Gondolom, most sokan meglepődve nézik, mégis mi a fenét akarok én összehasonlítani az X-Com és Hatred játékon. Megsúgom, mosolyogva…. végül is semmit. Viszont tapasztalatot, meglátást osztanék meg veletek, ha nem gond. Ha gond, akkor úgyis vándorol már az X felé az egeretek.

Tehát, kicsit kényelmetlenül éreztem magam, minden egyes Hatred hír, vagy cikk alatt. Tudósok, mérnökök és pszichológusok is bebizonyították, hogy aki ugyan ezt a játékot várja, az biztosan beteg. Kedves GS-es kollégáink, már szokás szerint minden bejegyzés után odabiggyesztették, hogy „mi aztán még mindig nem ajánljuk” stb. Így kezdtem el kicsit gondolkodni azon, hogy tényleg, normális dolog e, hogy még egy Witcher 3 megjelenésnél is érdekesebbnek tűnt, hogy megjelent a Hatred.

Nem hiszem, hogy a gamer társadalom ne hallott volna róla, de aki véletlen az elmúlt hónapokban, években mégis a világuralomra törésen fáradozott, és lemaradt volna, annak egész egyszerűen le tudom festeni. Egy tömeggyilkos vagy, aki megy, és ártatlan civileket lő le. És van e olyan ember, aki mindezt várja? Igen, van. Jelen esetben Én. És miért? Mert újdonság. Mert ehhez hasonló nem volt még. Én pedig, ebben a hatalmas választékban, még mindig vevő vagyok az új dolgokra. Ettől azonban még jogosan tehető fel a kérdés, hogy normális e az ilyen ember. Komolyan mondom, még én is feltettem magamnak a kérdést.

Én, sosem mondtam, ha valaki ellenezte a Hatredet, hogy nem értem meg. Viszont rettentően felbosszantott, ha valakit ugyan azzal a nickkel megláttam, hogy minden egyes hír alatt, „énnekem ezmársok!, hülye aki várja, Betegeknekvaló” stb, szöveget nyomatta. Mint mondtam, megértem, mert nekem is vannak tabu témák. Egy The Walking Dead résznél történt, hogy csak az ablak mögött mutattak árnyat/árnyakat és azonnal levágható volt, hogy gyerekek kószálnak odabent. Aztán csak egy fegyverdörgés és vége is.
-Óbazmeg – Mondtam halkan, majd kénytelen voltam felkelni, megsimogatni és megpuszilni a két gyerekem. Ez, pont az a része, amit az én gyomrom nem bír. Vagy a pedofília. Talán, én is azt mondanám minden egyes hír alatt, hogy beteg ember az, akinek tetszik egy ilyen játék. És itt jön a lényege annak, hogy miért is írtam meg a blogot.

Ha az előbb felhozott pedofíliát vesszük alapul, akkor nem hiszem, hogy jogom lenne mérlegelni, hogy melyik is a betegesebb, bármennyire is ellenzem a dolgot. Az, hogy valaki gyerekeket molesztál vagy tömegeket mészárol le, úgy nagyjából az átlagembernek, teljesen mindegy. Mindkettő megvetendő dolog. Mégis, az egyiket beveszi a gyomrom és nem tartom emiatt beteg embernek magam. Nem vágyom rá, hogy tömegeket mészároljak, vagy hogy (volt egy ilyesmi hsz), hogy a mindennapi szívatást a főnöktől, vagy erősebbektől levezessem a játékban. Egyszerűen, csak kíváncsi vagyok, milyen lehetőségei, milyen indítékai, gondolatai, élményei vannak egy pszichopata gyilkosnak. És meg kell mondanom, rettentően élvezem.

Aztán, ahogy osztottam az ólmot, és kúsztak előttem az ártatlan emberek, sorban odaléptem hozzájuk. Fejbelőttem, megszurkáltam őket és adrenalin áramlott szét a testemben. Olyan élvezetet éreztem, amit már régen. És nem a gyilkolászásról volt szó, egyszerűen csak az újdonság hatalmas varázsa kapott el. Széles vigyorral néztem, egy-egy kivégzést aztán, bíztam benne, hogy elég golyóm marad e majd a bevásárlóközpontba a többiekre. És itt volt az a pillanat, amikor feltettem magamban a kérdést, hogy jó, jó élvezem, de ez normális? Francot sem érdekli, aztán folytattam tovább.
Már két órája szenvedtem egy pályával, mert nem olyan egyszerű ám civileket ölni HARD nehézségen, főleg ha több olyan Bruce Willis is van, aki felveszi azt a fegyvert, amit a rendőr leejtett és neked rohan, mert Ő a hős, amikor már az utolsó Respawn pontom is elkopott és ráadásul a pálya befejezése előtt 4-5 emberrel, meg is haltam. Pucérszájú koromban éreztem ezt az érzést, hogy legszívesebben szétverném a billentyűzetet. Ekkor, jó kis sebességgel és a maga kis 17 kilójával a fiam, belerombolt a lábamba a motorjával. Egyik felét a székhez csípte oda, másik felét pedig sikerült úgy eltalálnia, hogy 2 köröm is felszakadt a lábujjamon. Na de mégis mi köze ennek a játékokhoz?!

Az, hogy természetesen a pillanatnyi düh elkapott. Hogy a …. És itt már majdnem kicsúszott valami cifra a számon, de félbeszakított a fiam és egy bocsánatkérés után, már a ház másik végébe tartott. Néztem, ahogy befordul az egyik szobába és a fájdalmam alább hagyott. Csak arra tudtam gondolni, hogy úr isten, de rongy ez a kölyök, de remélem, helytáll ebbe a rohadék világba. Aztán, amikor megint felém tartott, rettegve, de hangsúlyozva ki az úr a házban, figyelmeztettem a következményekről. Megfogadta a tanácsom, én pedig játszhattam tovább, ahogy kiment a pánikszobából. És, megmondom nektek őszintén, nem éreztem magam feszültebben, mintha épp egy Én Kicsi Pónim, vagy Barney a Dino ment volna a tévében.

Közben, folyamatosan nyomom az X-Com Enemy Unknown játékot is. Nem csak hogy stílusban, de mindenben eltér a fentebb említett játéktól. Kicsit jobban belemerülve, nem sajnáltam az időt, hogy a (mellékküldetésekként kezelendő terror missziókat, ahol a cél az, hogy minél több civilt megmentsük) többször is újrakezdjem, csak hogy ne 10 ártatlant mentsek meg a 18-ból, hanem tizennégyet. Nem pénz, vagy akármilyen juttatás vagy technikai fejlesztés volt a húzóerő. X-Com ügynökként, kutya kötelességemnek éreztem azt, hogy ha már egyszer megtehetem, akkor mindenféleképp a lehető legtöbb ártatlan embert mentsem meg, ezeknek a mocskoknak a karmaiból.

Megmagyarázhatatlan dolog ez, mert volt, akivel egyezkedtem az, „ez csak pixel” elvemről. Kicsit összetettebb magyarázat ez. Amíg, el nem indítom a játékot, addig csak pixelek. Aztán, ha jó akkor én vagyok Gerard a Witcherből, vagy épp a sorozatgyilkos a Hatredből, pár perccel később pedig, egy ügynök aki az idegenek ellen harcol. Tökéletesen, talán még túlságosan is bele tudom élni magam, azonban ezt az azonosulást, egy ESC gomb megnyomásával meg is tudom szüntetni. És, míg élvezem (hisz egy játék) azt, hogy ártatlanok házibulijába beszabadulva, a tömeg szélébe lőve, hogy a gázpalack felé tereljem őket, aztán azt szétlövöm, hogy lehetőleg minél többen halljanak meg egyszerre, a kombókat kapva, addig már egy fél óra után, annak örülök, ha egy újabb műholdat sikerült fellőnöm és olyan országban élő civileket védhetek meg, akik eddig magukra hagyva engedtek az idegenek terrorizálásának.

Megértem, és elhiszem, hogy valakinek ez, nem tetszik. De.. ez csak egy játék. Olyan dolognak tartom, mintha valaki a miatt ítélne el mást, mert az szereti a DeathMatchet ahol a FRAG limit, ugye a (utálom ezt a magyar szót) gyilokhatár. Vagy épp azért, mert valaki stratégiával játszik. Miért nem sakkozik, akinek ennyire fekszik a verbális tevékenység. AZÉRT! Senkinek, nincs köze hozzá, ki mivel érzi jól magát. Nekem sem, neked sem, és a harmadiknak vagy sokadiknak sem. A Burnout 4. Részében, ártatlan civileket kellett az útról leszorítanunk. A 3.-ban pedig minél nagyobb tömegkarambolt kellett okoznunk, és én még emlékszem, hogy azért pontozták az újságok 9 pont felé, mert ha elértél vagy feltöltöttél egy csíkot, akkor még a roncsot fel is tudtad robbantani, amivel még több civilt tudtál a másvilágra küldeni. Mindenkinek tetszett. Szerkesztőségekben, napokig éjjel-nappal ez ment, két DEMO pályával és két autóval. Szerettük a GTA III-at és a Vice City-t. Benne volt azonban a (nem emlékszem pontosan a nevére) Berserker küldetéssorozat. Egy halálfej ikon jelezte és minél több embert kellett megölni, hogy megkapd az aktuális fegyvert. Érdekes mód, nem csapta ki a biztosítékot.

Persze én is jobban örültem volna, ha lenne valami értelme is annak, hogy a Destructive Creations felvállalta ezt az eszméletlen brutalitást. Korszakalkotót alkothattak volna, ha kiderül, hogy csak alakváltó UFO-kal vagy egy esetleges Android várossal van összetűzésünk. És, még csak nem is kellett volna ellőni a poént, így a negatív hipe-ot is meg tudták volna lovagolni. Így tényleg, igaza van annak, aki azt mondja, hogy csak egy agyatlan lövölde. Viszont, nekem is igazam van, mert azt mondom, hogy ettől még rohadt szórakoztató. A lényeg, hogy mindegy kinek a bőrébe bújok, milyen kort vagy eseményt dolgoz fel, szerintem az a játék, ami el tudja fogadtatni veled azt, hogy azonosulj indítástól a bezárásig a főhőssel/főhősökkel, az már egy jó játék. És hogy lesz e áldozata a Hatrednek? Nem tudom, de azt igen, hogy a késnek is van és az ollónak is. A drognak és italnak is. Sőt, ennyi erővel az autós játékoknak is. Szerintem, nem mi vagyunk a játékokért, hanem ők vannak értünk. Így abban is biztos vagyok, hogy azzal fogunk játszani, ami nekünk tetszik és nem azzal, ami nem. Ennyi erővel, szerintem veszélyes lehet egy Batman játék is, aminek ugye története van és így még jobban azonosulhatsz, beleélheted magad a szerepébe. És abba már ne is menjünk bele, mi lenne ha a tetőről, idióta Batman fanok ugrálnának lefelé.

Játsszatok!