- Kerítsd elő nekem azt a négy rohadékot, de kurva gyorsan, vagy fejek fognak hullani! – aki a fentieket egy főrendőrnek, ügyésznek, vagy polgármesternek tulajdonítaná, az nem is tévedhetne nagyobbat. Az iménti mondat Radnai Áron, a magyarországi zsidó maffia fejének szájából hangzott el. Ez persze így pontatlan kifejezés, mert a bűnszövetkezete a legkevésbé sem válogatott vallási alapon, de Radnai mégis szerette így emlegetni szervezetét, már persze nem nyilvános fórumokon.

- Egy bolt még lehet véletlen, kettő baszott valószínűtlen egybeesés, de három az már kurvára hadüzenet! Mégis kinek képzelik ezek magukat?! Nincs rá szükség, hogy valaki bekavarja itt nekünk a szart. Más se hiányzik, mint hogy valami nagyokos biztosítós balfasz nekiálljon szaglászni az üzleteim körül, biztosítási csalás nyomait keresve. – csapott hatalmasat az asztalra. Általában igen távol állt tőle a káromkodás, de most úgy tajtékzott a dühtől, hogy nem tudta türtőztetni magát. - Szóval Janikám fogd a legjobb embereid és állítsd rá őket az ügyre. Nem érdekel, ha emiatt a török ügylet esetleg kútba esik, most ez a prioritás. Megértetted?

- Persze, hogy meg, főnök – felelte Radnai első számú végrehajtója. Őt polgári nevén Kovács Jánosnak hívták – vagy legalábbis ez állt a személyi igazolványában – de mindenki csak doktor Kovácsként, vagy Kovács doktorként emlegette. Nem mintha rendelkezne bármilyen tényleges doktori fokozattal…

- Nem igazán érdekel, hogy élve, vagy halva kapod el őket, de holnapra itt legyenek a szőnyegem szélén kiterítve.

- Főnök, ha megjegyezhetném… szerintem okosabb lenne legalább az egyiküket élve elfogni.

- Mármint miért is? – kapta fel a fejét a nagyfőnök.

- Hogy kihallgassuk. Ha ez valóban egy jól megtervezett művelet, és biztosan az, nem hiszem, hogy négy utcai tahó fejéből pattant ki. Egy szimpla rabló nem foglalkozna a főkönyvek elhurcolásával.

- Nem hát. És ez mire is jó? Csak még gyanúsabbnak tüntet fel minket a hatóságok szemében. Mintha mi rendeztük volna meg a rablásokat.

- Az első kettőnél még én is azt hittem, hogy csak a zsarukat akarják félrevinni a főkönyvekkel, de a mai után  már azt mondom más a helyzet.

- Hallgatlak.

- Az első kettő rablás profi munka volt. Gyors, precíz, jól megtervezett. Olyan üzleteket szemeltek ki, ahol nagy értékű ékszerek, valamint nyers gyémántok voltak és több menekülési út is szóba jöhetett.

- Pontosan. És?

- Mi volt ezek közül igaz a legutóbbira?

Radnai kezdte kapizsgálni, mire akar az embere kilyukadni.

- Hm… Mondasz valamit. Tehát szerinted…? – megállt, hogy Kovács fejezhesse be a megkezdett gondolatmenetet.

- Igen, szerintem a szervezet könyvelésére mentek. Mégis mekkora zsákmányra számíthattak itt? Öt-hatmillió? És milyen kockázat mellett?

- Értem, de hányan tudtak arról, hogy ott vannak eldugva ezek az iratok?

- Csak a szervezet legmagasabb beosztású vezetői.

- Remélem, hogy tévedsz. Én sem hittem, hogy ez a négy hugribunkó az értelmi szerző, de ilyen messze nem merészkedtem volna… Áruló a szervezet vezetésében… Még belegondolni is szörnyű, hogy valaki kiadott minket Kozlovnak.

- Én nem lennék annyira biztos, hogy csak rá kell gyanakodnunk. A kínaiak is egyre erősebbek. Ráadásul velük még nem tudjuk, hogy hányadán állunk. Nem mondom, hogy megkockáztatnának egy ilyen nyílt hadüzenetet, de nem lehet kihagyni őket a számításból.

Radnai felállt a székéből és körbesétált a szobában. Mikor valamit komolyan át kellett gondolni mindig ezt tette. Szerette végigjáratni a tekintetét az intarziás bútorokon, drága eredeti festményeken és a masszív függönyökön, amelyek eltakarták az amúgy gyönyörű rálátást a városra. Szerette ő a látványt, de ennek ellenére is az ablakok mindig takarva voltak, mivel úgy érezte, hogy egy akkora birodalom feje, mint az övé nem engedheti meg azt a luxust, hogy könnyű céltáblája legyen egy orvlövésznek. Persze tisztában volt vele, hogy bárhol lelőhetik, de azért jobbnak látta nem közszemlére tenni magát, ha épp nem muszáj.

- Mondasz valamit – sóhajtott egy percnyi hallgatást követően. – Bár jómagam is kétlem, hogy Wong-nak elég nagy a töke egy ilyen húzáshoz, de nem lehet tudni, hogy mi jár abban a kis sunyi sárga fejében. Próbáljátok akkor élve elkapni valamelyiket. – lassan visszasétált a székéhez és leült – Ahhoz nem ragaszkodom, hogy sértetlen állapotban kerüljön elém, de mindenképp legyen kihallgatható. Ha hiányzik egy-két végtagja, az még belefér.

- Oké főnök. Egyéb kívánság?

- Legyetek gyorsak, már így is túl sok pénzem ment rá erre a bandára. Ha mások is szagot fognak és azt hiszik majd, hogy az öreg Radnai elpuhult… - megállt egy pillanatra, hogy a gondolataiba révedjen, de aztán folytatta – nem csak az üzleteimet próbálják majd kifosztani. – azzal intett Kovácsnak, hogy távozzon. Az nem is zavartatta magát azzal, hogy köszönjön kifelé menet, tudta, hogy úgysem kapná vissza a gesztust.

Radnai hátradőlt a székében és behunyta a szemét, hogy a gondolataiba merülhessen. Mikor húsz éve a rendszerváltás idején nekikezdett az apróbb stiklijeinek, még nem sejtette, hogy egykor ilyen nagy hatalma lesz majd. Középosztálybeli zsidó családból származott, bár a családja a vallást már a nagyapja óta nem gyakorolta. Mire a nyilasok hatalomátvétele megtörtént a háborúban, Radnai nagypapa már hosszú évek óta Róka néven élt, úgy házasodott meg és lett két fia, akiket a nagy szegénység ellenére is sikerült tisztességben felnevelniük. Az idősebbik gyermeke fiatalon feleségül vette a középiskolai szerelmét és az ő házasságuk gyümölcse lett a kis Áron. Bár nem volt jó tanuló, de kiváló érzékkel rendelkezett, hogy bármilyen helyzetben feltalálja magát és ez igen messze juttatta az életben. Ennek köszönhetően kerülhetett például be egy főiskolára, mindazok ellenére, hogy a tanulmányi eredményei ezt nem tették volna lehetővé. A felsőbb tanulmányai során nekilátott kikutatni a családfáját és csak ekkor ismerte meg családja zsidó eredetét. Apjára és nagyapjára annyira megharagudott ennek eltitkolása miatt, hogy ezután csak minimális szinten tartotta velük a kapcsolatot. Vallásos ember lett belőle, de persze csak a maga meglehetősen rugalmas módján, hisz arra már nem fordított túl nagy energiát, hogy megismerje a zsidó kultúrát. Bár visszavette a Radnai nevet, a jóvátételből kimaradt, hisz a családját nem érte kár a háború alatt. Ugyan dühítette a helyzet, de ezzel együtt is csak nyert a rendszerváltáson, mert egy főiskolai barátjának köszönhetően jó áron szerzett meg a privatizáció során néhány apróbb céget, amiket aztán a törvényeket még önmagához képest is igen rugalmasan értelmezve sikerült felfuttatnia. Azt persze már ekkor is látta, hogy az igazán nagy pénz nem a legális üzletelésben van, így belevetette magát a vadkapitalizmus kusza világába, amelyet mintha neki találtak volna ki. Mire az első nagy hullám lement igen nagyhatalmú emberré vált és a kétezres évek elejére sikeresen el is lehetetlenítette az összes vetélytársát. Úgy vált a honi szervezett bűnözés fejévé, hogy ő maga személyesen soha semmi erőszakos bűncselekményt nem követett el. Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy ha áttételesen is, de ne tapadna vér a kezeihez.

Ahogy öregedett, egyre gyakrabban tűnődött el az életén. Bár még csak alig múlt ötven, mégis úgy érezte, mintha már a hatvanon is túl járna. Ezt az érzést tükrözte a külseje is, lényegesen idősebbnek tűnt a koránál. A haja már jóval korábban kifehéredett, és a feje tetején el is fogyott, az arca pedig olyan barázdás volt akár az arizonai sivatag napszítta homokja. Bőre fénnyel csak igen ritkán érintkezett, így a színe lassan már-már vetekedett a hajáéval. Bár soha nem volt egy sportos alkat, mostanra terebélyes pocakot eresztett, amitől még az amúgy sem szálfa termete még alacsonyabbnak tűnt.

Tisztában volt vele, hogy eljárt felette az idő, így a hosszú évek után egyre gyakrabban merült fel benne az a kérdés, hogy vajon megérte-e ez az egész…

Kovács az irodából kilépve dühösen morogni kezdett az orra alatt. Elég régen dolgozott már Radnainak, és elég magas pozícióba küzdötte magát, hogy az ilyen feladatok végrehajtásával ne neki kelljen foglalkoznia. Bár nem rendelkezett semmilyen hivatalos titulussal a szervezetben, mégis mindenki úgy tekintett rá, mint Radnai negyedik alvezérére, épp ezért a jelenlegi feladatot egyértelműen rangon alulinak érezte. Elmúltak már azok az idők, hogy lábakat kellett törnie és az igazat megvallva nem is sírta vissza azokat. Na nem azért, mert az idő során megcsömörlött volna az erőszaktól, egyszerűen csak már az ilyesmik felett állónak gondolta magát. Mindezek ellenére természetesen meg sem próbálta megkérdőjelezni a főnök utasításait. Szemtől szemben nem. Vagy legalábbis egyelőre. Megvoltak neki a maga tervei a jövőre nézve és azokban Radnai nem igazán szerepelt. Fiatalabb is volt mint az öreg – bár a pontos koráról keveseknek volt tudomásuk, csak annyit mertek volna megtippelni, hogy a negyvenes éveinek elején jár – ügyesebb, jártasabb a kor alvilágában és nem utolsó sorban a többség rátermettebb vezetőnek is tartotta. Ennek talán lehetett némi köze a megjelenéséhez is, lényegesen markánsabb alak volt, mint Radnai. Bár nem számított épp égimeszelőnek és első ránézésre talán kifejezetten erős fizikumúnak sem tűnt, valahogy mégis volt benne valami, ami a többséget az első pillanattól kezdve tiszteletadásra késztette. Rövid platinaszőke haja néhol már őszülni kezdett, de átható kék, hidegséget sugárzó szemei miatt erre senki nem mert megjegyzést tenni. Bár félelmetesnek tartották, valójában inkább csak végtelenül pragmatikus volt, aki bármit megtett a kívánt cél eléréséért és ezzel olyannyira kivívta a szervezet tagjainak megbecsülését, hogy Radnai közvetlen emberei már sokkal inkább iránta éreztek hűséget.

A kocsijához sétálva folyamatosan a következő lépésen dolgozott az agya. Az eddig ismertek alapján szellemekkel volt dolguk. Már az első rablást követően kiadta az embereinek, hogy keressék a tetteseket, de sem azok, sem a rendőrségi kapcsolatok nem jutottak semmire az ügyben. Bár minden logika azt mutatta, hogy valamelyik rivális szervezet burkolt háborús tervei állnak a háttérben, mégsem voltak képesek összekapcsolni a rablásokat egyikkel sem. A rablók túlzottan profik voltak ahhoz, hogy ennyire a semmiből tűnjenek elő. Ismerték a helyeket, tudták mit éri meg elvinni, pontos ütemterv szerint dolgoztak és a videókból ítélve az idegesség legapróbb jele sem mutatkozott rajtuk az akciók során. Mégis, ahogy utánajártak, egyetlen ismert rablóbanda sem lehetett a tettes, akkor pedig honnan kerültek elő ezek? Olyan dolgokat raboltak el, amiket nem lehet csak úgy az első zaciban elpasszolni, és abban is egészen biztos volt, hogy az egész országban nincs orgazda, aki át merne venni bármit, amit Radnaitól raboltak. A nagyobb baj az volt, hogy senkinek nem volt tudomása arról, hogy feltűntek volna a piacon az ékszerek, vagy akár a nyers gyémántok. Így tehát az összes megszokott módszer csődöt mondott. Lényegesen több volt a kérdés, mint a válasz és Kovács soha nem szerette az ilyen helyzeteket.

Az első útja Radnai belvárosi irodájától a legutóbbi rablás helyszínére vezetett. Bár tisztában volt vele, hogy sok újat nem tud majd meg, de a legutóbbi rablás felvételeit még nem látta és remélte, hogy talán talál majd rajta valami használhatót.

A helyszínelés még távolról sem fejeződött be, de Kovácsnak ennek ellenére sem jelentett gondot bejutni a lezárt területre. A rendőr aki átengedte a kordonon nem titkolt undorral tekintett rá, de ő meg sem próbált erre reagálni. Hozzá szokott az ilyen reakciókhoz az olyan zsaruktól, akiket a szervezet nem vágott még zsebre. Bár papíron magánnyomozó volt, mindenki nagyon is jól tudta, hogy valójában Radnai végrehajtója, de ahogy a nagyfőnököt nem tudták elkapni, úgy ellene sem volt semmi bizonyítékuk. Ezzel együtt is irritálta a rendőröket, mikor néhanapján feltűnt egyik-másik bűnügyi helyszínen. Persze nem mertek szembeszállni a feletteseiket utasításával, hogy segítsék a munkáját. Bár nyílt titok volt, hogy néhány magasabb beosztású vezető a fizetését két helyről kapja, de szemmel láthatóan senki nem mert ez ellen tenni valamit, így Kovács számára az ilyen ellenséges megnyilvánulások nem jelentettek többet egyszerű kényelmetlenségnél, amit a munka velejárójaként könyvelt el. Pechjére nem volt egyetlen olyan rendőr sem a helyszínen, akitől számíthatott komolyabb segítségre, így nekilátott saját maga átnézni a tetthelyet. Az már szinte azonnal nyilvánvaló volt, hogy a rablók ezúttal nem tudtak kirámolni mindent, amit akartak.

- Valaki megzavarta őket? – kérdezte meg az egyik közelben álló rendőrt. Az csak megvonta a vállát.

- Ja. Az egyik eladónő a pult alatt pakolt, amikor berontottak a rablók. Lassan elkúszott a riasztó gombjához és aktiválta. Épp erre járt egy járőr és reagált a jelzésre – szemmel láthatóan igyekezett olyan kimérten felelni, amennyire csak tudott.

- A kamerák felvételeit elvitték már?

- Nem.

Kovács ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést, úgyhogy egy szó nélkül visszatért a hely tanulmányozásához. Hamar rájött, hogy ezzel semmire nem megy. A rablók megint tisztán dolgoztak. Igaz, hogy nem tudtak mindent magukkal vinni, de az egyértelmű volt, hogy nem pánikoltak be a zsaruk feltűnésétől.

Elhagyta az eladóteret és hátrament az irodába megnézni a felvételeket. Az egyik rendőr épp készült elvinni a DVD-t, de annyi időre odaadta neki, hogy felmásolja a videókat a laptopjára. Ezután, mivel nyilvánvalóan esélytelen volt, hogy bármi újat megtudhatna, angolosan távozott az üzletből.

Beszállt az autójába, kényelmesen elhelyezkedett és elindította a videót. Háromszor nézte végig az összes kamera felvételét, de azon kívül, hogy ezúttal félbe maradt a rablás, minden ugyanúgy zajlott, mint a korábbi alkalmakkor. Dühösen csapta össze a laptopot és vágta be a hátsó ülésre. Beindította az autót, és útra kelt, hogy felkeresse a Lali’s nevű kocsmát, ahol az embereivel volt találkozója. Épp a hírek szóltak a rádióban.

„Akciófilmekbe illő autósüldözés zajlott le ma kora délelőtt Budapest belvárosában. A „Gyémántbanda” néven elhíresült rablók két héten belül már a harmadik ékszerüzletre csaptak le, de ezúttal a helyszínre kiérkező rendőrök megzavarták őket. Sajnos azonban a kézrekerítésük nem járt sikerrel. Az elfogásukra tett kísérlet autós üldözésbe torkollott, aminek a végén egy hajmeresztő manőverrel a rablóknak sikerült kereket oldaniuk. Az üldözésről készült videókat megtekinthetik a Class FM internetes oldalán.”

„Videók az üldözésről?” – villant át az agyán. Bár nem volt épp oda a számítástechnikáért, ilyenkor mégis áldotta, hogy az interaktív média világában élünk. Persze nem tartotta valószínűnek, hogy rossz minőségű mobillal rögzített videókból értékes információkat szerezhet a rablókról, de nem volt abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjon bármilyen apró esélyt is. Félreállt az első lehető helyen, előkapta a laptopját, amely túlélte a meglehetősen durva repülőutat. Persze nem volt ez véletlen, Kovács három gépe lelte már hasonló feszültség-levezetésben halálát, mire rájött, hogy egy törésbiztos gép sok kellemetlenségtől megkíméli. Beütötte a kapott címet a böngészőbe és pár másodperccel később már nézte is az üldözésről készült videókat. Soha nem tartozott a könnyen lenyűgözhető emberek közé, de a felvételeket látva csak ámulni tudott. Ifjabb korában ő maga is részt vett néhány rablásban és ismert jó sofőröket, de egy ilyen manőverre egyikük sem lett volna képes… És ezzel formálódott is egy gondolat a fejében. Megtalálni három profi rablót erősen hajaz a tű és a szénakazal esetére, hisz lehetnek akárkik, ex-katonák, rendőrök, vagy egyszerűen nagy gyakorlattal rendelkező bűnözők. Ellenben egy olyan sofőr aki képes egy ilyen mutatványra, az biztos, hogy már korábban is hagyott maga után nyomokat. Akik ilyesmiket tudnak, azok zsigerből képtelenek arra, hogy ne villogtassák képességeiket úton-útfélen.

Persze Kovács túlzottan komoly embernek tartotta magát ahhoz, hogy otthonosan mozogjon az utcai versenyzők és autós fenegyerekek világában, de miért lenne az ember zsebében a fél rendőrség, ha nem használhatná ki az erőforrásaikat? Az első gondolata az volt, hogy felhívja a kábítószer osztályon dolgozó emberét, de aztán ezt elvetette. Igaz, hogy az összes korrupt zsaru közül az volt messze a legmegbízhatóbb, de Kovácsnak valami megmagyarázhatatlan okból mindig bejelzett a hatodik érzéke a közelében. Általában véve is lehetett mondani, hogy a zsaruknál csak a korrupt zsarukat utálta jobban – még ha a hasznosságukat el is ismerte – de valamiért ezt még a szokásosnál is jobban gyűlölte. Ráadásul jobban megfontolva a rablás talán kívül is esett a hatáskörén, ezért végül egy másik rendőr mellett döntött, akinek ez a feladat talán testhezállóbb is volt. Előkapta a telefonját és már hívta is.

- Bűnmegelőzési osztály, Horváth zászlós – szólt bele unottan a telefonba a rendőr.

- Kovács doktor.

- Üdv dokikám, mi ügyben hívja fel rég elfeledett barátját? – Kovács már el is felejtette, hogy mennyire utálja ennek a majomnak a stílusát.

- Rövid leszek: szükségem lenne egy listára az autós suhancokról, utcai versenyzőkről és bárkiről, aki képes olyan mutatványokra, amit  mai rablás során produkáltak a rablók.

- Óh, hát már azt hittem megizzaszt dokikám. Az a lista már kész is van.

- Ez gyors volt.

- Ugyan dokikám nehogy már azt higgye, hogy maga az első, akinek ez eszébe jutott. A lista összeállítása már akkor megkezdődött, mikor az üldözésben részt vevő srácok bejelentették, hogy elvesztették a rablókat.

- És?

- Mit és?

- Átküldi nekem? – utálta, mikor valaki szándékosan játsza a hülyét.

- Hát persze dokikám. Természetesen a szokásos szívesség fejében.

- Csak küldje a listát! – azzal lerakta a telefont. Bár nem tartozott azok közé, akik ragaszkodtak az utolsó szóhoz, tisztában volt vele, hogy az ilyen Horváth féléknek milyen fontos ez.

Alig egy perccel később már csipogott is a laptopján az e-mail. A listán szerepeltek nevek szép számmal, többségében pitiáner visszaeső gyorshajtók és autótolvajok, de első pillantásra egyik sem tűnt túl valószínűnek. Akadtak ott feltételezett és elítélt utcai versenyzők is, az már mindjárt jobban tetszett Kovácsnak, de még így is túl sokan voltak ahhoz, hogy mindegyiküket fel lehessen keresni egy udvarias csevely lefolytatásának céljából. Már majdnem a végére ért az aktáknak, mikor megakadt a szeme egy jelentésen. Igazából nem volt egy teljes akta, sokkal inkább úgy tűnt, mint egy rossz helyre leiktatott irat. A jelentés szerint Modori Alex, akit több rendbeli autólopással és csempészéssel gyanúsítottak, visszatért az országba. Igaz, hogy jó pár hónappal a rablási sorozat előtt, de így is ígéretesnek találta. Persze lehet, hogy csak a név miatt figyelt fel az aktára, de attól még jó nyomnak tűnt. Bár soha nem volt igazán járatos az autóversenyzés világában Modori Alex nevét még ő is ismerte. Ígéretes pilóta volt a kétezres évek elején, gyakorlatilag szinte a teljes honi média a magyar Ayrton Senna-ként emlegette, amíg aztán egy olaszországi Forma 3000 futam után össze nem verte az istállója tulajdonosát. Örökre eltiltották a versenyzéstől és súlyos testi sértésért még be is börtönözték az olasz hatóságok. Azóta eltűnt a média szeme elől. Hogy a rendőrség miért szentelt külön jelentést a hazatértének, arról semmi nyom nem volt. Bár vádolták bűncselekményekkel korábban, de nem itthon és ráadásul mindig fel is mentették.

Fotó nem volt mellékelve az aktához, így rákeresett a nevére az interneten. Többségében régi képeket dobott ki a kereső, amelyekről egy csillogó szemű, tipikus tinilányok kedvence fiú mosolygott vissza rá. Ezekkel azonban nem sokra ment, eltelt azóta közel tíz év, azalatt sokat változhat az ember. Kicsit mélyebbre ásva talált egy olasz internetes oldalt, amelyen volt róla egy cikk. Bár nem tudott olaszul, arra tippelt volna, hogy valamelyik felmentését minősíthette elég fontos hírnek az egyik netes lap, hogy közöljön róla egy rövidebb írást. Szerencsére egy fotó is volt mellékelve róla. Egy feltűnően attraktív olasz lánnyal az oldalán sétált ki a bíróság épületéből. Bár megmaradt szépfiúnak, de a vonásai sokat férfiasodtak az évek során, így már kifejezetten markáns arcéllel rendelkezett, amit a kétnapos borosta csak még jobban kiemelt. A korábbi zselézett melírozott haja a múlté volt, ahogy a hosszából meg tudta ítélni láthatólag mostanában nem törődött sokat azzal, hogy fodrászhoz járjon. Az Olaszországban töltött évek meglátszottak a bőrszínén, amely immár olyan sötét volt, hogy külsőleg csak a magassága árulkodott arról, hogy nem helybéli. Amennyire Kovács meg tudta ítélni az a típus volt, akiért 15-től, 95-ig oda vannak a nők.

Persze azzal, hogy volt egy neve még nem sokra ment, hisz semmi egyéb használható infót nem tudott előhalászni. Egy újabb rövid, de hasonlóan kellemetlen telefonhívás következett a zászlóssal, amely során megtudta, hogy Modori nem rendelkezik bejelentett hazai lakcímmel és semmi információ nincs a tartózkodási helyét illetően.

„Túl könnyű is lett volna” – futott át Kovács agyán. Persze azért nem volt vészes a helyzet. Igaz, hogy nem ítélték el Modorit, de az még nem jelentette azt, hogy nem követte el azokat, amikkel gyanúsították. Márpedig akkor nem volt más teendő, mint előkeríteni a volt bűntársait és erre a célra bizony a szervezet olyan forrásokkal rendelkezett, amikről a rendőrség még csak nem is álmodhatott.