Sziasztok

 Nemrég írtam nektek, a nehézségi szintekről, valamint az általam ajánlott, megfontolt nehézségi szint választásairól. Nekem, azok a trükkök bejöttek, és így még szórakoztatóan de kellő kihívást jelentően játszhatok. Na de mi van akkor, ha a nehézségi szint nem választható, vagy csak még az easy is olyan nehéz, hogy néha a motorok a remegéshez, nem csak a kontrollerbe kapcsolódnak be, de folyamatosan zakatolnak a gyomrunkban is. Az idegbaj kerülget, de valamiért mégsem hagyjuk abba. Nem adjuk fel, és nem hajítjuk ki az ablakon a lemezt mint a frízbit. (digitális vásárlók hátrányban) :D

 A gond az, hogy a játék már annyira nehéz, hogy nem csak a mi lelki egészségünk van veszélyben, de már gyakran elgondolkodunk azon is, hogy a beviteli eszközünkbe tegyünk kárt, vagy esetleg a megjelenítőbe verjünk jobbal be egy balegyenest. És semmi nem segít. Néha persze egy szál cigi erejéig pihenünk, majd ebben a hat percben, teljesen újraértékeljük a stratégiánkat. Megfogadjuk, hogy mindent másképp csinálunk ezentúl. A nadrágunkban erősen megkötjük a szíjunkat, már-már annyira, hogy elszorítja a rekeszizmainkat is, hogy ne röhögjük ki saját magunkat, majd frissült erővel és energiával, újra leülünk a játék elé, és a két lehetőség közül, amikor vagy elsőre sikerül az amit addig több órán keresztül próbálgattunk, vagy szarabbul játszunk mint valaha, a második a vészesebb.

Bevallom, régebben volt már, de életem első ilyen játéka a a Ninja Gaiden volt, még NES konzolon. Aztán nagyon sokáig, még csak nem is találkoztam hasonlóval, csak amikor beizzítottam a jó öreg xbox classicom és azon is a Ninja Gaiden BLACK-et kezdtem el pörgetni.

Mai napig nem tudom, mi a fészkes fenéért, de körülbelül három hét folyamatos játék kellett hozzá, hogy megcsináljam. Arra, nem emlékszem, hogy miért is, de betyár nehéz volt. Ennyi maradt meg, és talán az első főellenség, akivel napokig szarakodtam, és nem hittem el, hogy ennyire nyomorék vagyok. Idegesített a játék, mégis volt benne valami, ami miatt újra és úra és újraés úra és újraés úra és újraés úra és újra próbáltam. Azt hiszem mai napig nem találkoztam nehezebb játékkal az életemben, és ha valaki ezt megcsinálta, arra már elismerően bólintottam.

Aztán, jött a nagy Dark Souls mánia. Mindenki bele volt őrülve, majd a második részébe is. Na hát, akkor ezt GoDachnak is ki kell próbálnia. Meghaltam, meghaltam, majd újra és újra meghaltam. Viszont, valamiért itt nem volt késztetés arra, hogy újra meghaljak. Töröltem, temettem persze kellő szitkozódás, átkozódás és csapkodás mellett. Majd, látom, hogy van aki hatszor, hétszer végigvitte. Ki is kerekedett a szemem.

Hatszor - hétszer, baszod, holott, nekem elég volt már az elején kivánszorognom abból a tetves várbörtönből, és amikor az első videót megláttam a hegytetőn, már-már olyan büszkeség töltött el, mintha végig is játszottam volna a játékot. Hozzáteszem, nem vagyok egy béna játékos, hamar beletanulok valamibe, de ez valamiért nem úgy akart menni, ahogy én szerettem volna.

Ezek meg hétszer nyomták végig nyúgémpluszba vazzz!!!

Na akkor, nincs mese, újra kell próbálnom, gondoltam. Ti is gondolhatjátok, mekkora sikerrel. Na ekkor döntöttem el, hogy ha már a fejlesztők szüleinek felemlegetése sem segít, akkor ezt a játékot hagyom én a francba és elismerem, hogy öreg és kevésbé kitartó vagyok már ehhez.

A minap azonban minden megváltozott. Annyira felhozódott a DMC, hogy a régóta itt porosodó HD Collectionomat elő is kaptam. Elkezdtem az első résszel (amit egyébként évekkel ezelőtt még ps2-őn lepörgettem már) és belemélyültem a félig démon, félig angyal Dante történetébe.

Az első reakcióm csak nyersen annyi volt, hogy azt hittem le*pom magam. Természetesen, ez a gondolat, még most a blog megírásánál is erősen motoszkál a fejemben. Kegyetlen, három nap után, az utolsó előtti pályán járok. És egy napja próbálok legyőzni, egy fosos, takonykupacot, ami lézert lő, simán ló, csapkod, szurkál, bekebelez és még a változatosság kedvéért fagyaszt is, és vág is mint a kasza. Minden fél órában, úgy érzem, itt az én időm, de mindig keményen elkeni a számat, de úgy, hogy már már körbenézek magam körül, nem e lát senki, mert annyira szégyellem magam.

Viszont, ha bele döglök is a DMC részek után, a Dark Souls fog következni. Már, úgy érzem, kitanít a játék akkorra, hogy ne csak causual szinten rohangáljak össze vissza. Ha addig, nem az idegbaj, vagy a szívroham visz el, akkor elpusztítok mindenkit Lordranban, mert én kemény vagyok. Démonok, vámpírok de még akár Molnár Krisztián is jöhet. Lezúzok mindenkit.

Vagy nem. Kiidegel ez a játék, komolyan mondom nektek. Na lépek vissza, lenyomom a taknyot.
Nektek, milyen játék volt az, ami rendesen feladta a leckét?