Rövid történetünk ott kezdődik, hogy hétfőn - kisebb kihagyás után - sikerült túl nagyot emelnem a konditeremben, ami utána a szokásos izomlázon felül abban is jelentkezett, hogy a hasfalam bal felén egy rész durván kidudorodott, és furcsán fájt. Másnapra még enyhe hányingerem is lett, s a duzzanat csak fokozódott.

Nem nagyon foglalkoztam vele, hiszen mint tudjuk, egy férfi csak akkor fordul orvoshoz, ha már nem tud mozogni a fájdalomtól, s én pontosan így akartam tenni, esetleg még némi sör bevitelével kúrálni a dolgot menet közben. De sajnos a női aggódásnak nincs vége, így a barátnőm, anyám, nagyanyám, s a szomszéd néni egyszerre sulykolták a fejemben, hogy ha ez egy sérv, akkor azonnal be kéne vinni a kórházba, hogy megnézzék, különben holnap reggelre már elhal a fél bélrendszerem, kifolynak a belső szerveim, leszakad a fejem és életem hátralevő részét Darth Vaderként élhetem le.

Hiába hangoztattam, hogy kedd délután van, s így az E3 közepe, s nekem a gép előtt kéne ülni és dolgozni, valahogy nem érdekelte őket. Szóval végülis a világhírű kistarcsai Flór Ferenc kórházban töltöttem a nap nagyobbik részét. A problémák ott kezdődtek, hogy valószínűleg a sebészeti ambulanciára kellett volna menni, ehelyett én bementem a sürgősségire, mert az volt a legközelebb a parkolóhoz.

Itt kicsit furcsán éreztem magam, a mentő ugyanis 5 percenként hozott be valakit, aki éppen meg akart halni, s a váróban is csupa olyan ember ült, akiknek látszólag nagyobb problémája volt egy dudornál a hason. Szóval megpróbáltam úgy tenni, mint akinek leszakadt a fél karja, és sürgős orvosi segítségre szorul. De nem sikerült. Aztán komoly belső vérzéssel járó májrákkal kombinált görcsös rohamokat szimuláltam. De az sem.

A bunkósági hullám aztán itt kezdődött: az egyik nővérke azt mondta, rossz ajtón jöttem be, mert ott a mentősök szoktak betegeket betolni, s közben olyan arcot vágott, mint aki azonnal le akar hányni, mert ilyen aljadék ember vagyok. Azt már nem kérdeztem, hogy akkor az ajtó előtt a "Nem dohányzó" tábla alatt miért dohányzik egy egész cigánycsalád, és miért mászkálnak úgy ki-be, mintha kocsma lenne, de mindegy.

Aztán megpróbáltam becsekkolni (vagy hogy mondják ezt a kórházban?), s a betegfelvételi szobában az összes létező nővérke olyan szinten bunkó, hogy arra szavak nincsenek. A fejükön a világ összes fájdalmával küldenének el a kurva anyádba, ha megtehetnék, de így csak a flegma, leereszkedő stílusukkal adják tudtodra, hogy rosszul tetted, hogy éppen valami bajod van, nekik ugyanis marhára nincs kedvük dolgozni.

Miután megküzdöttem a nővérekkel, olyan három év várakozás után végre bejutottam az orvoshoz, aki, halá az égnek, férfi volt. Gyorsan és hatékonyan végig vizsgált, normálisan beszélt, még egy-két percet utána dumáltam is vele a két korábbi sérvemről, meg arról, hogy éppen most szokott le a cigiről (én meg éppen most szokom rá) majd rendkívül szimpatikus módon azt mondta, hogy habár szerinte semmi baj nincs egy izomszakadáson kívül (ami magától meggyógyul majd), a biztonság kedvéért elküld ultrahangra és a sebészhez, hogy mondja el a véleményét.

Az ultrahangon senki nem volt a recepción, így csengetni kellett. Imádkoztam egy férfiért, de sajnos imáim nem teljesültek: a CT-s néni mélyről jövő haraggal rombolt ki a szobából, majd köszönés nélkül odavetette, hogy "rövidebben is meghallottam volna" - legközelebb már csak gondolni fogok arra, hogy megnyomom a csengőt, hátha az is elég neki -, majd mutogatással intett, hogy jöjjek be, és vegyem le a pólóm. A másik nő, aki asszisztált neki, valószínűleg csak azért nem volt bunkó, mert egész végig nem szólalt meg. De biztosan akart.

Végül utunk a sebészeten végződött. Ekkor már 4 órája voltunk a kórházban, este 10 volt, és a faszom kezdett durván kilenni, amikor egy arra járó nővérke - flegmán és bunkón - közölte, hogy a sebész éppen a műtőben van, és majd egyszercsak jön.

Este 11 körül kezdett gyanús lenni a dolog, majd váratlanul a műtő felől egy beöltözött, fiatalabb középkorú csávó sétált felém, s megkérdezte - nagyon kedvesen - hogy segíthet-e. Elmondtam neki,hogy mi a helyzet, ő azonnal keresett egy szobát, megvizsgált, közben viccelődött, elmondta, hogy éppen komplikációk vannak a műtőben, és a félórás beavatkozás valószínűleg 2 órássá fajul. Ahogy elkezdte a hasamat kitapogatni, azt mondja: "Itt most elkezdem buzerálni, szólj ha fáj. Tudom ám a latin szót is a buzerálásra, csak túl hosszú."

Mint kiderült, ő az intenzív főorvos, szóval valószínűleg rengeteg munkája van, rengeteg stressz éri (mindenesetre több, mint egy nővérkét), és egy komplikált műtét közepéről jött ki, mégis a végletekig normális volt, sőt, sokkal több is annál: mintha a haverom lett volna.

Szóval ha alkalmazunk egy kis InGen-logikát az esetre, akkor a nők 100%-a bunkó, és a férfiak 100%-a jófej, legalábbis a kórházban.

És amikor sok-sok óra várakozás és szopás után, éjjel, fáradtan és kimerülten, s miután mindenki úgy kezelt, mint egy darab szart, végre valaki emberként viselkedik, odafigyel és látod rajta, hogy érdekli a dolog, s véget vet az egész napi szívástengernek, akkor úgy érzed, valamivel meg kellene jutalmaznod.

S mivel ha kórházban vagy, általában nincs nálad pezsgő és bonbon, pontosan tudod, hogy mit adj. De sajnos nálam az sem volt, mert előtte vásároltam be a szombati bulira.