A két ünnep közt véget ért az őszi szezon, és gondoltam, ha már a másik hármat végig vittem, akkor végre most is kiizzadom, milyen élményeket adott. Mivel nem sok említésre méltó sorozatba sikerült beleakadnim, hozzáadok néhányat az év korábbi szezonjaiból. Ezeket megjelöltem.

Illetve, mivel a folytatásokat előismeret (előismertetés? mindenesetre ez most nem lesz teljesen igaz) miatt kihagyom, megjegyezném, hogy a Jojo no Kimyou na Bouken Part 4: Diamond wa Kudakenai, mint az év egyik legjobb sorozata és folytatása is abszolút ajánlott kategória. De az időhúzásból elég, rátérek a tárgyra.

Drifters

Néha elmerengek azon, hogy manapság egy doboz tejet nem lehet megvenni anélkül, hogy a szerencsétlen balfék a hazaúton ne egy fantasy világban kötne ki. Nagyjából ezen a vonalon mozog, viszont a megközelítése kevésbé konvencionális keretek között. Itt egy illető legendás hősöket, harcosokat és hadvezéreket ragad el haláluk pillanatában, akiket bármiféle instrukció nélkül dob át egy meglehetősen sötét és erőszakos univerzumba. Ők a címszereplő drifterek.



A szezon előtt ez a sorozat tornászta legmagasabbra az elvárásaimat. A forrásmű írója a Hellsinget is jegyző Hirano Kouta, a rendező pedig a Hellsing Ultimate és a Jojo no Kimyou na Bouken első három évadának társrendezője, illetve a Hellsing és/vagy Hellsing Ultimate stábjának sok egyéb tagja is szerepet vállalt az elkészítésében.

Beváltotta-e az elvárásokat? Igen is és nem is. A sorozat egyértelműen megörökölte a Hellsing bizonyos stílusjegyeit, a lehetetlenségig maszkulin szereplőkkel, nagyon komor atmoszférával, brutális, gyönyörűen animált harcjelenetekkel, és alkalmanként jó poénokkal, viszont felnagyította annak egyetlen igazán komoly hibáját, a chibi-esque humort. Ez a Hellsing Ultimate esetében is képes volt kivetni az élményből, de ott volt egy ellensúly, Seras Victoria, és ezek a gegek exkluzívan hozzá kapcsolódtak. Egy hasonló karaktert itt is kapunk, viszont itt ez a comic relief az eszméletlenül GAR karakterekhez kapcsolódik és arányaiban sokkal több van belőle, ami borzasztóan rombolja a hangulatot. Nem tudom, hogy ez csak szimpla elhibázott rendezői döntés, Kouta kézjegye vagy szűk költségvetést ellensúlyozandó spórolás az animációval, de nem működik.

Ami a karaktereket illeti, az őslakos mellékszereplőket leszámítva egytől egyig tömény power fantasy. Érzetre kicsit hasonló az Avengers csapatához, csak itt mindenki, a nőket is beleértve 99% tesztoszteron, akik azon versengnek egymással, hogyan tudnak még lazábbak és brutálisabbak lenni. De mit is várhat el a néző, ha arénaként egy dark fantasy világban egymásnak ereszti Oda Nobunagát, Jeanne d'Ark-ot és a Karthágót legyőző Scipio Africanust.

Értékelés: 6.5

Bár sok téren teljesítette az elvárásaimat, én magam nem tudok szemet hunyni a hangulatromboláson. Mindig épp abban a pillanatban, amikor igazán a hatása alá kerítene, képen töröl valami minimál animációjú humortalan közbeékelt jelenettel.

A sorozat legálisan streamelhető Crunchyrollon, viszont lecencproblémák miatt Magyarországról trükközni kell.

Ha tetszett és valami hasonlót szeretnél, adja magát a Hellsing: Ultimate, illetve megér egy próbát az Afro Samurai.


Flip Flappers

Akik a 90-es évek közepén nézték a délutáni rajzfilmes műsorsávot két rajzfilmet egész biztosan követtek. Az egyik a Drabon Ball, a másik a Sailor Moon. Utóbbi volt a magical girls műfaj talán első képviselője, ami adásba került nálunk. Egy leső sorban lányoknak célzott műsor, ami állítólag fiúk között is kifejezetten népszerűvé vált, nekem ez csak annyit jelentett, hogy foglalja a műsorsávot és csak egy Dragon Ball részt nézhettem meg kettő helyett. Ez a zsáner a 90-es évek végén és 2000-es évek elején kibővült és először a Shoujo Kakumei Utenával megjelentek az idősebbeknek szóló uniszex sorozatok, majd a Lyrical Nanoha franchise-zal a kifejezetten (kamasz) fiúknak célzottak. Így a nagyon diverzzé vált műfajban egyre nehezebb újat alkotni, így a sorozatok általában vagy biztosra mennek és követik a bejáratott formulákat vagy megpróbálják lebontani és újraépíteni azokat.



A Flip Flappers ezzel szemben úgy döntött, két szék közül a bárpultra ül beletörli a talpát az előbbibe, miközben pajkosan kacsint egyet az utóbbinak. Nem találja fel a spanyol viaszt, de egy Aliz csodaországban-t idéző fantáziavilágon (sorozatban a beszédes nevű "Pure Illusion") keresztül megidéz mindent műfajon belül és kívül, aminek következtében minden egyes epizód friss marad, ennek ellenére el tud mesélni egy összefüggő történetet a főszereplők, Cocona és Papika kapcsolatáról. Ezt az animáció példaértékű vizuális világépítéssel és szimbolizmussal fejeli meg, amik reflektálnak ez epizód domináns szereplőjére és bármiféle expozíció nélkül élőnek hatnak.

Értékelés: 7.5

Az egyetlen komoly hibája, hogy bár vizualitás és történetmesélés szempontjából inventív, maga a történet spanyol viasz, aminek központi témája a barátság és felnőtté válás.

A Flip Flappers a Driftershez hasonló megkötésekkel legálisan streamelhető Crunchyrollon.

Témájában és prezentációjában hasonló sorozat a Mahou Shoujo Madoka Magica, illetve vizuálisan hasonlóan csúcsra járatott történetként bejöhet még a Panty and Stockings with Garterbelt.


Keijo!!!!!!!!

Alapvetően nem tartom magam előítéletesnek egyetlen műfajjal szemben sem. Vannak témák, amik nem érdekelnek, vannak animék, amiknek promókép és szinopszis alapján a szeme sem áll jól, de alapvetően mindennek hajlandó vagyok megadni az ártatlanság vélelmét. Ennél viszont az első teaser után elillant minden hitem. Idén jöttek már rosszabbnál rosszabb fan service show-k és ez azt ígérte nekem, hogy mindegyiket alul fogja múlni. Majdnem nem is kezdtem bele, aztán egyszer csak unalmamban úgy döntöttem, nézzük, meddig süllyedhet a médium.



Amilyen taszító volt a PV, amilyen ostoba a premissza, annyira szórakoztató lett maga a sorozat. Egy fura egyvelege a 'mi a f*szt nézek?!' és a 'B*meeeeeg!' érzéseknek. Amit hazudik magáról, az egy Dead or Alive Extreme Beach Volleyball anime adaptáció. Amit ad, a shounen sport sorozatok paródiája. A sorozat központi témája egy fiktív sport — vagyis gondolom, fiktív —, lényegében egy birkózás, amely során a résztvevő lányok csak a feneküket és mellüket használhatják támadásra, a vesztes pedig az, aki nem tudja folytatni a harcot, vagy leesik a medencében felállított küzdőtérről. Nincs az az isten, hogy ez jó legyen, nem? Akármilyen furcsa, de. A koncepció ostobaságát sikerült kiegyensúlyozni, az összecsapásokba feszültséget vinni. A képernyőn történtek abszurditásuk ellenére sem kínosak — azért nem szeretnéd, ha a nagymamád rajtakapna, miközben nézed. A végére talán már túl is lő kicsit a célon, de alapvetően időnként szinte már elfeledtette velem, hogy mi is az, amit nézek.

Viszont az kétségtelen, hogy nem való mindenkinek, sőt, meglep a sikere annak ellenére, hogy egy viszonylagszűk réteget szólít meg. Első sorban is nyitottnak kell lenni a sorozat humorára, ami kétségtelen, hogy nem fog bejönni mindenkinek, másodszor pedig a sorozat sokat profitál belőle, a láttad legalább az utóbbi néhány év kasszasikereit (például Fate/Zero vagy Unlimited Blade Works, Jojo no Kimyou na Bouken, Shingeki no Kyojin), de vannak elszórva utalások régebbi darabokra is (például Yuusha-Ou GaoGaiGar).

Értékelés: 7.3

A sorozat legálisan streamelhető Crunchyrollról, ezúttal bűvészkedés nélkül is.

Az első jánlásomra azt mondanám, a Keijo! előtt nézd meg, ha még nem láttad, így tudni fogod, miféle sorozatokból csinál viccet, ez volna a Kuroko no Basuke, Illetve ha járatos vagy a klasszikus mecha show-k terén, szellemiségében hasonló, csak még inkább félreértett a Kenzen Robo Daimidaler.


Shuumatsu no Izetta

A szezon előtt a Drifterst és az All Outot (amiről most nem lesz szó, mert nem ért véget) ez tett a leginkább kíváncsivá. Egy második világháború alatt játszódó történet, megfűszerezve egy kis boszorkánysággal? Ha más nem is, potenciál volt benne. És sajnos maradt is.



A sorozat élt akkora alkotói szabadsággal, hogy a résztvevő országokat átnevezi, a színhely egy Nyugat-Ausztriából kikanyarított fiktív ország, a Németországot helyettesítő Germánia monarchia, de használják a náci köszöntés mutációját. Ki lehetett volna hozni ezt jól, de foltmunkának hat. Emellett a sorozat a háború rengeteg oldalába belekap, háborús propagandába, politikai manőverezésbe, 'szuperfegyverek' politikai hatásaiba, bele próbál tekinteni a frontvonalon zajló eseményekbe és a stratégiai oldalba. Ki lehetett volna hozni ezt jól, de foltmunkának hat. Mindenbe belekap, de semmit nem bont ki. Karakterdrámának még jó lehetne a főszereplő Izetta és Ortofiné között, de az ő kapcsolatuk és személyiségük sem fejlődik. Legalábbis lényegesen nem. Az ellenséges Germánia sem egyéb egy sablongonosznál. Nem kapunk hozzájuk célokat és motivációkat, csak azért vannak ott, hogy legyen ki ellen harcolni. A sorozat utolsó harmadában pedig teljesen elszabadul minden. Bemutatkozik egy új szereplő, aki borzalmas, a semmiből rángatnak elő új technológiákat, aminek egy része még ma is sci-fi, miközben a világ többi része az oldalvonalon homokozik.

Értékelés: 5.0

Egy összecsapott fércmű, ami túl sok területet akart lefedni túl kevés idő alatt.

A sorozat streamelhető Crunchyrollról.

Ha a téma érdekel, azonos időszakban, de eltérő megközelítésből tárgyalja a Gosick, vagy kicsit visszább lépve az időben a száz éves háborúhoz egy pacifista boszorkánnyal sokkal jobban működik a Junketsu no Maria.


Tales of Zestiria the X*

Hogy őszinte legyek, valamiért ezzel a darabbal a leginkább problémás koherensen megfogalmaznom a gondolataimat, de mivel vasárnap rajtol a második évad, így aki kihagyta még épp elég ideje van pótolni, plusz így én sem leszek kénytelen kihagyni a téli szezonos élménybeszámolómból (már ha lesz kedvem megírni, ugye).



Egy fantasy akció-kaland sorozatról van szó. A főszereplő Sorey a seraphimok (spirituális lények afféle őrszellemek) között nőtt fel, mint ilyen az egyetlen, aki látja őket, ezzel pedig elsőszámú esélyes, hogy betöltse a pásztor szerepét. Egy afféle prófétáét, akinek hivatása megtisztítani a világot a gonoszságtól és elvezetnie az embereket a seraphimokkal való együttélésre.

Ha a(z) ufotable készít egy filmet vagy sorozatot, az élvonalbeli vizuális megvalósítása garantált. És nem is múlják alul magukat, bár kétségtelenül nem a legjobban sikerült munkájuk. Talán szűkebb volt a büdzsé vagy kevesebb az idő, de néhol igencsak kilóg a lóláb pár ügyetlenebbül összerakott CG jelenetnek. Alapvetően azonban jól kombinálja a 2D és 3D animációt. A rendezésbe ezen a téren nem igazán lehet belekötni. A probléma inkább az, hogy a cselekmény vezetésén nagyon érződik, hogy egy játékadaptációról van szó, illetve a világ mitológiájával és a világ bemutatásával kapcsolatban is szilárdan hiszem, hogy a sorozat épít arra, hogy a néző ismeri a játékot, így önállóan bőven hagy homályos foltokat, amiket persze tisztázhat a második évad. Egyelőre mégis azt az érzést adja, hogy a semmiből tartunk az ismeretlenbe. Aztán lehet, hogy ezzel csak azt akarja érzékeltetni, hogy Sorey a világtól elzártan nőtt fel és ő is kb. ennyit tud róla, bár a specialként megjelent nulladik epizódból, ami Alishának, a női főszereplőnek ad egy kis hátteret, nem erre következtetnék. Ami a többi részt illeti, pontosan annyira eredeti, amilyennek az előző bekezdés alapján tűnik.

Értékelés: 7.0

Összességében nem rossz, de így az első évad több kérdést hagyott, mint amit megválaszolt, de mivel a történetet is teljesen nyitva hagyta és kanyarban a második évad, azzal együtt talán szebb képet fest majd.

A sorozat legálisan streamelhető a Daisuki kínálatából.

Egy hasonló stílusú de szerintem sokkal jobban kezelt történet, amely szintén játékadaptáció a Shingeki no Bahamut: Genesis.


Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu*

Időről időre jön egy sorozat, amiben megvan a potenciál, hogy akár klasszikussá váljon, de a kutya nem nézi meg. Ebben én is bűnös vagyok, szezonokkal a sugárzás után pótoltam, amikor már nincs az a hype, ami azonnal az őt megillető pozícióba röpítené.



A dráma a világháború utáni gyorsan változó Japánba kalauzol el, ahol a tradicionális művészetek gyorsan veszítik népszerűségüket. Ezt a változó világot a rakugót (afféle japán kabaré) űző küszködő művész Yakumo és barátja és mostoha testvére, a léha őstehetség Sukeroku kapcsolatán, illetve az kettejük kapcsolatán Miyokichivel (a női főszereplő) keresztül éljük meg.

Annak ellenére, hogy az éveken, évtizedeken átívelő történetet mindössze egy 13 epizódos sorozatba szorították, ez egyáltalán nincs rá rossz hatással. A karakterek rétegeltek, életszerűek. Viszont ehhez megkövetelik a figyelmet. A történetet nem egy narrátor fogja elmesélni és nem elmondják nekünk, ki hogyan érez pontosan. Minden apró nüánsz lenyomata a karaktereknek, a rakugók, ahogyan mesélik, reflektálnak a karakterekre fejlődésük azon a bizonyos pontján, ahol tartanak és egymás történetei hatnak a többiekre. És bár eddig csak Yakumóról és Sukerokuról írtam, Miyokichi is hatalmas jelentőséggel bír, nem csak mint egy szerelmi háromszög harmadik csúcsa, aki eszköz a cselekmény mozgatására és katalizátora a főszereplők tetteinek, hanem saját jogon is, saját múlttal és saját célokkal, nem csak elszenvedője, hanem alakítója az eseményeknek.

Sajnálatos, hogy pont ez a sorozat marad ennyire a radarok alatt, de szombaton indul a második évad és talán az itt ráirányított figyelem ragályos lesz és nagyobb közönséghez jut el. Annál is inkább, mert a médiumnak szüksége van az ilyen sorozatokra.

Értékelés: 8.4

A sorozat legálisan streamelhető Crunchyrollon, viszont ismét csak régiókorlátozással.

Ha tetszenek a hasonló jól felépített karakterdrámák, tehetsz egy a Rainbow: Nisha Rokubou no Shichinin is bejöhet.


Hibike! Euphonium Movie: Kitauji Koukou Suisougaku-bu e Youkoso*

Eddig példátlan módon belevettem a mostani élménybeszámolóba egy filmet is, kicsit öncélúan és emiatt ehhez a konkrét darabhoz teasert sem hagyok, de erről később. A film egy recap movie a tavaly — vagyis most már tavaly előtt — vetített Hibike! Euphonium sorozathoz.

A történet egy gimnáziumi zenekar köré épül. Kumiko középiskolásként (kicsit nehéz összeegyeztetni a japán oktatási rendszer sajátosságai miatt. Ez a szint két három éves részre van osztva 12-től 15 éves korig junior, illetve 15-től 18 éves korig senior) már tagja volt zenekarnak, és kifejezetten tehetséges, bár ennek ellenére nem hordoz különösebb szenvedélyt a játék iránt, plusz egy kisebb személyes incidens is tarkítja ezt a múltat. Nem is akart csatlakozni a zenekarhoz, azonban mivel barátai igen, az árral sodródva mégis bekerül, ahová két korábbi társa is csatlakozik, egyikük az incidens másik részese, Reina.

A sorozat film a történetét erősen építi a szereplői kapcsolatára a zenével és hogy hogyan alakítja ez kapcsolatukat. Kumiko tehetséges, de nem érdekli különösebben a zene, nem lát benne igazi karrier opciót vagy még önmagának is képtelen beismerni ennek ellenkezőjét, erre kezdettől kapunk utalásokat. Reina keményen dolgozik, különórákat vesz, szereti a zenét, de legalább annyira motiválja a bukástól való félelem, egy másik karakter, Sapphire, teljes egészében a szenvedélyét éli ki, és így tovább, a hatalmas, tucatnyi főt számláló szereplőgárda mindegyikét független és egyedi motivációk hajtják, egyedi célokért dolgoznak és ezeken keresztül lépnek kapcsolatba egymással.

A vizuális világépítést már említettem a Flip Flappersnél, azonban nem csak kitalált világokat kell felépíteni. Egy valóságban is létező környezetnél is meg kell teremteni, hogy napjaink Tokiója tényleg napjaink Tokiójának hasson. És ezt rengeteg apró részleten keresztül teszi meg a sorozat film, kezdve a valóságban is megrendezésre kerülő fesztiváltól (nem mintha amúgy random fesztiválok idegen helyszínek lennének a műfajtól) a Vénsz-Jupiter együttállásig, ami tényleg megfigyelhető volt az adott eseménynek helyet adó időszakban. Ezek nagyja kevesebbet ad hozzá a külföldi nézőnek, de ettől függetlenül elismerésre méltó a befektetett energia.

Sajnos a filmet azonban sújtja a recap moviek átka. A cselekmény sokszor rohan, tökéletesen ütemezett és felvezetett veszítik el az erejüket vagy válnak nehezen követhetővé, mert egy több mint öt órás történetet akartak 1 óra 40 perces játékidőbe szorítani és ez elveszi a Hibike! Euphonium igazi erejét.

Értékelés: 6.5 (sorozat: 8.3)

Így a filmet csak akkor tudom ajánlani, ha már láttad a sorozatot és csak gyorsan fel akarod frissíteni az emlékeidet a második évad előtt.


Hibike! Euphonium 2

Igen, az előbbi szokatlan közbelépésre azért volt szükség, mert a most lezárt szezonban jött meg a második évad, és mivel a saját szabályaim nem engedik meg, hogy olyan folytatással foglalkozzak, aminek nem nyúltam az előzményéhez, az előzmény viszont nem idén jött, át kellett hidalnom a problémát, hogy ajánlhassam az őszi szezon és egyben a tavalyi év legjobb sorozatát.



Viszont ez pedig azt hordozza magában, hogy az első évad/film spoilerezése nélkül nem tudok még annyira sem belemenni, mint szoktam, így legyen elég annyi, hogy a színvonalat tovább fokozták, a történet logikus következménye az első évad eseményeinek és hibátlanul építkezik tovább az ott lefektetett alapokra, viszont a dráma sokkal inkább előtérbe kerül, az évad egésze sokkal sűrűbb, érzelmekkel sokkal inkább telített és sokkal inkább keserédes. Ha felkeltette a figyelmed, amit a filmről, illetve első évadról írtam, illetve megnézted és tetszett, akkor tudod, hol folytasd.

Értékelés: 9.2

A második évad szintúgy legálisan, régiózár nélkül elérhető Crunchyrollon. (a link mindkét évadra mutat)

Ha pedig ezek után egy másik zeneközpontú sorozatra is ráugranál, kellemes levezetés lehet a Nodame Cantabile.

Ilyennek láttam 2016 őszi szezonját, illetve az évközben elhagyott majd néhány bepótolt sorozatot.