A Csillagok közöttet két csoport várta, két okból. Az első a rajongók csoportja, akik biztosak benne, hogy Christopher Nolan neve egyet jelent a minőséggel, a második pedig az utálóké, akik tudják, hogy az úriember hihetetlenül tehetséges, de mivel napjaink egyik legnépszerűbb, legprominensebb rendezője, túl mainstream dolog lenne ezt elismerni, ezért titkon azt remélik, hogy egyszer hibázik. Nos, utóbbiakat el kell keserítsem, az Interstellar ugyanis jó lett. Jó, de nem hibátlan, és ez még csak nem is a film hibája, sokkal inkább a filmtörténeté.

Manapság népszerű disztópikus jövőképpel moziba csalogatni a nézőt, de míg az elmúlt évek ilyen-olyan regényadaptációi (Éhezők viadala, Útvesztő, A beavatott) a társadalmi berendezkedés (elnyomás, alá-fölérendeltség) oldaláról közelítik meg ezt a témát (hol jobb, hol rosszabb tálalásban), addig az Interstellar egy sokkal égetőbb, egyszersmind földhözragadtabb problémát feszeget, melynek – sajnos – napjainkban is van némi relevanciája. A filmbéli jelenben globális éhínség sújtja a Földet, melynek súlyossága az idő múlásával exponenciálisan nő, olyannyira, hogy mostanra a kukorica az egyetlen növény mely még életképes, és már az sem sokáig, utána pedig nem marad más mint penész és halál. Nincsenek már szakmák, hisz a világnak már csak földművesekre és tűzoltókra van szüksége, nincs háború, hisz fegyvert ragadni sincs miért, nincs szórakozás, hisz a termelés, valamint a porral való szélmalomharc épp elég teendő egy napra. Vannak viszont kukoricatáblák végeláthatatlanul, és az égre tekintve ott van a remény is, valahol a csillagok között…

A film expozíciója nagyon hosszúra sikeredett, sokan unalmasnak is fogják találni az első, nagyjából egy órát, de én úgy érzem a téma van olyan fajsúlyos, hogy szükséges legyen egy ilyen mértékű felvezetés, hisz így válik tisztává a fontosság, a motiváció, az esetleges kudarc következményei. A főszereplő, Cooper (Matthew McConaughey) pilótából lett földműves családjával küzd az életben maradásért, fia, Tom (Timothée Chalamet/Casey Affleck) szívesen lépne apja nyomdokaiba, lánya, Murph (Mackenzie Foy/Jessica Chastain/Ellen Burstin) viszont határozottabb, ő szeretne tenni valamit a Föld túléléséért, és inkább a tudományban keresné a válaszokat, mintsem a termőföldekben. A házban egy nap furcsa anomáliák keletkeznek, könyvek potyognak a polcról, vonalak jelennek meg a porban, mintha kísértet járna az épületben. Hamar világossá válik, hogy a jelenségek nem véletlenszerűek, egy bináris kódot alkotnak, mely egy koordinátát ad ki. A helyszínre érve kiderül, hogy az időközben titkosított NASA tevékenykedik a föld alatt, akik felfedeztek egy féreglyukat a Jupiter mellett, ami egy másik galaxisba vezet, benne potenciálisan lakható bolygókkal. A feladat ezzel körvonalazódik is: Kideríteni, melyik planéta alkalmas leginkább az életben maradásra, és átköltöztetni a lakosságot, vagy ha az nem megy, hát létrehozni az emberiség új nemzedékét. Összeáll a csapat, akik elhozhatják a régóta várt megváltást, és belekezdenek egy olyan utazásba, mely messzebbre vezet, mint a képzelet.

Az addigi, kissé döcögős tempó a féreglyukba lépéssel olyan szintre kapcsol, hogy arra nehéz szavakat találni. Elkezdődik Nolan eddigi legmonumentálisabb alkotása, és egyben a legérettebb is. Hihetetlenül jól érzékelteti az Interstellar az ember kicsinységét a világban, én éreztem magam jelentéktelennek, mikor az űrhajó elhaladt a Szaturnusz gyűrűje mellett, vagy mikor leszálltak az első bolygóra, ahol felhőkarcolónyi hullámok jöttek-mentek. Az, hogy az univerzum végtelen, s ezáltal felfoghatatlan ebben a filmben érződik a legjobban, még a Gravitációt is felülmúlja, ami pedig nagy szó. Műfaji film ide vagy oda, a Csillagok között komolyan vesz magát, ha lehet így mondani intelligens, és ezt bizony megköveteli a nézőtől is. A célközönség miatt persze nem lehet olyan hardcore, mint Tarkovsky sci-fijei (Sztalker, Solaris), de azért nem árt tisztában lenni az olyan szakkifejezésekkel, mint a relativitáselmélet, Murphy-törvénye, eseményhorizont vagy a szingularitás. A tudományos sallanghoz ráadásul egy elméleti fizikust, Kip Thorne-t is felkértek Nolanék, így hajlamos voltam hinni a vásznon látottaknak/elhangzottaknak. Persze a fizika ezen ága még ma is gyerekcipőben jár, így például az, hogy mi található egy fekete lyuk belsejében itt is merő spekuláció, de minden másról (bolygóra szállás, közeledés egy féreglyuk felé stb.) elképzelhető, hogy a valóságban is így nézne ki. Nolan filmjeiben sokszor kritizálják a szájbarágó stílust, itt viszont érthető, hisz nem lehet mindenki csillagász.
A felfedezés mellett a karakterekre is jut némi idő, de messze nincsenek fókuszban, a forgatókönyv bizonyos részei pedig kifejezetten kínosak lettek (Amit egyébként Nolan testvére, Jonathan jegyzett.). Például Amelia (Anne Hathaway) az expedíciót kitaláló Brand professzor (Michael Caine) lánya, az örök optimista és hősszerelmes szeretetről, valamint annak téren és időn átívelő mivoltáról előadott monológja alatt kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, annyira nem illett bele a koncepcióba. Doyle (Wes Bentley) és Romilly (David Gyasi) tipikus töltelék karakterek, a humorfaktorért pedig 2 robot, nevezetesen TARS és CASE gondoskodik, nem lehet őket nem szeretni. Cooper személye, valamint gyerekeihez való viszonya viszont tökéletesen be van mutatva, és a dráma is jobbára erre épít, ami Nolan-től idegen módon szignifikáns részét képezi az alkotásnak, nem is akárhogy. Komolyan van egy cirka 5 perces jelenet a filmben, ami annyira szívszorító és megindító, hogy csont nélkül kenterbe veri az utóbbi évek összes Oscar-vadász „drámáját”. Igen, bevallom férfiasan megkönnyeztem. 

Az Interstellar megdöbbentően szép, és nem csak technikai oldalról nézve, mint pl. egy Transformers, hanem művészileg is, gyönyörű képekkel, kompozíciókkal operál a film, a bolygók látványa egyszerre borzongató és gyönyörködtető, sivár és megkapó. Az űr – mint már említettem – még Alfonso Cuarón drámáját is kenterbe veri, a féreglyuk közelében meghajló tér minden sci-fi rajongó szemébe könnyeket fog csalni. A vágás ritmusa tökéletesen illeszkedik az eseményekhez, amik Nolan-től elvárt módon egyre feszesebb tempót diktálnak a stáblista felé haladva, hogy a végére ujjakat tördelve, szájtátva várjuk a katarzist, ami nem is marad el. A zenét természetesen ismét Hans Zimmer szolgáltatja, ehhez nem is fűznék, csupán ennyit: a főtraktus (Day One Dark) képében megszületett az új Time, a libabőr és a 200-as pulzus garantált. A színészek szárnyalnak (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), a főnixmadárként feltámadt Conaughey lassan tényleg a kedvenc színészeim közé kerül, pedig itt nem is kellett annyit játszania, mint például a Mielőtt meghaltam, vagy Törvény nevébenesetében. Tény, hogy nem ez a film lesz a színészek legmegerőltetőbb munkája, de hozzák azt, amit kell, a feszült, fordulatokban gazdag sztori alatt úgysem lesz sok időnk a karakterek játékát mustrálni. És ha már fordulatok, tisztáznám a bevezetőben említett homályos mondatot, miszerint miért nem hibátlan az Interstellar. 

Sajnos így, jópár száz filmmel a hátam mögött körülbelül az 5. percben kitaláltam a film nagy, szájtátós fordulatát, és úgy igazából az egész tematikát, épp ezért okoltam a prológusban a filmtörténetet, mert ha ezt a megoldást nem láttam volna máshol, akkor bizony padlót fogtam volna a fináléban látottaktól, a minden mindennel összefügg dologtól, így viszont maradt az önelégült hümmögés, hogy „Én megmondtam!”. Irigyeltem a teremben levők közül azokat, akiknek nem esett le a tantusz, nekik ugyanis tényleg katartikus élmény lehetett a film, persze nekem is, csak nem a történet miatt. 

Épp ezért borzasztóan nehéz értékelnem az Interstellart. A téma komolyságágának reprezentálása, a gyönyörű látvány, és az elgondolkodtató jelenetsorok alapján joggal megadhatnám akár a 100%-ot is. Az idővel való „játék” még soha nem ütött ennyire, mikor Cooper először látja gyermekeit felnőtt, családos emberként, holott ő a tér-idő görbület miatt nem öregedett semmit hihetetlenül felkavaró, a filmtörténet legjobb jelenetei közt a helye. Másrészt ott van a néha botladozó forgatókönyv, ami felett hajlandó vagyok szemet hunyni, mert a film többi része ezt kompenzálja, nem is akárhogy. A legnagyobb probléma mégis a kiszámíthatóság, ezt felrónom viszont nem lenne túl fair, mert egész egyszerűen nem lehetett volna máshogy megoldani az eseményeket, nem Nolan hibája, hogy más filmek ezt már ellőtték régebben. Sokat vacilláltam hát, hogy odabiggyesszem-e a cikk végén látható pontszámot, de végül beadtam a derekam, és nem fanboyságból. Remekül felépített, monumentális, drámai, elgondolkodtató, magával ragadó. Ez az Interstellar, az év legjobb filmje!

90%