A kérdés, miszerint művészeti alkotásnak tekinthető-e egy videójáték mára kezd az elcsépelt irányába tolódni, hisz sokszor, sokan felteszik, de az igenlők mellett mindig lesznek, akik mondvacsinált indokokkal még magát a kérdést is irrelevánsnak tartják. Előbbi csoport számára lehet komoly „fegyvertény” a PlayDead 2010-ben Xbox-ra, 2012-ben pedig PC-re is megjelent alkotása, a Limbo.

EGYEDÜL A VILÁG KÖZEPÉN…

És mindezt úgy érték el a fejlesztők, hogy a programnak még csak kézzelfogható története sincs. Indításkor egy kisfiút látunk, aki egy baljós erdő közepén tér magához éppen, nincs semmiféle átvezető animáció, esetleg leírás arról, hogy miként kerültünk ide. A játék pedig az in medias res kezdés után sem fog magyarázattal szolgálni, mindössze egy-két történés utal arra, hogy húgunkat/nővérünket keressük, de narratíva hiányában ez is csak spekuláció, mindenki másként interpretálhatja a látottakat. Én speciel egy álomként értelmeztem a szürreális világ miatt, de a cím (Limbus, mint a Pokol tornáca) is sokat sejtető lehet.

A Limbo műfaját tekintve a puzzle-platformer kategóriába sorolható, tehát a játék során különböző logikai és ügyességi feladványokat kell abszolválnunk, miközben néhány ellenfél (óriáspók, bennszülöttek) is utunkat állja majd, természetesen a velük való konfrontáció sem lehet közvetlen, ésszel kell győzedelmeskedni felettük. Az eleinte könnyűnek tűnő feladatok (ládák tologatása, kapcsolók aktiválása stb.) értelemszerűen egyre nehezednek a játék során, a végén már a gravitáció manipulálása és az elektromos áram is része a repertoárnak, valamint a tökéletes időzítést kívánó helyzetek sem ritkák. A játék legnagyobb hibája pedig épp ebben, vagyis a nehézségben keresendő, mely a 3-4 órás játékidő végére már nemegyszer frusztrációba hajlik, épp ezért nem is éreztem kevésnek ezt az időtartamot. Az elhalálozás szintén szerves része a programnak, a fejlesztők ugyanis voltak olyan humánusak, hogy a megoldásokra csak többszöri próbálkozás után jön rá az ember, s hiába nincs vér a játékban, a halál – jobbára a hanghatások miatt – nem egy könnyen feldolgozható élmény. Az achievement-huszárok gyűjthetnek itt-ott elrejtett „pacákat” is, de ezek megtalálása a lehetetlenhez konvergál, és érdemben nem tesz hozzá a végeredményhez sem.

ÁRNYJÁTÉK

Ha játékmenet terén nem is találja fel újra a kereket a PlayDead, a megjelenítés mindenképp egyedi. A monokróm látványvilág tökéletesen illik a depresszív, melankolikus hangvételhez, a fekete-fehér kontrasztjára épülő pályák viszont ennek ellenére is változatosak, az erdő mellett indusztriális és urbánus közegben is megfordulunk majd, s bár volt pár elem (pl.: gépágyú), melyek szerintem nem igazán illettek a koncepcióba, az összhatás ennek ellenére tökéletes, és végső soron a körítés az, ami művészi szintre emeli a Limbo-t. A hangzás – igazodva a látványoz – szintén minimális, zene csak nagyon ritkán csendül fel, a környezeti zajok összjátéka képezi a szegmens túlnyomó részét, de így sem lesz hiányérzetünk, a játék kerek egészet alkot audiovizualitás terén.

EGYEDI, MEGFOGHATATLAN, MŰVÉSZI…

Hiába a sokszor irreális nehézség, a néha logikátlannak tűnő fejtörők, vagy a talán nem is létező történet, a Limbo egy utánozhatatlan élmény, melyet kötelező megtapasztalni mindenkinek, aki belefáradt már az egy kaptafára készülő futószalag-címek puszta látványába is, és valami újra, valami különlegesre vágyik. Mindössze 10 euró egy felejthetetlen élményért cserébe, hát nem éri meg?

Grafika: 90%

Hang/zene: 85%

Játékélmény: 83%
 

86%