HETEDIK FEJEZET

Alessia maga sem tudta, miért ébredt fel. Talán Einar szuszogásának hirtelen megszűnése zavarta meg, esetleg az ösztönei fújtak riadót. Rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy felülve körbejáratta tekintetét a barlangban, ám sehol sem látta a férfit. Odakint még mindig tombolt a hóvihar, így kételkedett benne, hogy Einar kiment volna. Nem volt rá oka. Ráadásul itt hagyta a fegyverét, amit merőben szokatlannak talált. Többször is szólongatta, ám a zsoldos nem válaszolt. Félelme percről-perce erősödött, amint eszébe jutott egy régi szóbeszéd, melyben a környéken lakók többsége erősen hitt a mai napig.

Az ősi időkben élt a hegyek lábánál egy kis létszámú törzs, akik a természet gyermekei voltak, általában csak ősszel vadásztak, hogy télre legyen elegendő hús és szőrme a hideg ellen. Leginkább magokat és növényeket gyűjtöttek élelem gyanánt. Kunyhóikat a fák törzse köré építették elhullajtott levelekből és letört ágakból. Azt hitték, nem él rajtuk kívül más nép a világon, istenekként imádták a csillagokat, a nők tavasszal és nyáron meztelenül közlekedtek, akárcsak a férfiak. Ám egy nap mindez megváltozott, mikor megtámadták a falujukat.

Az idegenek madártollakkal díszített sisakot és bőrvértet viseltek, arcukat pirosra festették, oldalukon fejszék lógtak, valamint fekete lovakon érkeztek. Kilétüket elmosta az idő sodrása, de állítólag nomád barbárok voltak, akik fosztogattak és raboltak amerre csak jártak. A behatolók leölték a férfiakat és a gyermekeket, míg a nőket elhurcolták rabszolgáknak. Ám előtte még megerőszakolták őket. Éjszakára aztán bezárták őket egy fából ácsolt ketrecbe, majd nyugovóra tértek. A megalázott nők zokogtak, kétségbeesetten összekuporodtak, de az egyikük nem nyugodott bele a sorsukba. Rávette a többieket, hogy szökjenek meg. Szerencséjükre az egyik őr még szórakozni akart velük, így belépett a ketrecbe, hogy kielégítse vágyát. A foglyok közül a bátrabbak biztatták, hogy a kedvükre lesz, és az alkoholos mámorban fürdő alak nem fogott gyanút. Könnyedén megfojtották, s észrevétlenül kijutottak a rácsok mögül.

Egyenesen a hegyekbe menekültek, szívükben kínzó fájdalom égett gyermekeik és férjeik iránt, akiket lemészárolt az ellenség. Bosszút esküdtek minden idegen ellen, majd behúzódtak egy barlangba. Többé nem merészkedtek le a hegyekből. Egyesek úgy tartják, hogy Vallénokká, vérre szomjazó lényekké váltak a haláluk után. Alessia mindig hitt a létezésükben, és most ezen meggyőződése csak erősebbé vált. Talán a bánya sem véletlenül vált elhagyatottá.

Meg kellett találnia Einart! A tábortűz még mindig égett, ezért Alessia rongyot tekert bal kézfeje köré, majd kivett egy lángoló hasábot, hogy fáklyaként használhassa. A szöveten keresztül is érezte az átforrósodott fa melegét, de legalább nem kellett attól tartania, hogy megégeti a kezét. Kardját előhúzva indult a bánya torkába, reszkető árnyakat vetítve a falakra, miközben egyre beljebb hatolt a járatban. Több kanyar és egyenes szakasz után kénytelen volt eldobni a fáklyaként használt hasábot, mivel a lángok már majdnem elérték a kézfejét. Egy pillanatra teljes sötétség hullott rá, de a hirtelen halvány derengést látott maga előtt. Valahol tűz égett. Ezen kívül fokozatosan távolodó, csoszogó lépteket is hallott. A lány habozás nélkül tovább ment. Alessia óvatosan közelítette meg a helyet, és a kanyart elérve kikémlelt a sziklafal mögül. Egy tágas terem tárult elé, ahol a falak mentén több száz emberi és állati csont hevert szanaszét. Itt-ott aranypénzek csillogtak a fáklyák fényében, kereskedők és utazók által használt ládák sorakoztak egymásra dobálva, de még fegyvereket is felhalmoztak a barlangban. Használati tárgyai mindazoknak, akiknek nyoma veszett idefent a hegyen.

Einar ott állt a helyiség közepén, mereven, akár egy szobor. Alessia megkönnyebbülten ugrott elő a fal mögül, hogy odarohanjon a férfihoz, ám ekkor vérfagyasztó visítás hasított a levegőbe, megtorpanásra késztetve a lányt. Einar mögül előbukkant a legborzalmasabb teremtmény, akivel valaha találkozott. Alacsony volt és görnyedt hátú, ezért nem láthatta, mivel a zsoldos takarásában tartózkodott. Szürke, aszott testét erek hálózták be, fején néhány ősz hajszál lógott csupán. Fülei hegyesek voltak, sötét, fehérje nélküli, embernél jóval nagyobb szemeiben vérszomj tükröződött, míg szájában tű éles fogak sorakoztak. Orra helyén mindössze két keskeny rés látszódott. Fürgén mozgott, karjait kitárta, ezzel felfedve lógó melleit. Alessia és Einar közé ugrott, karmokban végződő ujjaival a lány felé suhintott, aki hátraugrott ijedtében.

– Einar! – kiáltotta, de a férfi nem reagált, mintha megbabonázták volna.

A lény ismét támadásba lendült. Alessia gyorsan előredöfött, azonban ellenfele ügyesen kitért a penge elől, majd dühösen fújtatva felugrott a falra. Olyan könnyedén tartotta meg magát, akár a legyek. Alessia hátán hideg borzongás futott végig, miközben a Vallén vicsorogva előrelendült. A lány lebukott az arca felé suhanó karmok elől, majd megpördülve a lény felé vágott. A penge szikrát hányt a falon, de a Vallén már régen nem tartózkodott ott. Alessia még fel sem ocsúdhatott, mikor valami megragadta a karját. Már csak azt érezte, hogy felemelkedve átrepül a termen, ledöntve Einart a lábáról. Mindketten egy halom szakadozott ruha közé estek, ami szerencsésen megóvta őket a komolyabb sérülésektől.

– Hol... vagyok? – nyögte Einar, aki váratlanul magához tért.

– Nincs időm elmagyarázni, itt van egy... – Alessia már nem tudta befejezni a mondatot, mivel a Vallén elkapta a lábszárát, és egy rántással magához húzta.

Einar döbbenten figyelte a jelenetet, elborzadva az ismeretlen teremtmény láttán, megrendülve Alessia sikolyától. Csakhogy vérbeli harcos volt, aki szempillantás alatt összeszedte magát, majd felkapta a lány kardját, hogy a segítségére siessen. Alessia ott hevert a Vallén alatt, aki fojtogatni kezdte, karmai hegyével belemarva a nyakába. Einar gondolkodás nélkül rontott rá ellenfelére, azonban annak hipnotikus tekintete sebesen rászegeződött, ismételten mozdulatlanságra késztetve. Mintha gúzsba kötötték volna a végtagjait. A teste nem engedelmeskedett akaratának, elméjét kezdte kitölteni a Vallén által keltett látomás.

Alessia kihasználta a pillanatnyi varázst, mikor Einar került a lény figyelmének középpontjába, akit hevesen lerúgott magáról. A vágás égette a nyakát, köhögnie kellett, de akciójával Einar is kiszabadult. A Vallén türelmét vesztve üvöltött rájuk, és fürgén a férfinak vetette magát. Einar elejtette a fegyvert, miközben hanyatt vágódott. Szorítást érzett a torkán, levegő után kapkodott, karjai elzsibbadtak, ahogy ellenfele a lábaival leszorította végtagjait. Az éles fogak az arca felé közelítettek, a sötét szemek azzal fenyegették, hogy elnyelik a lelkét.

Ekkor ezüstösen megvillant Alessia pengéje, majd a Vallén feje egyszerűen lerepült a nyakáról. Vér fröcskölt össze mindent, Einar gyorsan lelökte magáról a rángatózó testet. Felülve megpillantotta Alessiát, aki kimerülten állt előtte, kardjáról a lény testnedve csöpögött. Sokáig néztek egymás szemébe, majd a férfi hálásan biccentett.

– Köszönöm!

Alessia halványan elmosolyodott, és egy szövetdarabot felemelve a nyaksebére szorította, hogy elállítsa a gyenge vérzést.

– Remélem, csak ez az egy lakott idelent a bányában!

– Én is. Nem hiszem, hogy túlélnék még egy ilyen "vendéglátást" – jegyezte meg a férfi, gyenge kacagásra késztetve a lányt.

Megkönnyebbültek, mikor beigazolódott, hogy több veszélytől nem kellett tartaniuk, s alaposan szétnézhettek a teremben. Einar magához vett némi aranypénzt, de a fegyverek között rábukkant egy különlegesen szép darabra. Kard volt, díszesen kimunkált pengével, a rajta lévő rúnák Thorak, a Hollóisten dicsőségét jelképezték. Markolata ősi munkáról árulkodott, ahogy spirálisan csavarodva kialakították a külsejét. Einar a homlokát ráncolva vette szemügyre. Folyamatosan az istennel kapcsolatos nyomok kerültek az útjába. Először a küldetés, hogy vigye el Alessiát Norbotten erődjébe, ahol Thorak szerzetesei éltek, most ez a kard...

Úgy érezte, valami olyan feladat felé tart, melyre talán még nem áll készen. Csak remélte, hogy a félelme nem igazolódik be!