David O. Russell rendesen magára talált mióta a Multik haza! című besorolhatatlan izéjével borzolta a kedélyeket. Előbb A harcossal, aztán a Napos oldallal lepett meg a rendező, melyekben felhagyott a kísérletezgetéssel, és egy sokkal közönségbarátabb megközelítésben kezdett gondolkodni. Amikor új filmjéről, az Amerikai botrányról kijöttek az első anyagok, mégis volt bennem egy félelem, hogy ebből valami olyasmi lesz, amit inkább Oscar bácsiéknál fognak tudni értékelni. Hála az égnek tévedtem! David O. Russell rendezése a legjobb Scorsese-filmeket idézi anélkül, hogy azok epigonjává válna.

Ahogy a Napos oldal felállította azt a tételt, hogy egy kicsit mind lököttek vagyunk, úgy az Amerikai botrány szerint mind szélhámosak is. Ha nem másokat, akkor hát magunkat csapjuk be. Ilyen emberekről szól a film, mint Irving Rosenfeld (Christian Bale), aki átverésből él társával és szeretőjével, a magát angol ladynek kiadó Sydneyvel (Amy Adams). Az üzlet szépen megy míg egy törekvő FBI-ügynök, Richie DiMaso (Bradley Cooper) csapdájába kerülnek, aki csak akkor hajlandó futni hagyni őket, ha segítenek csőbe húzni neki a város polgármesterét, a jólelkű Carmine Politot (Jeremy Renner).

A film szereplői nem azok a fajta emberek, akikkel normál körülmények közt együtt szoktunk érezni. Rájuk találták ki azt a gyűjtőfogalmat, hogy aljanép, azonban az alkotóknak sikerül feltárniuk bennük az esendőséget, a vágyat az elismerésre, vagy egy normális kapcsolatra. Akárcsak Martin Scorsese klasszikusának, a Nagymenőknek gengszterei, az egyik pillanatban az élet császárai, a másikban annyira kisszerűek és szánalmasak, hogy semmi pénzért nem lennénk a helyükben. Ott van mindjárt Irving, aki képes bepalizni bárkit, a magánéletben viszont kevés szerencsétlenebb fickó létezik nála. Félőrült neje (Jennifer Lawrence) dróton rángatja, egy vitában esélye sincs ellene. Az FBI-os Ritchie hiába van a törvény oldalán, semmivel se tisztességesebb náluk. Közös bennük, hogy mind sérültek érzelmileg, emiatt hadilábon állnak a bizalommal és rettegnek attól, hogy kiadják magukat. Jellemző módon az a kevés alkalom, amikor teljesen őszinték próbálnak lenni, a legelhibázottabb döntéseik közé tartoznak. Az Amerikai botrány mintha ezzel is azt mondaná, hogy a hazugság létszükségletünk.

A történet ugyan egy nagy átverés körül forog, a menetét mégse ez határozza meg, hanem a karakterek egymáshoz való, összekuszálódó viszonya. David O. Russell-t igazán ezek a személyes vonatkozások érdeklik, és nagy tehetséggel bontja ki őket. Ehhez akkora teret biztosított színészeinek, amekkorára csak módja volt. A hírek szerint a film jelentős része improvizáció eredménye. A színészek rengeteg saját elgondolást valósítottak meg forgatás közben, melyek a történet alakulását is befolyásolták. Amilyen okos emberek ülnek az Oscar-bizottságban, képesek lesznek a menet közben félredobott forgatókönyvet díjazni, ahelyett, hogy a rendezést ismernék el. A rögtönzés ugyanis nagyon ingatag talaj, a film mégis annyira egyben van, mintha az összes része a legutolsó mondatáig gondos megtervezés eredménye lenne.

David O. Russellnek nem egy stábtagjával voltak kínos balhéi korábban – a fáma szerint George Clooneyval összeverekedett a Sivatagi cápák forgatásán –, azonban mégiscsak szerethetik, mivel az Amerikai botrány tele van visszatérő színészekkel, akik a legjobb formájukat nyújtják. Christian Bale elhízva és kopaszodva akkorát játszik, amire éppen a Russellel közös A harcos óta nem volt példa. Ez az ember egy átváltozóművész, hihetetlen, amit produkál! Amy Adams amilyen halovány volt Az acélemberben, itt éppoly erőteljes. Bradley Cooper is megmutatja, hogy a szépfiús külső igazi színészt takar, a vele a Napos oldalban együtt játszó Jennifer Lawrencre-ről ezek után pedig azt se tartom kizártnak, hogy generációja Merly Streepje legyen! A feleség tízből tíz színésznő megformálásában csak egy idegesítő perszóna lett volna, azonban Lawrence mély átélésében egy kiszámíthatatlanul összetett jelenség, akinek bűvköréből nem lehet szabadulni. Jeremy Rennernek jutott a legkevésbé látványos szerep, de azzal az empátiával, amivel eljátssza, egyúttal a legszerethetőbb. Az Amerikai botrány tehát száz százalékosan színészfilm, csupa ragyogó alakítással a kisebb szerepekben is, és bár még csak január van, megkockáztatom, hogy az év cameójával!

A film a korábban emlegetett Martin Scorsese maffiafilmjeinek stílusát követi. David O. Russell hasonlóan játszik a narrációval, passzolgatja azt szereplői között, ahogy Scorsese azt a Casinoban tette. A nagyjából egy korszakból származó, remekebbnél remekebb zenék szintúgy nagyban meghatározzák a filmet, az elbeszélés eszközévé válnak. A ’70-es éveket, és különösen annak divatját az Amerikai botrány rendkívül szórakoztatóan idézi meg. A szereplők hiúságát és megjátszását tükröző menő frizurák, feltűnő ruhák mosolyra ingerelnek, de pozitív értelemben véve. A film egyébként is tele van humorral, csattanós párbeszédekkel. A hossza ellenére nem az leterhelő dráma, ami elveszi az élettől is a kedvet, épp ellenkezőleg. Az Amerikai botrány 2014 első kötelező darabja, melyet nem azért érdemes megnézni, mert a díjszezon nagy esélyese, hanem mert szédületesen jó. Az öregedő mester se rendezhette volna meg jobban.

ÉRTÉKELÉS: 90%