanosuit lesz, mely a játék előrehaladtával teljesen személyre szabható, fejleszthető. Rengeteg dolgot fejleszthetünk rajta, illetve jó pár extra funkcióra is szert tehetünk, ha elég figyelmesek, s okosak vagyunk. Amennyiben szeretnénk teljesen felturbózni bizony mindenre oda kell figyelnünk, s nem rohanhatunk csak úgy át a pályákon. Most is eldönthetjük, hogy vajon felhasználjuk a páncélzatunkat, s egy remek vérfürdőt használunk, vagy pedig halkan, csendben elsuhanunk az ellenfelek mellett a láthatatlanul. Utóbbi opció sokszor kivitelezhető ugyan, de a fejlesztők gondoskodtak arról, hogy ne lehessünk mindig sunyi dögök, vagy gyáva nyulak (ahogy tetszik), s az esetek többségében nem tudjuk elkerülni az összecsapást. Ruhánk rendelkezik energiaforrással, s az előzményekhez hasonlóan most sem rendelkezünk korlátlan töltöttségi szinttel, így bizonyos idő után láthatóvá válunk. Jómagam ezeket a harcokat próbáltam elkerülni, de nem mindig jött össze, így gyakran inkább a csendes elsuhanást akartam választani. Ahogyan az működött az előző részekben, az itt nem igazán akart összejönni. Hisz hiába választottam egy biztonságos zugot, mindig volt olyan ellenfél, amely észrevett. Ugyanis sokszor nem is nagyon látjuk az ellenfeleket. Vagy valahol rejtőznek, esetleg nem látjuk őket a burjánzó növényzettől, s sokszor csak a bal oldal sarkában található térképszerű érzékelőnk segít abban, hogy vajon hol lapulhatnak azok, akik majd az életünkre fognak törni.

Mindezek mellett még ott vannak a mozgásérzékelős gépfegyverek is, amelyek szinte azonnal kiszúrnak minket, ha közelebb megyünk hozzájuk. Nem mondható el tehát, hogy a pályákon észrevehetetlenül át lehet suhanni. Apróbb negatívum azonban, hogy az MI némileg zavarodott üzemmódot mutat ebből a szempontból főleg az emberi ellenfeleknél figyelhető meg. Simán megtudjuk azt csinálni, hogy láthatatlanná válunk katonák előtt, ők pedig szépen úgy csinálnak, mintha megöltek volna minket, mi pedig simán kivégezhetjük őket, illetve nagyon ritkán vesznek minket észre, ha nagyon közel férkőzünk hozzájuk. És persze ismételten érvényesül itt is, hogy ha fegyvert használunk, akkor azonnal láthatóvá válunk. Viszont így nem értem mi értelme van több fegyvernél a hangtompítós megoldásnak, ha láthatatlan módban ezek használatával is ugyanazt a hatást érjük el. Némi korrigálás szerencsére ez ügyben történt, ugyanis a játék elején kapunk egy viszonylag strapabíró íjat, mellyel aztán kedvünkre levadászhatjuk a ránk támadókat, s használata után is láthatatlanok maradunk. Viszont érdemes pontos célzást végrehajtani, ugyanis a játék alatt mindenféle fegyverhez való munícióhoz jutunk, de nyilakat nem kapunk (vagy legalábbis én nem találtam), így azokat fel kell szednünk, amiket elhasználunk. Fontos a pontos célzás ugyanis, ha félremegy szinte lehetetlen megtalálni azt. Mire rájöttem erre már lazán a játék közepénél tartottam, s kemény egy darab nyíllal rendelkeztem, s ráadásul pont egy olyan helyszínen jöttem erre rá, ahol pont ezt a fajta lopakodós – íjas dolgot kellett használnom, mert máskülönben elég hamar levadásztak.

Annak ellenére, hogy könnyű nehézségi szinten ültem neki még így is okozott némi fejtörést. Akadt jó pár olyan helyzet, amikor vakartam a fejemet, s letettem pár órára “pihenni” a játékot, mert egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni, hogy vajon hogyan is lehet eszközölni a megoldást. Sokszor kellett taktikáznom ahhoz, hogy egy feladatot teljesíteni tudjak, s nem mindig segített, ha erősített páncéllal elkezdtem gyilkolni halomra az ellenfeleket. Főleg a második szakaszban volt jellemző az erős ellenfelek, amelyek szinte pillanatokon belül elérték, hogy alulról szagolhassam az ibolyát. Az első pár óra után már ezeket valamennyire megtanultam ugyan kezelni, de még így is okozott a játék kellemetlen perceket.

Az első három pályán komolyabb megakadás nélkül simán át lehet vágni nehézségi szinttől függően. Az igazi kihívás akkor kezdődik, amikor már az idegen lények is előkerülnek. Az első pályákon fellelhető belőlük 1-2, de a második szakaszban csapatosan kerülnek elő különféle változatok belőlük, s nem egyszer okoztak nekem kellemetlen perceket. Ahogyan az előző epizódokban is megszokhattuk sokuknál egy jól irányzott fejlövés sok mindent megoldott. Ugyan testüket páncél védi, de két remekül leadott lövés gondoskodott arról, hogy ezektől megszabaduljanak, s könnyen megölhetővé válhassanak. Kivétel mindig akad, amely erősítheti a szabályt, mert akadnak olyanok is, melyek feladják nekünk a leckét. Némi segítség lehet nekünk, hogy különféle idegen technológiát is tudunk hasznosítani küldetésünk során. A olykor belebotlunk pirosan villogó kapszulaszerű tárgyakba, amely jelentősen megnöveli nanoruhánk képességeit, s mindezek mellett a levadászott idegenek fegyvereit is felvehetjük, s ezekkel pedig olyan látványos vérfürdőt vihetünk végre, hogy a grafikának köszönhetően csak gyönyörködhetünk, ahogyan lövésünknek köszönhetően szó szerint szétrobbannak.

Ahhoz, hogy sikeresen vegyük az akadályokat, s az ellenfeleinket le tudjuk győzni nem maradhat el a remek fegyverarzenál sem. Nincsen táskánk, s a ruhánkat sem két lábon sétáló gardrób, így tehát a felvehető, s magunkkal vihető fegyverek száma elég limitált. A játékban nagyjából összesen 26 féle fegyvert tudunk használni, habár nagyon sok elég hasonlít egymásra, így sokszor név alapján tudjuk csak őket megkülönböztetni. Íjunk mindig megbízható, hű társunk lesz. Ez az egyetlen egy fegyver, amit nem tudunk lecserélni semmi másra. Körülbelül négy fajta fegyvert tudunk magunkkal vinni. Ezeknek a muníciója véges, így jól meg kell fontolni, hogy melyiket tartjuk meg viszonylag hosszú ideig. Ugyanis itt is fejleszthetjük a harci eszközeinket. Ha egy adott fejlesztett fegyvert eldobunk egy másikért, de később ugyanabba a típusba belebotlunk akkor az adott szérián eszközölt tuningolás kárba vész, mert egy másik alap fegyvert vehetünk magunkhoz.

Mivel minden helyszín más és más, s jó pár fegyvertípust gyönyörűen össze lehet keverni, illetve sokszor a lőszer szerzését is csak elég kalandos úton tudjuk véghez vinni, így részemről a fegyverfejlesztést teljesen hanyagoltam a játékmenetből. Részemről teljesen okos döntés volt, ugyanis én inkább felvettem egy új fegyvert, mint hogy a töltény nélkülit cipeljem magammal. Viszont elgondolkodtató ez alapján, hogy mi értelme is van tulajdonképpen ezeket fejleszteni,hisz ezek nélkül is végig tudtam vinni a játékot.
Kezdetben kevés harci eszközzel rendelkezünk, de ahogyan haladunk előre úgy kínálja nekünk a játék az igazi csemegéket ezen a téren. Ugyan nem botlunk minden lépésünkkor elegendő munícióba, de jó pár nagy hatásfokú játékot kaparinthatunk meg akár rövid időre is. Ha jó pár kihíváson átverekedtünk magunkat akkor viszonylag kellemes meglepetés lehet, amikor az idegenek való harcban akár az ő fegyverüket is magunkhoz vehetjük. Ekkor látványos mészárlást tudunk eszközölni ameddig töltényünk tart. Persze, ha egy olyan helyszínen kaparintjuk meg ezeket, ahol a fentebb írt pulzáló kapszulákat is megtaláljuk akkor egy ideig nem kell aggódnunk, s a ránk támadókat azonnali hatállyal megszüntethetjük életfunkciójukat anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy esetleg likvidálnak minket.

Sikeres játékmenethez hozzátartozik, hogy többféle kiegészítőt is magunknál tarthatunk. Fegyvereinket felszerelhetjük lézercélzóval, távcsővel, hangtompítóval, vagy sötét helyeken történő mászkálás miatt akár zseblámpát is tehetünk rá. Minden adott, hogy kényelmesen szembe tudjunk nézni a ránk leselkedő veszéllyel. Amennyiben még látványosabb öldöklést akarunk, akkor nagyobb csapatban lévő ellenség közvetlen közelébe kell dobnunk pár gránátot, majd pedig gyönyörködhetünk abban, ahogyan szanaszét repülnek.

Nagyobb teret kapott a harmadik epizódban a különböző kisebb taktikai feladatok is. Akadtak olyan részek, ahol csak keringtem össze-vissza, mint egy tisztességes gólyaf*s a levegőben, s nem igazán értettem, hogy merre lehetne menni. Kezdetben akadt pár ilyen helyzet, mire rájöttem, hogy a nanovisor igazából mennyire “kedves barátom”. Nem csak megmutatja, hogy a magas fűben, épületekben hol rejtőzik többnyire az ellenfél, hanem lehetőségünk van például egy olyan ajtót kinyitni, amelynek a zárja belülről van. Ilyenkor csak aktiválnunk kell szerkezetünket, amely azonnal elkezdi feltörni a kódot, s máris szabad utat kaphatunk a játék folytatásához. Hasznossága akkor is jelentkezik, amikor egy helyszínt nem tudunk teljesen megközelíteni semmilyen módot, ekkor elegendő, ha 25 méteren belül vagyunk, s máris segítségünkre lehet a kis szerkezet. Sajnálatos módon a nanovisor szerepe a későbbiekben már háttérbe került.
Az eltévedésben segíteni fog a képernyő bal oldal sarkában lévő jelző is, mely többnyire ellát mindenféle információval. Így könnyen teljes képet kaphatunk arról, hogy a közelben ólálkodik-e ellenség, illetve merre is kell menni pontosan. Ahogyan az előző részekből megszokhatunk a képernyő közepénél “méterjelző” jelzi, hogy merre kell mennünk, s mennyire járunk közel, vagy épp távol az adott helyszíntől, ahol a feladatunkat teljesíteni kell.

Nálam elsősorban ez segített a tájékozódásban. A hatalmas külső helyszíneken persze sokszor rossz felé mentem, mert nem figyeltem eléggé. Egy-egy helyszínt többféle módon is elérhetünk. Mehetünk hosszabb úton, illetve másfajta megoldással is elérhetjük. Az adott feladatot is többféle módon tudjuk teljesíteni, habár némi keserű szájízt éreztem egy idő után, mert párszor a monoton érzés hatalmába kerített, s pár általam felsorolt pozitívum a játék második felébe sajnos eléggé háttérbe szorult.

Fentebb írt nyers játékmenet összesen 5-6 órát vesz igénybe. Feltéve, ha olyannyira harcedzettek vagyunk, hogy első nekifutásra szinte elakadás nélkül gyűrjük le a ránk váró kihívásokat, s ellenfeleket. A játékidő hosszabbítására itt is adott többféle lehetőség, ami pozitív irányba mozdíthatja a Crysis 3 szavatosságát. Elsősorban a nehézségi szintekkel tudunk könnyedén játszani, de szerencsére egy elhibázott döntésnek köszönhetően később bármikor változtathatjuk ezt a szintet a játék közben. Habár ebből a szempontból okosnak kell lenni, hisz a nehézségi szintet egy játékon belül csak egyszer tudunk változtatni. Legalábbis nálam ez a helyzet állt elő.

Mindezek mellett persze nem szabad elfelejteni, hogy a helyszíneket érdemes bebarangolni, s minden tárgyak megvizsgálni, illetve minden számításba jöhető ellenfelet likvidálni, ugyanis ezekért különböző pontokat kapunk, melynek segítségével fejleszthetjük ruhánkat, fegyvereinket, s nem utolsó sorban különböző extrákat nyithatunk meg vele. Feloldhatjuk a videókat, zenéket, de további információkat kaphatunk a nanosuitról is, s mindezek mellett egy elég részletes statisztikát is kaphatunk, melyben gyakorlatilag az összes általunk véghez vitt feladat, s a hozzá tartozó információk is megjelenítésre kerül, mint például milyen fegyvereket használtunk, melyiket használtuk legtöbbször, mennyiszer haltunk meg, mennyi ellenfelet öltünk meg stb. Érdekesek lettek a menüből megnyitható extra tartalmak, de én kissé zsírszegénynek érzem, s egyáltalán nem motivál, hogy második kijátszásra is törekedjek arra, hogy minél jobb statisztikát érjek el ahhoz, hogy ezek elérhetővé válhassanak számomra. Ugyan nem szoktam kezemet törni az extra tartalmakért, ha mögöttük nem rejtőzik valami extra bónusz, de véleményem szerint egy ilyen húzócímnél ez elég nagy negatívum.

Engem jobban érdekelt a single player, mint a multi. Elismerem, hogy ügyetlen vagyok ezen a téren, s nem is kívánok versenybe szállni a multiplayeren nevelkedett társadalommal szemben. Ennek ellenére igyekeztem kipróbálni, hogy vajon beránt-e úgy, mint a kampány része a játéknak. Nos, engem nem győzött meg maradéktalanul. Valahogy nem igazán örültem, amikor épp mentem előre, s láthatatlan mivoltom ellenére azonnal levadásztak. Vagy például erősített páncélzat ellenére is hatalmas a sérülési faktor. Így részemről hamar leáldozott a multiplayer része, de ez még önmagában nem jelenti, hogy rossz lenne, csak pusztán az én igényeimet nem sikerült kielégítenie.

A játék technikai része is érdekesre sikerült. Elsősorban az irányítást emelném ki hatalmas pozitívumként. A játék alatt egyszer sem éreztem azt, hogy ezzel kapcsolatban valamit is elbaltáztak volna a készítők. Érdemben nyilatkozni a klaviatúra & egér kombinációról nem tudok, ugyanis nem monitor előtt szoktam játszani, illetve még a decemberben vásárolt PC-hez is használható Xbox360-as kontroller volt segítségemre abban, hogy Prófétát irányítva tudjam megmenteni a világot az idegen inváziótól. Annak ellenére, hogy sokan viszolyognak az FPS és a Kontroller kapcsolatától én egészen jól elvoltam ezzel a megoldással. A játék azonnal felismerte, könnyen kalibrálható volt, ráadásul nem rezgett állandóan, mint a második rész esetében, s nem volt olyan nehézkes az irányítás, mint az első epizód esetében. Így mindenképp hatalmas pacsi a készítőknek, mert remekül sikerült ezt a vonalat eltalálni, s még ha akadtak is negatívumok a játék során, de legalább komfort érzetem a maximumom volt.
A harmadik rész legvitatottabb, s legérdekesebb része természetesen a grafika. Egy emberként hördült fel a tömeg amikor kiderült, hogy az újabb epizód kizárólag DirectX 11-es kártyákon fog elindulni. Az már más kérdés, hogy ismét egy erőmű kell alánk ahhoz, hogy minden maximumra állítva mindenféle negatív behatás nélkül tudjunk játszani. Bár engem leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy az első epizód óta eszközölt gépfejlesztésnek köszönhetően szinte már semmi sem maradt az akkori vasamból, mert mindent lecseréltem, de ennek ellenére a harmadik játék is (!) úgy gondolta, hogy legjobb teljesítmény érdekében ablak módban, s 1024*768-as felbontáson kell futtatnia a játékot természetesen jobbára közepes beállításokkal, holott ismereteim szerint a PC-m technikai specifikációjának köszönhetően azért több potenciál van az én “kicsikémben”.

Szerencsére nem tartozom a grafikai orgazmusra hajazó főleg  tizenéves korosztályból kikerülő vérpistikékhez, akik csak akkor tudják magukat átadni a játékélménynek teljes egészében, ha pontosan tudják, hogy hány FPS-ük van, vagy amikor különböző fórumokra benyöghetik, hogy bizony ők Full HD-ban fullon játszik. Én tökéletesen megelégedtem azzal, ha nem akad, szaggat, fagy ki a fenébe, s élvezhetően tudok játszani.Így nekem tökéletesen megfelelt a mezei HD felbontáson úgy, hogy az árnyék kivételével minden be volt kapcsolva, s minden maximumom volt. Azt kell mondanom, hogy a Crysis 3 vizuális szempontból majdnem tökéletesre sikerült. De csak majdnem.
Az eldzsungelesedett New York hihetetlenül részletgazdagra és szépre sikerült. Minden él, minden mozog, s alig találhatunk kifogásolni való dolgokat. Elfuthatunk őzek, mókusok mellett, vagy akár úszhatunk a halak között is. Az ellenfeleink hihetetlen részletgazdagon lettek kidolgozva, melyet jó pár közeli animációnak köszönhetően közelebbről is megvizsgálhatunk. Mindezek mellett hatalmas külső tereket kaptunk, s szinte mindegyik pályán megmutatták a készítők, hogy mire is képes az ő grafikus motorjuk. Példának okáért a gát felrobbantása számomra felért egy vizuális csodával, s az jutott az eszembe, hogy végignézném ahogyan elárasztja a zárt “völgyet”, s utána pedig úsznék benne egy jó nagyot. A helyszínek hangulatosak, s jól megalkotottak lettek. Nemrég váltam egy 3D-s tévé boldog tulajdonosává, így örültem amikor megláttam, hogy itt is támogatott a 3D-s funkció, így az első végigjátszás ebben a grafikus megoldásban történt. Ahogyan írtam nem lett tökéletes a vizuális megvalósítás, mely leginkább 3D-ben vehető észre. Más kérdés, hogy  sok zárt térnél indokolatlannak éreztem a magas gépigényt, illetve akadtak ronda megvalósítások is. Néhány bokor úgy nézett nézett ki oldalról, mint ha papírból vágták volna ki. A játék során állatokkal is összefuthattunk. Példának okáért az őzek rendkívül részletgazdagok lettek, s valóban élethűre sikerültek. Ellenben a mókusok úgy néztek ki, mint egy tucat megerőszakolt pézsmapocok. Szerencsére ezektől eltekintve komolyabb probléma nem volt részemről a grafikai megoldásokkal. 

Összességében remekül szórakoztam a játékon. Bár tény, hogy nálam leginkább egy hatalmas techdemó lett az egész, amivel jól lehetett tesztelni a konfigurációm képességét, s az új tévém funkcióit. Ennek ellenére még további végigjátszások várhatóak a jövőben részemről. Idegesítő technikai malőrökkel nem találkoztam, s meglepő módon egyetlen egy grafikai, vagy játékmenetbeli bugba sem botlottam bele. Az persze más kérdés, hogy én voltam ilyen szerencsés, vagy tényleg nincsenek benne. FPS szerelmeseinek bátran ajánlható. És persze kíváncsian várom a negyedik részt, mert ugyebár mindenkinek megvolt a stáblista vége, ugye? 

Pozitívum:
> Remek grafikai megoldások;
> Hangulatos zenei aláfestés;
> Hatalmas külső terek, nagy bejárható terepek;
> Íj;
> Magas odafigyelési faktor;
> Szavatosság.

Negatív:
> Indokolatlanul magas gépigény;
> Mesterséges intelligencia baklövései;
> Zsírszegény extra tartalmak;
> Néha előforduló monoton játékmenet.