Szomorú és egyúttal tipikus, hogy egy rendező a legjobb munkájával bukik el, míg a középszar alkotásaival sikert arat. Paul (akkor még W.S. nélküli) Anderson előtt, miután nagy meglepetésre a Mortal Kombatból egy a korábbi játékadaptációkhoz képest élvezhető, és nem elhanyagolható módon hasznot hozó filmet készített, kitárult egy csomó ajtó. A kapott ajánlatok közül ő egy sci-fi/horrort választott, amiben egy elpusztultnak hitt űrhajóra érkező mentőcsapatnak kell szembenéznie belső démonaival, és magával a pokollal. A Halálhajó forgatása nem volt épp egy leányálom. Az anyagi problémák, a szűk határidő, és a stúdió folyamatos belepofázása révén Anderson nem azt a verziót küldhette moziba, amit szeretett volna, ám talán épp az állandó nyomásnak köszönhetően tehetsége legjavát nyújtotta.

Ne tévesszen meg senkit a B-kategóriát sejtető magyar cím, a Halálhajó sokkal igényesebb és átgondoltabb film, mint az távolról tűnhet! Ezért is történhetett meg, hogy megkésve, de meglett a masszív rajongóbázisa. A film nem pusztán a vérességével próbál hatást elérni, sőt az első ötven percében még csak meg se hal benne senki, ám addigra a zsigerünkig érezzük, hogy hőseink állati nagy szarban vannak. Megkapjuk persze a szokásos ijesztgetéseket is, amik kiváló időzítése jelzi, hogy az alkotók érzik a műfajt. Ezeken túl a Halálhajó főképp lélektanilag támad. Anderson és írója, Philip Eisner nem kapkodnak, gondosan megalapozzák a film atmoszféráját és, hogy megkedveljük azt a csapatot, amelyre aztán rászabadítják a borzalmak tárházát.

Az alkotók elsőrangú színészgárdát toboroztak össze. Nem a sztárstátusz volt a fő szempont, így a fő- és mellékszerepekben egyaránt kiváló színészeket találhatunk. Az ekkor még tíz-húsz kilóval soványabb Laurence Fisburne (Mátrix) tekintélyt parancsoló határozottsággal játssza a mentőhajó kapitányát. Nála is jobb Sam Neill (Jurassic Park), aki a meggyötört, kissé megszállott, de ártalmatlannak tetsző tudósból eljut egészen addig, hogy a gonosz megtestesülése legyen. Kathleen Quinlan (Sziklák szeme) is nagyon meggyőző bűntudatos anyaként, továbbá feltétlen kiemelném Richard T. Jones-t (A fülke), aki belesüllyedhetett volna a jópofa néger mellékszereplő kliséjébe, de annyira jól adja, hogy végül ő lesz a film legkönnyebben megkedvelhető arca. A szereplőkről általánosságban elmondható, hogy gond nélkül lehet velük azonosulni. Akárcsak az Alien űrkamionosai, lényegében egyszerű emberek, akik teszik a dolgukat, de szívesebben lennének otthon, jól megérdemelt eltávozásukon.

A sok nagyszerű színész ellenére a film legfőbb sztárja maga a helyszín. A csendben pihenő, kereszt formájú űrhajó, az Event Horizon, mely minden egyes részletében fantasztikusan kidolgozott. Egy élettelen tárgynak nem könnyű személyiséget adni, de erre az űrhajóra amint ránézünk, tudjuk, hogy messzire elkerülendő. Egy kísértetház az űrben, melyet kívülről felhők takarnak és viharok szórnak villámokkal, de belülről se sokkal bizalomgerjesztőbb. Kihalt termei, gerincszerű központi folyosója, és legfőképp tüskékkel kiszúrt, pulzáló magja szörnyek és démonok nélkül is elátkozott hellyé teszik. A hajó szép lassan a szereplők elméjébe hatol és előhozza félelmeiket. Amikor aztán Sam Neill tudósa is megadja magát neki, a film keményen beindul, és intenzív pokoltúrává válik. A stúdió sajnos több véres részt kivágatott – egyebek mellett a korábbi legénység által hátrahagyott hátborzongató üzenet eredetileg egy nem csak villanásokra látható szadomazo szexpartiban csúcsosodott ki –, azonban a Halálhajóban így is bőven maradt annyi vér és brutalitás, hogy semmiképpen se nevezhetjük szégyenlősnek.

A film effektjei meglepően jól öregedtek. Ebben közrejátszik, hogy Anderson nem kizárólag a számítógépre bízta magát, hanem olyan tapasztalt trükk-szakemberekkel vette körül magát, akik kipróbált, hagyományos technikákat alkalmazva teremtették meg a lenyűgöző, díjakra érdemes látványvilágot. Anderson műve nem csak egy ragyogóan kivitelezett zsánerfilm, de azok az alkotások előtti tisztelgésnek se utolsó, amikből nyíltan merít. A Halálhajó azon kevés horrorok közé tartozik, amit még az őseimmel is meg tudtam nézetni. Nem csak izgalmas, de látványos is, jól megírt történettel, és kitűnő színészekkel. Bárcsak Anderson összes munkája ilyen lenne!

ÉRTÉKELÉS: 90%