Szevasztok.

Szeretnék most veletek, valami könnyedebb és kicsit személyesebb témáról diskurálni. Ez pedig nem más, mint az, hogy milyen hatásai lehetnek a játékoknak ránk. Valószínűleg a blog végére, van aki jobban fog kedvelni és van aki nem. Ez a dolgok rendje, és kicsit sem zavar, hisz van aki engem szeressen, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki más véleményére tojok. Az első és legfontosabb dolog, amikor meglátok egy cikket, hogy ilyen-olyan tudósok bebizonyították hogy ....

Nem. Ne bizonyítsák. Használják, és úgy mondjanak véleményt. Vagy ne. Rájuk bízom. De míg bebizonyítják, hogy a zsír az káros, holott akkorákat lehet enni belőle, hogy nem győzöl forgolódni, addig már-már kezd bosszantóan idegesítő lenni.

Visszatérve a lényegre. A játék. Nem szeretnék sajnálatot, megértést, együttérzést kicsikarni senkiből sem. Csupán "oktatás" céljából írom le, amit írok. A játék egy eszköz. Eszköz ahhoz, hogy az alkotók az álmaikat, gondolataikat eljuttassák hozzánk. Semmi több. Nem kell ebbe belelátni, tudat alatti neveléstől megkezdve, terrorista hajlamú viselkedést. Semmit. Játék, az egész.

Van, ami jól sikerül és van ami nem. Ez már mind igényesség kérdése, és ez megint ne a felhasználók gondja legyen már. Ne szabjuk meg, kinek mi, mennyi legyen az igénye. Míg engem gyerekkoromban, örültem hogy a szomszédba átengedtek, addig a szomszéd gyerek, szabadon csavargott az egész faluban. Mégsem lettem pszichopata . Nem lettem sorozatgyilkos, nem lettem vandál és egyéb szarság. Csak, mert nem is akartam. De kezdjük, az elejétől.

Az első konzolom egy Atari 2600-as volt. Nem én kaptam, sőt nem is használhattam. Nem emlékszem már rá miért, de büntetésben voltam. Azt hiszem, szokás szerint verekedésért.
Akinek van gyereke, az tudja. Akinek még nincs, majd megtudja. Nincs "várj egy kicsit", nincs "majd később". Vagy most, vagy akkor nem is kell. Én nem így voltam vele. Tudtam, ha türelmesen kivárom, akkor rám kerül a sor. És nem utálkoztam, amiért én nem játszhattam, nem mérgelődtem amiért büntetésben voltam. Csak figyeltem a játékokat. Figyeltem a pályát, a Power Upokat, a rövidítéseket. Hogy kellene csinálni. Élveztem, már azt a részét is, hogy figyelhettem a játékot.

Tehát, én itt kezdtem. Büntetésben, "kitaszítva". De nem adtam fel. És amint én kerültem a géphez, már ment is a dolog. Nem mondom, hogy nem kellett szoknom az irányítást, de amint ráéreztem, nem nagyon voltak korlátok. De jött a Nintendo, ami megváltoztatott mindent.

Persze ma már tudjuk, hogy a sárga kazettás masina, nem volt más csak egy Warez cucc, az én időmbe még igen is sokat jelentett és ért. Havi 10.000 forintos jövedelemből, 2500 forint az igencsak nagy, Felesleges kiadásnak számított. Egyetlen szerencsém volt, az idősebbik testvérem, már akkor látta, hogy nekem ez valamiért nagyon bejön, és támogatott. Először egy Nintendo, majd havi 2-3-4 kazetta hozzá, amiért az akkori időben igen keményen meg kellett dolgozni. A 800 forintos ár, mára áthelyezve olyan 8000 forintot képviselne. Ami igen nagy szó, és ebből mindjárt hármat választhattam. Köszönöm neki, mai napig.

Aztán, a következő lépés egy PC volt. Az egyik blogomban említettem, így akit nagyon érdekel utánajárhat, akit meg nem az nem érdemli meg hogy keresgéljek neki. Lényeg, hogy itt megismerkedtem a Prince of Persia sorozattal és a parancssorokkal. Nem is nagyon akarok külön kitérni erre, csak amennyire lényeges.

Felgyorsítva az eseményeket, elérkeztem arra a pontra, amikor már én is üzletelhettem. Volt zsebpénzem, volt "nyersanyagom" amit elcserélhettem egy PSX-re. És itt minden megváltozott. Akartam tartozni, ezekhez a tökéletes, elfogulatlan és egyben nem garasos emberekhez. Akartam úgy karatézni, mint Hwoarang és olyan tökös lenni mint Leon a Resident Evil 2.-ből. Akartam, hogy minden olyan papírforma szerint működjön, mint ahogyan az a játékokban működött. Semmi extra. A jó elnyeri a jutalmát, a gonosz megbűnhődik.

Persze az évek során rájöttem, hogy ez közel sem így működik. Viszont, míg játszottam a GTA sorozattal, a Manhunt-al és egyéb, (nem játékos emberek) számára ismeretlen játékkal, nem vált belőlem őrült. Megtanultam a játékok által közölt információt szétválasztani. Jó, Rossz.
Ennyire egyszerű az egész. És míg élveztem Carl Johnson álmok futásait a GTA San Andreasban, az élmény legnagyobb foka az volt, hogy tudtam, azt tehetek meg a játékban, ami a való életben nem csaj lehetetlen, hanem egyenesen erkölcstelen. Nem azért, mert féltem megtenni. Azért, mert tudtam, hogy ha megtenném, az nem lenne helyes.

A másik oka annak, hogy a játék fejlesztőképes az a Resident Evilnél kezdődött még a kétezres évek elején. Emlékszem a tanár mennyire próbált megtanítani, arra a mondókára amit már mindenki tudott. Alapkövetelmény volt, mégsem ment. Nem a nyelv, hanem a paradicsomról szóló vers nem érdekelt. Persze, a 3. újrakezdésnél a Resident Evil 3: Nemesis játéknál, azonnal mentek a kezdő mondatok.

"September 28th, daylight. The monsters have overtaken the city. Somehow, I'm still alive..."

Érdekességképp elmondanám, hogy vizsgaanyagnál épp ebből mentem át. Persze, hangyákról írtam, de nem volt nehéz felcserélnem a szavakat. Monsters helyett hangyák, City helyett a kertünk. Simán ment és míg pár játszótársam hamar levágta a dolgot, mint ahogyan első nap Szalacsi Sándorként mutatkoztam be a Jókai Út huszonhat szám alól, addig a tanár elképedve nézte, milyen összetett mondatokat tudok, pár nap elteltével.

Sorolhatnánk napestig a történeteket, de egy dolog biztos. A játék, nem egy uralkodó, hadvezér, vagy isten. Egyszerűen csak egy eszköz, amit mi fogunk eldönteni, mire használunk. Nem maga az ördög. Mint ahogyan a Mein Kampf-ot elolvastam és nem lettem náci, úgy amikor a bibiliát elolvastam (puszta kíváncsiságból és bizonyos szintű ön-fejlesztésből) hithű vallásos sem lettem. Ezek. mind eszközök. Lehet ezekre fogni a jó és rossz dolgokat, de valójában mi döntünk arról, hogy milyenek leszünk, miről, hogyan döntünk.

Vannak olyan dolgok, amikre nem vagyok büszke. A Morrowindben, mire a teljes üvegpáncélt megszereztem, szakállam lett. Szó szerint, valamint fehér voltam mint a hó. Utólag nem bánom. Kutyám se, macskám se volt. Egyvalamit azonban megtanultam. Nem szabad túlzásba vinni. Persze, előfordult, hogy egy-egy kínosan középszerű, kellemetlenül indokolt összejövetelről megléptem, csak azért mert akkor jöttem rá, hogy egy-egy puzzle darabkája hogyan állt össze, de ezt már mind a szervező javára írtam.

Az életet lehet élni játék mellett is. Aki igazán szereti ezt a hobbit, az nem halkítja el a szavait a buszon a haverjával beszélgetve, csak azért mert két csaj áll mellettük. Elmondja, milyen fasza "júnikk" cuccot szerzett be, és magasról tesz arra, hogy mit gondol az aki hallja.

Nekem most fog születni a harmadik gyermekem. (Bár lehet már megszületett, a blog írása óta nem néztem körül, csak vicceltem). Nem érzem azt, hogy le kellene mondanom a játékról. Nagyszerűen el vagyok a feleségemmel és a gyermekeimmel. Itt és Itt van egy kép. Aki akarja csekkolja, aki nem az nem. A lényeg az, hogy a Silent Hill részeknél maga az asszony szabta mikor nyomjam. Mert őt is érdekelte. Coop játékokkal próbálkozunk mostanában, mert tudja, hogy nekem ez a hobbim. Nem érdekli, hogy haverok helyett inkább havi 20 ezret elbaszok játékokra, mert otthon vagyok velük. Az sem érdekli, hogy jelenleg PS4-re rakom félre a pénzt. Mivel az elején XO szimpatizáns voltam, Ő arra gyűjt nekem.

A gyerekekkel lehet foglalkozni játék mellett is. Nem kell választás elé állítani magunkat. Én, amikor etetőember, vagy fürdető ember vagyok, akkor szoktam cikkeket, blogokat olvasni. Nincsenek trágár szövegek, csúnya videók. Amikor kellek ott vagyok, közben olvasok. Ha felnevetek, akkor a kérdésükre azt mondom "Vicces a bácsi aki írta a betűket" fordított helyzetben butának titulálom.

A játék, nagyszerű dolog. Egy ideig azt hittem, kinövöm majd. Aztán már csak indoknak használtam, hogy ne kelljen a mindennapok szörnyű, unalmas kérdéseit feltenni vagy épp válaszolni rá, a személyes környezetemben. Ma már egy olyan hobbi, amit külön tudok választani a Virtuális és valós tértől. Az, hogy az egyik erősebb mint a másik, az már legyen a program erőssége, vagy a személy gyengesége.

Játszani jó. Én azt mondom, játsszatok!!! ;)