September 28th, daylight...

Legtöbb játékos, akinek dolga volt a sorozattal, szinte biztosan szívébe zárta valamelyik epizódot. Legyen az a legnépszerűbb második rész, az utolsó klasszikus epizódnak tekinthető Code Veronica, vagy az Outbreak, ami még hordozta magában a klasszikus RE hangulatát, de már érezhetően egy új kor küszöbén készült. Annyira, hogy szűk egy hónap választotta el a következő számozott rész megjelenésétől, amivel minden megváltozott.


Itt most a harmadik epizódról szeretnék írni, ami az előző részek fényében kissé alulértékelt eleme e klasszikus vonalnak. Három okból veszem elő a játékot. Először is, mert kedvencem a szériából. Másodszor, mert szinte senki nem foglalkozik vele a mai médiában. Amikor 2008 környékén beszabadultam az internetre, gyakorlatilag a RE világára kerestem rá elsőként. Ha tévedek, és mégis Chrono Cross lenne a dobogós, a Resi akkor is szorosan követte. Hamar rátaláltam az egyetlen hazai oldalra, ami kimondottan a sorozattal foglalkozott akkoriban. Akkor alapnak számított, aktív tagja voltam, de mára méltatlan szintre süllyedt. Legalább szereztem ott néhány ismerőst, akikkel nem csak a hobbink, de a kedvenc játéksorozatunk is közös. Ezen felül maradtak a képek, wiki oldalak, YouTube. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent tudok a játék világáról, és legjobb sem vagyok benne. Nem szenvedtem végig késsel, nincs meg az összes gyűjthető limlom, amit kiadtak, viszont kevesen szeretik annyira, mint én. Kevés embernek jelent ilyen sokat.

Sajnos máig sincs túl sok tartalom ezen részeket illetően. Fel-fel bukkannak időnként a retro tesztekre specializálódott kritikusok, mint az Éjjeli Vakond, aki már bejelentette, hogy visszavonul, vagy The_Calamity_Trigger, aki talán pont annak hatására bukkant fel, hogy átvegye a helyét. É.V. viszont inkább a korábbi generációkra összpontosít. Vissza, egészen a játéktermi miliőig, és néha nagyon elhúzódnak bemutatói a száraz tények durrogtatása felé. Utóbbi pedig vegyesen foglalkozik a témával. Nehéz kiigazodni rajta, mert hangulatfüggő, hogy épp milyen korszakkal, vagy tartalommal fog előrukkolni. Stílusával se tudtam mindeddig megbékélni.
  Tehát, mivel É.V. nem foglalkozik az általam hiányolt korszakkal, TCT, pedig már megemlítette a RE3 Remake bemutatójában, ezért nem igazán van esély a mai médiában megismerni, illetve feleleveníteni ezen játékokat, legalábbis idehaza. Voltak régen a nyomtatott gamer magazinok, amikor megírták a maguk kis tesztjeit, néha pedig felbukkannak néhány mondat erejéig a RE 2-3 remake tesztekben (sokszor pontatlan információkat adva), meg van egyetlen hazai végigjátszás, amit Walkthrough Ash vezényel le, illetve Silenzio nagyívű írása logouton, ami nem csak olvasmányos, de igazán szakszerű is. És nagyjából ennyit kaptunk húsz év alatt. Külföldiek közül Ink Ribbon nevű YouTuber tartja a frontot hősiesen. Érdekességeket gyűjt a sorozatról, hogy aztán videót készítsen belőlük. Streameli, rangsorolja az epizódokat, ha épp ez a nézők kívánsága. Szinte teljesen egy véleményen vagyunk a sorozat minden aspektusát illetően. Szerethető, közvetlen humora pedig maradásra bírja a nézőt. Alapjáraton nem vagyok nagy rajongója annak, hogy nézzem a másik végigjátszását, de akár ilyesmiből is szívesen látnék többet hazai fronton, ha közben beszélgetnek az adott epizódról. Sajnos annyiban tovább romlott a helyzet, hogy azóta már a Remake teszi ki a keresők találatainak többségét. Annak híreit dobja ki, annak képei jelennek meg a képkeresőben, és kissé átírt világának wiki bejegyzéseit kapom elsőnek, amikor háttérinfókra néznék rá. Hogy a varjú szavaival éljek: kár.

Most kicsit pótolnám az internet eme elmaradását, de milyen formában? Ismertetőnek nem elég összeszedett. Tesztnek nem elég objektív. Leginkább nosztalgiából írom le, hogy kiadjam magamból.

Ezzel el is érkeztünk a harmadik okhoz. Ami nem más, minthogy lassan két hete itt motoszkál az agyamban a RE3, és minden, amit jelent számomra. Ezt szeretném szavakba önteni. Ez a játék megismerésétől számított első 7-8 évben majdnem napi gyakorisággal előfordult. Rezdentes' hangulat – neveztem el akkoriban nem túl kreatívan a jelenséget. Manapság ritkán jön elő ez a fajta fellángolás, és hamar elmúlik. Nincs már annyi ideje az embernek ilyesmire. A harminc előtti korszakban sok dolog történik az életben, sok az új inger, viszont az ilyen napok kicsit visszarepítenek az időben, és újból gyerek lehetek egy pillanatra. Hogy mit is jelent a Resident Evil 3 számomra? Kulcsszavakban kifejezve: zombikat, barátságot, lapcsánkát, metál zenét, menekülést, fantáziát, HANGULATOT.

Talán legfontosabb mind közül a második kulcsszó. Első végigjátszásra egy nagyon jó barátommal együtt fedeztük fel Raccoon City összetéveszthetetlen, színes-szagos utcáit, közösen próbáltuk túlélni Jill megpróbáltatásait, megfejteni az akkor még gyerekfejjel néha embert próbáló feladványait. Az évek során ugyan megromlott a kapcsolatunk, vagy jobb kifejezés híján „elmúlt”, aminek okát máig nem tudom pontosan. Talán ez a barátság is csak áldozata lett a tinédzserkori változásoknak, ahogy az sokszor előfordul ilyen korban. Többek közt ezért is emlékezetes a játék számomra. Egybeforrt az említett barátsággal, amire jó szívvel gondolok vissza, de folytatni már nem tudnék ennyi idő elteltével. Ahhoz túl sokat változtam.

Következő a zombik, az alapértelmezetten csoszogó, nyögdécselő, vizuálisan nem túlkomplikált zombóc, ami mondjuk elég egyértelmű, hiszen a sorozat alapvető ellenfelei. Az igazi hangulatteremtők, amikben több van, mint ahogy az átlagfelhasználó látja. Igazi fanatikusa lettem e lényeknek. Hogy mikor is kezdődött el igazán a mainstream csócsálás, azt nem tudom, de sajnos a végét jelentette gyermeki rajongásomnak. Nem abból a banális, mondhatni infantilis indíttatásból, mert népszerű lett. Ez csak „nagy” egyéniségek látásmódja. Egyszerűen kiégetett. A népszerűsége valószínűleg már a kezdő RE játékoknál megindult. Aztán jött a Z. filmek második hulláma (elsőnek a Romero – Fulci korszakot tartom), s érkeztek vele olyan klasszikusok, mint a 28 Days Later, Shaun/Dawn of the Dead. Mivel az első hullámból egyedül a Night of the Living Dead 1990-es változatát vette be a gyomrom, a felsorolt második hullám filmjeit tartom a téma aranykorának. Ez némileg önellentmondás, hiszen háromból kettőben rohangáló ellenségként ábrázolják őket, az egyikben pedig még csak nem is zombiként, de én elfogadom ezeket is, sőt a 28DL fertőzöttjei kifejezetten sokkolóak tudnak lenni. Valószínűleg sokat tett a fősodorhoz Kirkman képregénye is, ami egy évvel a 28DL után indult útjára. Örültem a téma népszerűségének. Nem volt túl nagy választék akkoriban, és nagy részük bőven felejthető alkotás volt. Lelkesedtem, mert végre többet kaptunk, nagyobb rizikót mertek vállalni a szereposztásban, és büdzsében. Jöttek a játékok is. Ami mindig is hiányzott, az egy high-concept sorozat. Ez meg is érkezett 2010-ben a The Walking Dead képében. Csodálatos volt. Eleinte. Később viszont a vesztemmé vált: Valószínűleg nagyon sokban okolható a témában való későbbi kiégésemhez.

Folytatom harmadik kulcsszavunkkal, ami legyen a fantázia.
Ezt már egy formában említettem. A Rezdentes' hangulathoz van köze, ami menthetetlenül belém ivódott, és a mindennapjaim részévé vált. Amatőr és nagyon rossz sztorikat írtam. Sokat rajzoltam a témában. Iskolában az ablakból nyíló kilátást bambultam, ahonnan elég jó rálátásom volt a város bizonyos részeire, és elképzeltem azokat különféle „Rezdentes” szituációkban. Ha a lakó-pihenő övezeten vágtam át, elképzeltem a beltereket, hogy mi várna rám ott, ha belépek. Van-e tragikus sorsú lény odabent, aki egykor még emberként viselkedett. Hagyott-e hátra végső bejegyzést az utókornak. Mit találnék odabent a túléléshez.

Ha megláttam egy keskeny sikátort, összehasonlítottam a játék abnormálisan szűk utcácskáival.

Manapság is néha eljár a fantáziám, amikor a város utcáit járom elintéznivalók okán, és megfigyelem a környezetemet. Ahogy mindenki sürög-forog, teszi a dolgát. A futár csomagot visz, a városi busz járja szokásos köreit, az emberek jönnek-mennek. Elképzelem: Talán ilyen lehetett az élet Raccoon City-ben 1998 őszéig, amíg minden átlagos volt. Ehhez sokat hozzátesz, hogy én is amolyan hegyvidéki kisvárosban élek, melyben akaratlanul is felfedezhető némi hasonlóság.

Aztán ott a lapcsánka. Egyik alkalommal édesapám ezt készített, és ahogy játszottam a játékkal, terjengett a sülő burgonya és fokhagyma keveréke. Valahogy az emlékeimben összekapcsolódott a két dolog, így az egyikről mindig a másik jut eszembe.

A metál. Itt most néhányan biztos összeráncolták szemöldöküket. Ez lóg ki leginkább a felsoroltak közül. Máris mondom a képletet, de nem feltétlenül fog értelmet nyerni. Tehát sokakkal ellentétben, én szeretem az első RE filmet is. Tény, hogy nincs meg benne túlzottan a Resi hangulat, illetve történetben se igazán hozza, de nekem mégis tetszett. Talán azért, mert szintén az említett baráttal közösen néztük még gyerekként. Aztán izgalommal vártuk mi lesz később a filmvégi cliffhanger fényében, ami ugye nagyon közel állt a játék harmadik részéhez a városi környezet előrevetítésével. Nem is mennék bele jobban, ami fontos az a soundtrack. Olyan számok szólaltak meg rajta, amik nagy része nem is hangzott el a filmben, de felleltem dallamaikban a magam kis „Rezdentes” hangulatát. Tudom, butaság, de így történt. Olyan bandák számai szerepeltek, mint Slipknot (ez pont felcsendült a film stáblistája alatt), Coal Chamber, Adema, Fear Factory (egyik kedvencem a listán az Invisible Wounds számukkal), Rammstein, Ill Niño, Five Pointe O (The Infinity). Legtöbbünknél a társaság van hatással zenei ízlésünkre, nálam a RE töltötte be ezt a szerepet közvetve.
  Egyszer olvastam egy vitát valamelyik hasonszőrű portálon, amit az indított el, hogy valaki meghatározónak nevezte egyik kedvenc játékát, mire valaki más belekötött: Az hogy lehetne már meghatározó valaki életében? Például így. Ez persze nem azt jelenti, hogy a játék zenéit ne szeretném. Jelen sorok írása közben is két kedvencem szól felváltva a Free From Fear, és az Options Theme. Azóta sem hallottam játékban ehhez fogható hangulatteremtő, melankolikus muzsikát, talán csak a The Last of Us első részében.

Menekülés. Ez csúnyán hangzik, gyengének, és vészjóslónak. Ha olvasóként így gondolod, akkor nem lőttél mellé. Nem szeretek, nem tudok, és nem is akarok beszélni a témáról, de érintőlegesen megemlítem, mert fontos része a történetnek. 2001 decembere. Ekkor még nem léptem ki az egy számjegy korúak klubjából. Ekkor történt egy olyan családi tragédia az életemben, ami egyedinek ugyan nem mondható, de mint tudjuk, nem egyformán éljük meg az eseményeket. Ez az esemény pedig számomra szinte feldolgozhatatlan volt. Magamba fordultam. Ezt valószínűleg édesapám is látta, ahogy telt az idő, és meg(szánt)lepett azzal a bűvös 5. generációs géppel, holott nem igazán engedhette meg a családi kassza akkoriban. Így lett a legrosszabb korszakom, egyben a legszebb is. Talán nem a legjobb rehabilitáció, sőt egyenesen veszélyes, de jobb, mint pár évvel később drogfüggővé válni, vagy ilyesmi.
  Akkoriban kései belépőként a generációba, valódi sokként ért a rengeteg, csodálatos alkotás, viszont ezek közül is kiemelkedett három játék: Chrono Cross, Final Fantasy IX, Resident Evil 3: Nemesis. Szóval a játékba menekültem, elterelte a gondolataimat, ami végül is működött. Bár teljesen más jellemmé váltam, és a korábbi énemmel többé nem találkoztam se én, se más. Ezen még a játék sem tudott változtatni. Amin segített, hogy újból tudtam nyitni az emberek felé.
 
Mondhatni a PSone-nnak hála ismertem meg a korábban említett barátot is. Annyira, hogy az összeismerkedős témánk a gépre kiadott Spider-Man játék volt, és a semmibe kilőtt háló esete, hálóhintázás közben. Ő hozta át egy nap a RE3-at, a többi pedig már történelem. Nem mellesleg feltaláltam a gameplay videót (nyilván nem), amikor is rákötöttem a gépet az akkori videómagnónkra, és felvettem a játékok tartalmát. A vágást pedig a „stop” és „recording” gombokkal oldottam meg.

HANGULAT. Ezt hagytam utoljára, mert erről a legnehezebb beszélni. Valószínűleg mindenki máshogy élte meg, ezt is, ahogy az lenni szokott. Saját verziómat pedig sosem tudtam szavakba önteni, most se fog menni, de megpróbálom. A hangulat olyan elemek egyvelegéből áll össze, mint a játékmenet, dizájn, zene és így tovább. A felsoroltak összhatása, mégis külön fogalomként hivatkozunk rá. Olyan ez két játék között, mint két tök egyforma anime/manga karakter, akiket néha csak eltérő sörényük tud megkülönböztetni egymástól. Mégis azt szoktam mondani, hogy a Resident Evil játékok legfontosabb eleme a hangulat, a RE érzés. Csúnyán, anglicizmussal kifejezve a feeling. Ezért lényegtelen a szájmozgás hiánya, a tank irányítás, és egyéb gyermekbetegségei a sorozat korai epizódjainak. Kárpótol érte minden más. De mi lehet ez a hangulat?

Ezt csakis akkor éled meg, ha Raccoon City utcáit és termeit, vagy annak környékét járod. Ha a várossal kapcsolatos feljegyzéseket olvasod.

Az utcák árasztják, amikről tudod, hogy minden logikát mellőznek, de nem érdekel, sőt ebből nyeri báját. Ahol a főúton alig fér el egyetlen jármű, de az is eltorlaszolja, hogy ne juss át rajta.

A megpecsételődött sorsú kisváros. A kilencvenes évek vége hangulat, amit valójában sosem éltél meg, ugyanis ez a japánok által elképzelt amerikai 90's hangulat, de mégis keverni tudod a saját tapasztalataiddal egy szintig. Az akkor még kevésbé felgyorsult világ, az internet elterjedése előtti korszak. Technológiák, amiket ma már nem használunk. Egy másik világ. Ezeket mindenki megélte, aki elég korán, de mégsem túl korán született hozzá. Későbbi részekből ez már kikopott, akkor is ha RC-nek csúfolt pályák visszaköszönnek egy-egy részben. Téged nézlek RE: ORC.
Ez a korlátoltság kellett a játéknak. Hogy a meglévő látványt összezsúfolják egyetlen előre renderelt háttérbe. Ez állt jól neki. A sokak által átkozott rögzített kameraállások, amik talán legtöbbet dobtak ezen a hangulaton. Eddig is tudtam, de leginkább akkor tudatosult bennem, mikor láttam a RE3 Remake-ből néhány fix kamerás képet. Ezek teljesen más érzést kölcsönöztek számára.

Nagy szívfájdalmam, hogy a stílus szinte teljesen eltűnt mára.

Egyszer a RE2 rendőrség folyosóján vizsgáltam át minden négyzetcentimétert a dizájn felfedezése céljából. A S.T.A.R.S folyosó végében jártam, amikor eszembe jutott RC és a világ tragikus sorsa. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy vajon mi történhetett David Beckhammel. Él-e még. Gyorsan fejemhez is kaptam, mert feleszméltem, hogy a dolog csak RC-re terjed ki, és amúgy is abszurd, értelmetlen gondolat volt, hiszen miért pont ő jutott eszembe? Nem is szeretem a focit. Máig élesen él bennem ez a pillanat. Az ilyen apróságok mind hozzátesznek az egyénileg megtapasztalt játékhangulathoz, pedig nincs is értelmük. Ahogy az is, mikor egy nyári napon hármasban toltuk a Mercenaries módot, aztán hazakísértük a harmadik félt, miközben fenyegetően gyülekeztek észak felől a sötét esőfelhők, hogy elhozzák a felfrissülést.
Vagy, amikor gyereknapon kötelező iskolai program után a házunk udvarán, tűző napsütésben vártam a Resi barátomat, hogy végre átjöjjön és megoldjuk a zenedoboz rejtélyét

Rezdentes' érzés még, amikor félhomályos szobában ülsz, a kis szögben elfordított reluxa pedig „rácsot” rajzol árnyékával a szomszédos falra.


Ha a városban lehúzott fémredőnyt látsz, és már a hatszög nyílást keresgéled.


Ha éjjel a borús égre nézel, melyen foltokban átszűrődik a hold fénye.

Ha még velem vagy, és nem riasztott el a fárasztó olvasmány, akkor hadd írjak néhány sort magáról a játékról is. Az eddig felsoroltakon kívül, azért kedvencem, mert ezzel ismertem meg a szériát.

Habár élnek halvány emlékeim arról, hogy előtte már futólag pufogtattam Leonnal Flower Street kétségbeejtő utcáján.

Másrészről a városi környezet a mindenem. Számomra mindig is fullasztó volt egyetlen épületbe lekorlátozva ez a sorozat, ahogy a faluvégi stílust sem igazán szerettem, ami rendre előbukkan a 4. rész óta. Nálam a Resident Evil egyenlő a várossal, ahogy a zombis téma úgy általában. Az első rész villája, és a következő rendőrsége túl nyomasztó, habár utóbbit nem kevésbé imádom. Ezért a 3. részben is jelenlévő dizájnt tudom csak vádolni. Viszont nekem a város sokkal izgalmasabb és felszabadítóbb, sőt frissességben is verhetetlen az öt hosszabb-rövidebb, de egymástól eltérő pályaszakasznak köszönhetően, amik ugye az Uptown/Downtown, Clock Tower (Ennek megvalósítását vártam legjobban a remake-ben. Mekkora pofára esés, mi?), Hospital, Park, és végül a Dead Factory. A rendőrséget szándékosan nem említem, mert a Nemesisben se szerettem visszatérni oda, és nem is számít újnak.

Ahogy említettem, ez a trilógia legalulértékeltebb darabja, sőt az újítás hiányával is gyakorta rágalmazzák. Ezt valahol meg tudom érteni, mert ránézésre nincs olyan hatalmas ugrás az előződhöz képest, mint az első, illetve második rész között. Nem voltak eltérő karakterek, saját történeti szállal. Ezáltal, és emellett rövidebb lett. A Nemesis meg csak egy bonyolított Mr. X. Megértem az akkor már tapasztalt játékosok véleményét ez ügyben. Mindenkiét, aki egy korábbi résszel lépett be, de tudod mit? Nekem ezek nem is hiányoznak. Számomra ez a definitív Resident Evil. Neked pedig a 2. rész két karakterrel és négy verzióban. És ez így van jól. Azt viszont őszintén nem értem, mikor valaki olyat állít, hogy nagyrészt az előző epizód újrahasznosítása, hiszen csak a rendőrség egy rövidke szakaszát kellett újra bejárni, azt is letudtuk egy tízórai szünet ideje alatt. Habár...

Az a történet gondolom mindenkinek megvan, miszerint a RE3 igazából egy spinoffnak készült, ezért olyan, amilyen. Ezért szinte teljesen egyforma a két rész művészeti dizájnja. Talán még ezért érhette az újrahasznosítás vádja. Ezért ilyen rövid, ezért jelent meg oly hamar, ezért vannak benne olyan, korábbiaktól eltérő újítások, amikről többnyire megfeledkeznek, miközben azok hiányával vádolják. Az ismerős dizájn szerencsésebb nem is lehetne, elvégre a két játék egymás folytatása. Egyszerre játszódnak, egy helyen játszódnak. Összeillenek. Gondoljunk csak a LOTR filmekre, amiket a Matrix mintájára egyben forgattak. Ha évek teltek volna el két rész között, mekkora szakadék választaná el őket? Mennyit változtak volna a színészek az idő múlásával. Más mentalitással készülhettek volna a folytatások. Elég megnézni a Hobbitot, ami teljesen más stílusban készült, más felfogásban (persze jogosan, hiszen teljesen más könyv és hangvétel), illetve mennyit öregedett Ian McKellen, miközben az egész egy előzmény (meg hát ainu, ami nem öregszik).

Az újításokról annyit, hogy bár apróságok, de annál inkább árnyalták az összképet. Megjelent a kitérés, tölténykészítés. Voltak választási lehetőségek, használható tereptárgyak, mint a benzines hordó vagy Nikolai által a falon hátrahagyott töltetek, az utcai lámpák, és még sorolhatnám. Így utólag nézve ez számít. Akkor és ott, talán máshogy tűnt a játékosoknak. A második részt egy éve nyüstölve, talán nekem is nagyobb elvárásaim lettek volna, és csalódottan kelek fel a játék elől.

A dizájnra röviden visszatérve, azt imádom benne, hogy szinte lemászik a képernyőről. Akkoriban nagy szám volt ez a grafika. Ma már realisztikusnak nem nevezhető. A művészeti értéke viszont mit sem változott.

Az utolsó rozsdafolt is helyén van ebben a játékban.

Ellenben a következő számozott epizódok üresen kongó helyiségeivel, amit a hatodik néha próbált ellensúlyozni, de addigra már mindegy volt.
 Az idő megszépíti, így jobbnak/szebbnek emlékszünk egy adott produktumra. Megmosolyogtató, amikor valaki ezt állítja. Én nem így gondolom. Visszatérve valóban nem éljük át ugyanazt, mint emlékeinkben. Nagy eséllyel már kívülről fújjuk a játékot, rengeteg technikailag jobb alkotással játszottunk az elmúlt években. Természetes, hogy nem kapjuk meg ugyanazt egy újrajátszással, mint akkor, hiszen rosszul öregedett. Viszont azért emlékszünk rá úgy, mert akkor úgy éltük meg. Hüledeztünk már ennél csúnyább külcsíntől és játékmenettől is a maga idejében.

RE hangulatához hasonlóan a gaming mindnyájunknak mást jelenthet. Úgy lehet szórakozás, mint kényszer. Lehet életvitel, de munka is. Engem megmentett és elrontott. Segített barátkozni, és akadályozott a barátkozásban. Tanultam belőle, és mellőztem a tanulást miatta. Épp úgy okozott sok szép pillanatot, mint amennyi csalódást. Gyógyíthat és megbetegíthet. Neki hülyeség, neked a minden. De ha van egy cím, egyetlen játék, ami azt jelenti számodra, mint nekem a Resident Evil 3, akkor már érdemes volt arra az egy aprócska pillanatra gamernek lenni az életben, amikor órák ezreit fecsérelted el haszontalan videójátékra.