Régen mindig volt valami konzolom, amin annyit játszottam, amennyi csak belefért, de az utolsó gépemnél, az XBOX 360-nál már előfordult, hogy hónapokig be se kapcsoltam. A sok egyforma játék közül egyre kevesebb keltette fel az érdeklődésemet. Miután eladtam, úgy egy évvel később vettem egy PSP-kézikonzolt, amire rengeteg olyan játék jelent meg, ami ma már retrónak számít, úgyhogy, ha adni akarok a nosztalgiának, ennyi bőven elég. Lefutott gépként olcsón tudok rá eredeti játékokat szerezni, így jutottam hozzá a rendszer egyik legjobb kritikákat kapott third person shooteréhez, a Resistance: Retributionhoz.

A Playstation 3-on FPS-ként ismert Resistance-nek már több része is megjelent, én viszont egyikkel se játszottam. A Retribution bevezető animációjából annyi kiderült, hogy háború dúl egy idegen fajjal, amely a föld nagyrészét leigázta. Marcona hősünket, James Graysont a sittről rángatják ki, hogy segítsen az európai invázió visszaverésében. Előbb csak az ellenség harcállásainak az elpusztításában veszünk részt, majd a fókusz egyre inkább egy szérumra terelődik, amivel elvileg pontot lehet tenni a háború végére.

Akármilyen szokványosan hangzik, annyi érzelmi töltetet sikerül belevinni, hogy a pályák közti rövid átvezető képekből és számítógépes animációkból kirajzolódó sztori alakulása egy újabb szintbe való belekezdésre ösztönözzön. Egy-két fordulat és egy szerelminek jóindulattal nevezhető szál is bejátszik, közben pedig még a síkegyszerű főszereplőt is sikerül egy hangyányit árnyalni. Mivel a Retribution csak afféle mellékága a Resistance-sorozatnak, így teljes lezárást nem is vártam, de a kissé túl lassan körvonalazódó történetre sikerült végül pontot tenni. Csak az a stáblista alatti slusszpoén nem hiányzott.

A játékot ugyanazok csinálták, akik a PSP-n két részt is megélt Syphon Filtert, és ez érződik is. Szinte egy az egyben megegyezik a kezelés illetve a fegyverválasztó- és célzórendszer, ami nem panasz, mivel már korábban is nagyon jól beváltak. Egyedül a becélzott ellenségek közti váltogatás okozott problémákat. A grafika PS2-es szinten mozog. Nem érződik, hogy kompromisszumokat kellett volna kötni a PSP képességei miatt. A helyszíneknél megpróbáltak a változatosságra törekedni, a terek néhol meglepően nagyok. Az idegen bázisok mélyére hatolva látható leginkább, hogy látványtervezők elemükben voltak. A hangeffektek átlagosak, ahogy a zene is, ami ráadásul egy idő után nagyon ismétlődővé válik. A szereplők hangját adó színészek rutinból adják elő a szöveget. Még a főszereplő hangja a legkarakteresebb, de ő is a szokásos macsó dörmögést és a kötelező egysoros benyögéseket szórja.

A játékmenet a Gears of Warban tökélyre fejlesztett fedezékből tüzeléses elvre épül. Amikor nem ezt kell tennünk a golyók elkerülésére, akkor többnyire az oldalazás a megoldás. Összesen 23 pályát kell végigvinni, melyek 6 fejezetben oszlanak el. A játék felére már megismerjük az ellenfelek nagyrészét. Többnyire gyalogos katonákra, drónokra és csapatostul támadó bogarakra kell elhasználnunk a lőszerünket. A legidegesítőbbek azok az öngyilkos alienek, akiknek szétrobban a fejük, ha eljutnak hozzánk. Őket csak automatáról manuális célzásra váltva lehet hatékonyan elintézni. Nagyobb szörnyek közül 2-3 akad, de az egyre hatékonyabb fegyverekkel nem nagy cucc őket se elintézni. A játék második felében már leginkább csak az ellenfelek mennyisége növekszik, a pályák pedig egyre rövidülnek, egyszerűsödnek. Mivel lőszer és energia mindig van elszórva bőven, normál fokozaton csak néhány idegtépő rész akadt, ahol tartósabban elakadtam. Ami nem kívánt meglepetést okozott, hogy a játék nem ment az egyébként sűrűn előforduló checkpointoknál, csupán a pályák között, így egy félbehagyott küldetést egyszer elölről kellett kezdenem.

Az A-pontból B-pontba való rohangászás hamar megszokottá váló menetét csak néha törik meg egy-egy eltérő feladattal. Két alkalommal egy lépegető robotba ülhetünk, de ezek a pályák annyira könnyűek, hogy akár becsukott szemmel is végigvihetőek. Van néhány vízalatti rész, ahol ügyelnünk kell a levegőtartalékunkra és a fegyverek egyéni tulajdonságáinak kihasználása is gondolkodásra, taktikázásra serkent, ám többnyire csak daráljuk a hullámokban érkező ellent. A Resistance: Retribution így lesz egy lényegében szimpla mész és lősz-játék, amit a PSP-n szépnek számító kivitelezés és gördülékeny irányíthatósága emel az átlag fölé. Mivel a pályákon elrejtegetett információs kártyák felkutatása nem villanyoz fel, a multi mód és a letölthető extrák pedig úgy vettem észre, hogy már nem élnek, a kampány végigtolásával részemről ki is lett végezve a játék. Az újrajátszás valószínűségét alacsonnyá teszi, hogy középtájt túl sok volt a töltelékpálya, de alkalmi időtöltésnek a Retribution bőven megteszi.

ÉRTÉKELÉS: 70%