Persze lehetett sejteni, hogy nem kapunk kiemelkedő finálét, hisz mind az 5., mind a 6. évad eléggé lagymatag volt (utóbbi kifejezetten rossz lett), de én azért titkon reméltem, hogy a készítők tanulnak a múltbéli hibákból, és az eredeti showrunner hiányában is képesek lesznek normálisan befejezni az egykor szebb napokat látott szériát. Ezredszerre is naiv voltam.

Figyelem, alant spilerek következnek!

Az alapszituációt a 6. évad utolsó pár perce már felvázolta, az ott látott képkockák közvetlen folytatásával nyit az első epizód. Hepatitis V-vel fertőzött vámpírhorda támadja meg az épp örömtől (és persze némi alkoholtól) ittas Bon Temps közösségét, a rohamban sokan meghalnak, többeket pedig elrabolnak táplálék gyanánt. A túlélők összefognak a vámpírokkal, s bár ez a fajta kollaboráció nincs mindenkinek ínyére, szükséges az újabb áldozatok elkerülése végett. Sookie-t szépen megteszik bűnbaknak, hisz így van kire fogni az egész mizériát, a „majdnem polgármester” vezetésével pedig megalakul az „ellenzék”, hogy mégcsak véletlenül se tartson össze az amúgyis megfogyatkozott városka. A fertőzött vámpírok utáni hajsza a szomszéd Saint Alice városába kalauzolja a keménymagot, s míg ők nyomok után kutatnak a teljesen kihalt településen, odahaza fellázadnak aprajafalva lakói, hogy inkompetenciájukkal csak még nagyobb bajt csináljanak. Ezt a rebelliót, és úgy en bloc az egész konfliktust a Hep-V-s vérszívókkal együtt aztán a készítők letudják nagyjából az évad felére, hogy a maradék 5 részben ne történjen nagyjából semmi. Egyedül Eric Northman szála nevezhető történetorientáltnak, hisz az ő (és persze Pam) Sarah Newlin után indított vendettája adja a végjáték gerincét, mellettük a többi főbb szereplő igazából csak asszisztál, küzdenek a belső démonokkal, szerelmek jönnek-mennek, komolyan, mint valami rossz szappanopera. Annyi érdeme azért van az évadnak, hogy legalább egy normális végcélt sikerült kitűzni az alkotóknak, hisz Sarah vére tartalmazza az ellenszert, ami miatt azért érdemes küzdeni. Jó HBO-s hagyományokhoz híven van pár karakterhalál is, de Alcide-é például olyan explicit módon fel lett vezetve, hogy maximum egy bedrogozott tengerimalac nem jött volna csak rá vagy 10 perccel az esemény előtt, hogy mire is megy ki a játék. (Természetesen Sookie és Bill összeboronálódása is egyértelművé válik ezzel a húzással.) Hoyt anyjának fűbe harapása szerintem nem érdekelt nagyjából senkit, viszont ennek apropóján őt újra előránthatták a kalapból, hogy beteljesedhessen Jessica-val való szerelme, hisz az milyen romantikus már. Tara nagyjából a 2. percben beadja a kulcsot, amitől szerintem a nézők zöme örömujjongásban tört ki, sajnos azonban ezzel nem írták ki, egy teljesen felesleges és időhúzó szálban láthatjuk viszont a későbbiekben, anyja látomásaiban ugyanis rendre megjelenik, hogy elmondja (vagyis inkább megmutassa), miért ment el apjuk. Sok hibája van az évadnak, de ez egyike a legnagyobbaknak. Bill idejekorán elkapja a halálos kórt, s noha az ellenszer adott lesz, ő inkább a végleges halált választja, mert így nem hozhat több bajt Sookie fejére, és végre családjával is együtt lehet újra (ami érdekes módon eddig nem nagyon érdekelte). Teljesen blőd felállás, a köréje kanyarintott jelenetek viszont mégis az évad legjobban sikerült részei közé tartoznak, kellő mennyiségű drámával, amivel csak nagyritkán operált a széria. Ezek mellett ott van még a mindig tökös Jason, vagy a gondoskodó apává karakterfejlődött Andy története, de annyira látszik rajtuk a kreativitás hiánya, hogy nem is pazarolnék rájuk szót. És igaz ez az egész szezonra. Minden mozzanaton látszik, hogy csak le akarták zárni valahogy az egészet, nincs egy jó ötlet, vagy egy érdekes szál, még csak új karakter sem, persze a meglévők jók, de ez is az előző évadok érdeme, és nem ezé. Leginkább a globalitást hiányoltam (immáron sokadszorra), újfent Bon Temps problémájára fókuszál a sorozat, holott a Hep-V az egész világon okoz problémát, de erről nagyon nem is esik szó, maximum említés szintjén. Ez persze magyarázható azzal, hogy a lezárás a rajongókhoz szól, így a főbb, szeretett karakterekre kell koncentrálni, de akkor legalább az ő kálváriájukat csinálták volna meg rendesen, hogy legyen miért izgulni, nem csak a klisétengert bámulni 50 perc/rész-en keresztül. Az epilógus az értékelések alapján borzalmas, szerintem viszont az utolsó 7-8 perctől eltekintve teljesen okés, kellőképp érzelmes, elvarr minden főbb szálat, és kis túlzással még könnyfakasztó is, bár lehet csak én lettem kissé szentimentális az évek alatt. Az utolsó percek aztán (akárcsak a Dexter esetében anno) szépen tönkrevágják a teljes részt, nem elég, hogy hangulatban tökéletes ellentéte az epizód többi részének, annyira happy end, hogy az már ciki, pláne, hogy ezzel a széria talán leginkább keserédes perceire kontráztak rá az alkotók. Szomorú, hogy megint a teleregényeken nevelkedett nézőknek akartak kedvére tenni, holott a True Blood azért a látványos minőségbeli romlás ellenére is nagyon messze van az ilyen-olyan brazil ömlengésektől.

Oldalakon át szapulhatnám még az évadot, de nem teszem, hisz talán így is világos, hogy mekkorát csalódtam benne. Voltak ugyan kellemes percek a 10 epizód alatt, de összességében így is sereghajtó lett a 7. felvonás, szerintem nem csak az én szememben. Fogalmam sincs, hogy süllyedhetett idáig a széria, melyet egykor a zsáner prominens tagjaként tartottak számon – teszem hozzá teljes joggal. Azt pedig pláne nem tudom hova tenni, hogy miképp mehetett ez át a HBO rostáján, hisz a csatorna nem a fércmunkáiról híres, de mint kiderült, náluk is kerülhet homokszem a gépezetbe. Annak mindenesetre örülök, hogy vége, hisz így legalább nem tud már hova süllyedni a sorozat, de négy remek évadot egy ilyen hármas fogattal tönkrevágni már-már büntetendő. Nagy kár érte!

40%