Ütős horrorjátékot csinálni manapság már nem nagy kunszt, hisz a Frictional Games a Penumbra-val elhozta a jackpot megoldást: Ránk vadásznak, mi nem vadászhatunk - a recept egyszerű, a para garantált. Persze AAA téren ez a variáns nem igazán működik, hisz minek vegyen meg valaki egy olyan gémet, amivel aztán nem is mer játszani ugye. Indie és low budget kategóriában viszont a túlélőhorror ezen ágazata mondhatni reneszánszát éli, és ehhez nem csak az említett fejlesztőcsapat későbbi címei, hanem a független fejlesztők munkái is nagyban hozzájárultak. Ezen indie gyöngyszemek között is van azonban egy, ami mindenképp kiemelendő, ez pedig a 2012-ben megjelent Slender-The Eight Pages. A játékmechanika pofonegyszerű volt, egy sötét erdőbe szedjünk össze 8 papírlapot és kész...lenne, ha közbe nem üldözne minket Slender man, az arc nélküli sorozatgyilkos, életünk megkeserítője, a valaha volt egyik legfélelmetesebb ellenfél melyet az emberi képzelőerő megálmodott. A mindössze 100 megás játék kvázi vírusként terjedt az interneten, a jelenség pedig hamar mémmé vált, és óriási népszerűségnek örvend, szinte nincs olyan ember aki ne ismerné legalább említés szintjén. Előbb utóbb várható volt hát, hogy a fejlesztők minden egyes felszedendő papiros helyén ropogós dollárokat látnak majd, a Blue Isle Studios pedig kapva kapott az alkalmon, és szárnyai alá vette a Parsec Productions-t, kettejük nászából pedig megszületett a teljes értékű és árú folytatás, az Arrival.

OLYAN IS VAN?

"Már régóta vártam ezt a levelet Katy-től, hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Nem is tétlenkedtem, egyből kocsiba szálltam, hogy meglátogassam erdei házában, jót tenne egy csajos este annyi szent. A környék nagyon hangulatos volt, főleg így ősszel, a sárgás színben pompázó hegyoldalak látványa valahogy olyan megnyugtató, nem csoda, hogy ő is ezt választotta a városi nyüzsgés helyett. Sajnos az út maradék kis részét gyalog kellett megtennem, mert az autóm totálkáros lett egy kidőlt villanyoszlopnak "hála". Sebaj, így legalább közelebbről is megismerkedhetem a környékkel, - a verdát meg majd holnap elszállíttatom, már ha lesz erőm telefonálni, a másnap nagy úr. - legalábbis akkor még így terveztem. Olybá tűnik az időérzékemet a kocsiban hagytam, hisz mire Katy házához értem teljesem bealkonyodott, szinte már természetellenesen gyorsan. Így este sokkal inkább volt rémisztő, mintsem idilli a táj, s mintha lépéseket hallottam volna a hátam mögül...persze valószínűleg csak képzelődtem, az út hosszú volt és fárasztó, lehet, hogy buli helyett ma inkább csak DVD - zni kéne...gondoltam akkor. A házba érve Katy-t sehol sem találtam, mindössze pár papírost, egy zseblámpát, abba elemeket. Bekapcsoltam a magnót, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a leányzó ízlése nem fejlődött túl sokat, rekordsebességgel nyúltam újra a power gomb felé. Az ablakon kipillantva egy alakot véltem felfedezni, magas volt és öltönyt viselt - tényleg rohadt fáradt lehetek. Mivel lent nem találtam a csajszit, gondoltam az emeleti szobájában kuksol, belépve azonban szörnyű látvány tárult elém: a falak összefirkálva, hol egy-egy rajz, hol kivehetetlen és zavaros szöveg - mi az ördög történt veled Katy?? A sötét erdőből sikolyt hallottam, talán ő az. Az este valahogy nem úgy alakult ahogy azt terveztem, ha csak szórakozik esküszöm kinyírom - nem túl jó poén, de belőle simán kinézem. Most, hogy itt állok az erdő szélén bevallom őszintén kicsit félek, hisz mi van ha nem vicc? Mi vár rám a fák sűrűjében? Ha nem lépek be nem is fogom megtudni nemde?! Kezdjük hát..."

Hogy mire kellett ez a kis közjáték? Nos, az első legszembetűnőbb újdonság (a grafikán túl) az Arrival-ben, hogy végre kapunk sztorit, na nem túl kidolgozottat, de legalább van. A házban való kutakodás a játék felvezetőjének tudható be, itt még nem kell nagyon ijedezni, bár a hangulat adott, sejteti mi vár ránk később. Maga az épület berendezése elég igényes, nem csak két szék meg egy asztal, van TV, fotelek, a falakon festmények, a konyhában mikró és még sorolhatnám. Az elég pofátlan önreklámozást elnéztem a fejlesztőknek, van ugyanis egy szoba, ahol kizárólag Parsec Production és Blue Isle Studios plakátok virítanak, így garantálva, hogy véletlenül se felejtsük el őket. Ami még elsőre feltűnő lehet az a HUD, vagyis egy digitális kamera felülete, ezen át szemléljük ugyanis az eseményeket. Persze a megoldás nem pusztán látványbeli elem, a fehér zajnak nagyon fontos szerepe lesz a kaland során, sokszor a túlélés kulcsát jelenti. Ki lehet ugyan kapcsolni, de az élmény így teljes. Plusz egy változás az Eight Pages-hez képest, hogy állóképességünk immáron végtelen, (biztos a hegyi levegő teszi) így addig futkoshatunk lóhalálában, amíg kedvünk tartja. Nem hangzik túl reálisnak, de óriási szükség lesz erre a kis "ajándékra". Szóval az első pálya nem igazán vágja gallyra az idegeinket, viszont ami utána ezután jön, az minimum embert próbáló.

FÉLNI, VAGY NEM FÉLNI? - EZ ITT A KÉRDÉS

A második pálya az Eight Pages egyfajta remake-je, még a fejezet neve is ez. Természetesen az eddig látottaknál sokkal kidolgozottabb formában tér vissza a helyszín, egyenerdő helyett kapunk domborzatot, különböző méretű fákat, sziklás részeket, tópartot, nádast, az ikonikus házikó pedig nagyobb és részletesebb. Ami többszöri próbálkozásra feltűnő lehet az az, hogy a térkép felépítése immáron random, sem a 8 papírlap, sem a főbb helyszínek nem lesznek kétszer ugyanott, ami egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat, mert a játék amúgy is iszonyatosan nehéz tud lenni. A következő rész a játéktörténelem egyik legfélelmetesebb pályája, egy raktárhelyiség, ahol célunk beindítani 6 generátort, hogy a lift üzemképes legyen. Itt mutatkozik be a játék új ellenfele, egy kapucnis kislány, aki még Slender man-nél is nagyobb veszélyt jelent, lévén permanensen velünk van, ha eddig nem jött rá az ember mire is való a zseblámpával való fókuszálás, hát most rá fog. Nagyobb baj, hogy úgy a harmadik generátor után már a nagyfőnök is feni ránk a "fogát", a szívinfarktus garantált. A 4. fejezet egyfajta visszaemlékezés, barátnőnk utolsó estéjét élhetjük át újra egy felvételen keresztül, és hát ez sem lesz sétagalopp. A helyszín a kezdő ház, de most egyrészt vihar tombol, másrészt van egy hívatlan vendég is; Slender man. Célunk becsukni 8 nyílászárót, de mint tudjuk, hiába. Sajnos az epilógusra elfogyott a puskapor, összecsapott és kihívásmentes finálét kapunk, ha addig bírja valaki cérnával, azt már röhögve megcsinálja.
No de mennyire is lett félelmetes az Arrival? A válasz: nagyon. Már az alapjáték is elég magasra tette a lécet, mert bár egyszerű volt, mint a faék, az utolsó lapig eljutni valódi tortúra, nekem speciel nem is lett meg soha. A folytatás minderre rátesz egy lapáttal, "köszönhető" ez egyrészt a már említett randomitásnak, másrészt a hosszabb játékidőnek, ami viszont még így sem rúg annyira, hogy nyugodt szívvel tudnám ajánlani a beruházást. Slender man hirtelen felbukkanása az ezredik alkalommal is kiugrasztja belőlünk a reggelit, szerencsére a képzaj által nagyjából be tudjuk határolni merre van (már ha nem előttünk áll ugye, akkor elég világos merre nem kéne menni). A "valódi" pályák közé beékeltek a fejlesztők nappali részeket is, ezek egyfajta átvezetések, hogy lenyugodjanak az idegeink, innen is köszönet értük! Ezeken a szakaszokon megtalálhatjuk Katy további feljegyzéseit is, amik bővítik a misztikumot, és érdekes háttérinfókkal szolgálhatnak az eseményekkel kapcsolatban. Szó mi szó, félelemkeltés terén a játék máig az élvonalba tartozik, talán csak az SCP-Containment Breach nevű borzalom nyújt többet e téren. Gyenge idegzetűek messze kerüljék el a programot, de még az Amnesia-n edzettek se akarják egy nekifutásra letudni, mert amit az Arrival felmutat az már-már káros az egészségünkre nézve. Am viszont baj, hogy nem csak parás, de unfair is a produktum, sokszor fog lehetetlen helyzetbe sodorni, így a rettegés lassan frusztrációba csap át, ez főleg az erdőben és a raktárban csúcsosodik ki, nagyon nehéz megcsinálni őket. Nem csodálnám, ha valaki hagyná a fenébe az egészet, nekem se sok kellett. Mentés természetesen nincs, ha meghalunk restart, a túlélő jelzőt tessék komolyan venni. Az 5 pálya nagyon hamar letudható, bár ezalatt tiszta játékidőt értek, egyszerre kipörgetni azonban valódi önkínzás lenne. Az újrajátszás nem valószínű, ezt a kalandot bőven elég egyszer átélni, elfelejteni így sem fogjuk soha, bár mazochisták próbálkozhatnak a hardcore móddal, ahol a pilács korlátozott, és kapunk pár mellékes feladatot is...hát egészség.

KÜLSŐSÉGEK

A játék, akárcsak elődje a Unity Engine-t használja, de minden szempontból köröket ver a az Eight Pages-ben látottakra. Azt mondjuk nem állítom, hogy le fog esni az állunk, mert a motortól már láttunk szebb teljesítményt, elég csak a szintén horror, ámbár elég közepes Anna-ra gondolni, de így is tisztességes munkát végeztek a fiúk-lányok. A vegetáció elég szép lett, mind az aljnövényzet, mind a fák igényesen ki vannak dolgozva, de nem csoda, hogy ennyi figyelmet kapott ez a szegmens, hisz időnk nagy részét erdős közegben fogjuk tölteni. A bevilágítás is jó, kellőképp sejtelmes és borongós, sokat dob az atmoszférán mind a nappali, mind az esti pályák esetén. Ahogy a statikus zavarok is, melynek köszönhetően sokszor tűnhet úgy, mintha egy áldokumentum filmet néznénk éppen. Slender man alakja nagyon jól fest, jól alatt pedig hátborzongatót értek természetesen, akárhányszor is pillantjuk meg, garantáltan hangos káromkodások hagyják el a szánkat (vagy szétcsapjuk a klaviatúrát, vérmérséklettől függően). A textúrák ellenben már hagynak némi kívánnivalót maguk után, főleg ha közelről szemléljük őket, valamint az árnyékolás sem mindig patent. A fizika hiánya is feltűnő lehet, bár játékmenet szempontjából egyáltalán nem releváns, egy teljes értékű játéktól elvárható, hogy arrébb lehessen tolni egy hordót. Ami a bajokat tetézi, hogy a végtermék hihetetlenül optimalizálatlan lett, ha a Crysis 3 futott a gépeden ne vegyél rá mérget, hogy ez is fog. Nem értem miért, ez az engine velejárója lehet, én legalábbis nem láttam még gémet, ami ezzel a motorral felvértezve jól futott volna egy Paksnál gyengébb gépen. Az audió részt tekintve viszont igazán nem lehet panasz, a zene természetesen elég minimális, - beleélést segítendő - de amikor felcsendül tudhatjuk, hogy gáz lesz. A hangok pazar összhatást keltenek, az avarban való léptek, ahogy a szél süvít a lombkoronák közt, vagy mikor Slender man közelébe érve egyre erősödik a sercegés...még mindig feláll a hátamon a szőr. Szokták mondani, hogy a horror-élményhez sokat hozzátesznek a hanghatások, hát ez itt most hatványozottan igaz. Audióvizualitást tekintve tehát, ha nem is kiemelkedően, de jól teljesít a program, mindenesetre van még hova fejlődni.

MEGÉRI?

Erre a kérdésre elég nehéz válaszolni. A játék a megjelenésekor 10 dollárt kóstált, ami tekintve, hogy egyszer végigjátszós, és az sem tart tovább 1 - 1,5 óránál soknak mondható. (Szerencsére steam-en biztos le lesz még árazva párszor, ráadásul az a verzió már az ilyen-olyan extrákat is tartalmazza, amik nekem kimaradtak.). Másrészt az Arrival maradandó alkotás, ami feladja a leckét még a nagymester Frictional Games-nek is, mondhatni a "rövid de velős" iskolapéldája. Érdemes hát támogatni a fejlesztőket, mert ez alapján ígéretes jövő áll előttük, akár ebben, akár más témában alkotnak. Teljességgel ajánlani végül is senkinek nem tudnám, maximum egy doboz Flora kíséretében, végtére is az a Szívbarát Margarin vagy mi. Így legalább lesz mi kompenzálja az elszenvedett károkat, vagy ha nem szereti valaki a tejtermékeket, hát előre kérjen egy beutalót a kardiológiára, szükség lesz rá annyi szent. Akinek bejön a stílus pokolian fog szórakozni, aki viszont a Dead Space-től vagy a Doom 3-tól is sokkot kapott az pokoli messze kerülje el...

PRO:

- Hangulat
- Hanghatások
- A félelem új szintje
- Kategóriához mérten szép látvány

KONTRA:

- Nagyon rövid (bár ez bizonyos szempontból inkább előny)
- Optimalizálatlan
- Annyira félelmetes, hogy az már káros az egészségre

Grafika: 73%

Hang: 88%

Játékélmény: 70 %

Újrajátszás: Soha

72%