Feri miután hazaérkezett a munkából, amelyben még annyi örömöt se talált, mint a lopva elszívott cigarettákban irodája szűk terében, egyből a komputerhez sietett. Alig dobta le magáról a kabátot, már előtte is ült. Várta, hogy a számtalanszor hallott zakatolással működésbe lépjen a rendszer, és ő fent lehessen a hálón, melyet alig pár perccel korábban még a telefonján keresztül böngészett. Nem volt függő, legalábbis saját bevallása szerint nem jobban, mint bárki más, csak az internet egyszerűen az élete részévé vált. A lassan vánszorgó percek gyorsabban peregtek így, pedig lényegében semmit se csinált. Persze ennek a semminek sok arca volt: az egyik, hogy megnézze, milyen lesz az időjárás, vagy, hogy mit adnak a héten a tévében. Híreket olvasni, melyek arról az őt körülölelő világról szóltak, mely már nem is érdekelte. Egy sor információt szedett össze mindenféléről, melyek jelentősége eltörpült az olvasásukra fordított időmennyiség mellett.

Feri miután végzett pár friss hozzászólás átnyálazásával a kedvenc fórumán, rendelt magának egy pizzát, majd belépett a chatre, bízva abban, hogy ott talál valakit a szokott emberkék közül. A program megint nehézkesen töltődött be, sőt ezúttal egy pillanatra a kép is szétesett. A szobák névsora megnyugvást hozóan ugrott fel, ő pedig egyből a Várakozók nevű különszobára klikkelt, ahol már törzstagnak számított. Este negyed hat volt, ilyenkor már ketten-hárman ott szoktak lenni azok közül, akikkel el szokott trécselni. Az, hogy tulajdonképpen miről is, azt nehéz meghatározni. Konkrét témák nemigen fordultak elő, csak úgy lökték a rizsát.

Feri ezúttal se számított többre, úgy tűnt viszont, hogy ezen az estén még ez se jön össze. A szoba üres volt. Egyedül a saját nickneve, a „szervdonor” töltötte ki a sötét hátterű képernyőt, nomeg az előző napi beszélgetés maradványa. Egy darabig várt, hátha feltűnik valaki, addig pedig újra végignézte a kedvenc oldalait abban a reményben, hogy frissültek az elmúlt szűk percekben. Közben néhány egyéb szobába is benézett, hátha van valami élet. Bár némelyikben többtucatnyian is voltak, senki nem beszélgetett. Csak a sok különböző, furábbnál-furább nevek sorakoztak egymás után egyetlen nagy közös hallgatásba merevedve. Persze ez nem egyedi jelenség, de a gyakorisága kezdett számára ijesztővé válni. Feri beköszönt az egyik helyre, már csak azért is, hogy lássa, nem a program fagyott-e le. Az üdvözlés megjelent a képernyőn, de senki nem felelt rá. Mintha láthatatlan lett volna.

Kezdte kellemetlenül érezni magát, és már épp arra gondolt, otthagyja az egészet, amikor felugrott egy privát ablak. Valaki, akivel még soha nem találkozott, beszélgetést kezdeményezett. A nickneve nem volt valami bizalomgerjesztő. Rabszolga9. Először arra gondolt, hogy egy újabb perverz idióta találta meg, akikből egy stadionnyi volt a chaten. Nem jelezte se a korát, se a nemét, az adatlapján pedig mindössze az a vallomásként is felfogható szöveg állt: „Nincs életem.”

- Lépj ki! – szólt az ismeretlen üzenete.

- Mi? – írta be Feri zavartan.

- Tűnj el!

- Mondd, te hülye vagy? – szegezte neki a kérdést.

- Csak figyelmeztetni próbállak. Én itt ragadtam, és nem tudok kijutni!

Feri képtelen volt komolyan venni az illetőt, aki mintha csak az Alkonyzóna egy furább epizódjából lépett volna ki.

- Ezt hogy érted? Nem tudsz felállni a székből? – ugratta.

- Erre most nincs idő, bármikor megtalálhat.

- Mégis kicsoda? A gonosz varázsló? – kérdezte Feri.

Az ismeretlen erre szó nélkül eltűnt. Talán nem bírta tovább a fricskákat, azonban ennek ellentmondott, hogy nem csak a beszélgetésből, de a chatről is felszívódott. Feri ismételten arra a megállapításra jutott, hogy nagy az Isten állatkertje, majd bezárta a beszélgetőablakot. Azt gondolta, hogy legalább lesz miről mesélnie, ha megjönnek a többiek, pedig a története éppen, hogy csak elkezdődött.

Furán indult az este. Vajon mit akarhatott az a lökött? – kérdezte magától. A chaten továbbra se volt semmi élet. Felállt és kiment a konyhába, hogy igyon valamit, de a programot nem zárta be. Kifelé menet az egyik villany csak kisvártatva, villódzva gyulladt fel. A hűtőből kivett egy doboz gyümölcslét, majd úgy, ahogy volt, meghúzta. Így legalább nincs elmosogatandó pohár – gondolta. Újra eszébe jutott az iménti eset azzal az őrülttel, amit továbbra is csak a szokatlansága, nem pedig ijesztő mivolta okán idézett fel. Feri nem volt az a félős típus. Sose tartott a szekrényben lapuló szörnyetegtől, habár egy jó horrorfilmbe könnyen bele tudta élni magát. Ahogy kinézett panellakása ablakán, feltűnt, hogy a szemközti többemeletes ház egyik ablaka sincs kivilágítva, pedig jócskán besötétedett már. Az utcalámpák égtek, de nem látott egy megátalkodott lelket se. Még egy árva autó se tűnt fel az úton. Nem volt más, csak a csend.

- Áramszünet van, vagy mi a franc? – gondolkodott hangosan.

Nála minden rendben volt, ezért nem törődve az őt nem érintő problémával, visszatért a számítógéphez. A monitoron a képernyővédő animáció ugrált, ezért egy kicsit megmozgatta az egeret, hogy eltűnjön. Egy privát ablak jelent meg a helyén, melyen egy újabb ismeretlen személy köszöntötte, nem mellesleg egy ellentétes nemű. Ezt annak ellenére kellemes meglepetésként fogadta, hogy tapasztalatai szerint a normális nők messzire elkerülik a chatet. Az, hogy az Éva becenevű leányzó öt perce várt a visszaköszönésre, jelezte, hogy eléggé ki lehet éhezve a társaságra.

- Szia! – küldte el gyorsan feleletét – Bocs, csak kiugrottam egy percre a konyhába! – írta hozzá.

- Semmi gond. – jelent meg a nő üzenete.

- Elég nagy a csend. – dobta be a témát Feri.

- Ahol én vagyok, ott nem.

- És te hol vagy?

- Egy saját szobában.

- Hogy hívják?

- Az elvesztegetett napok kertje.

- Érdekesen hangzik. – mondta, de valójában arra gondolt, hogy bizarrul.

- Akarod, hogy meghívjalak?

- Persze. – írta be.

A képernyőn egyből bevörösödött a Rendszerüzenetek nevű felirat, mely felhívta a figyelmét arra, hogy a meghívás megtörtént. Feri mielőtt elfogadta volna, még el akarta mesélni a korábbi fura affért:

- El se hiszed, micsoda őrülttel akadtam az előbb össze! Nem tudom, hogy szimplán elment az esze vagy csak szórakozott velem, de mindenáron azt akarta, hogy lépjek ki.

- Tényleg? – ugrott fel a nő kérdése.

- Jah. Valami Rabszolga volt a neve. Szépen el is húzott.

- Melyik?

- Tessék? – kérdezett vissza Feri.

- Hányas számú?

- Nem emlékszem. – hazudta, bár maga se tudta, hogy miért.

- Nem a kilences?

- Lehet. De ha tudod, miért kérdezted? – furcsállotta.

- Kíváncsi voltam, hogy vajon elárulod-e.

Ferinek kezdett elege lenni. Úgy érezte, hogy valami hülye játékba rángatták bele, amiben ez az Éva is benne van.

- Talán ismered?

- Hát persze. Őt is meghívtam a szobámba.

A rossz vicc lassan rossz álomba fordult, de Feri már csak szokásból is, próbálta elviccelni.

- Szóval engem is a rabszolgádnak akarsz. Abban mégis mi lenne a jó nekem? – írta Évának.

- Ugyanaz, ami a többieknek. Csatlakozhatsz hozzájuk, ahogy mindig is akartad.

- Mégis hányat gyűjtöttél be? – kérdezte, mintha komolyan venné.

- Nézz csak körül!

Feri a Felhasználók listájára klikkelt és döbbenten tapasztalta, hogy minden név ugyanaz volt – Rabszolga – csak a mellettük álló számban különböztek. Rengetegen voltak. Hiába ment egyre lejjebb és lejjebb, nem volt vége a listának, csak az egyre növekvő számok egymás után. Visszaállította a görgetőt az oldal tetejére, legfelül pedig meglátta Éva nevét, úgy tornyosulva mindenkié felett, mintha az uruk lenne.

- Ki vagy te? – írta be az elsőként felmerülő kérdést. – Talán egy hacker? Nem mondom, ügyes munka ez a nevekkel, de feleannyira se vicces, mint gondolnád.

- Sokféleképpen hívtak, de hackernek még soha. – jelent meg a szöveg.

- És mit akarsz tőlem? – pötyögte be Feri újabb kérdését.

- Azt, hogy fogadd el a meghívásom.

- És, ha nem?

- Megvárom.

Feri erre nem tudta, hogy mit feleljen. Próbálta átgondolni a történteket, és bár adta magát egy bizonyos magyarázat, racionális énje azt mondta neki, hogy csak szórakoznak vele. Még, ha nem is mindennapi, sőt egyre nyugtalanítóbb módon. Gondolatmenetét ekkor egy hangos kopogtatás szakította meg.

- A francba! – tört ki belőle. Ahogy elmúlt az ijedtsége, rájött, bizonyára a pizzája érkezett meg. A szállítók ismerték már a kapukódot, amely meggyorsította az ügymenetet.

- Nos, szívesen várnék itt veled, de megjött a kajám! – írta be Feri búcsúnak szánt üzenetét.

- Biztos vagy benne, hogy az vár az ajtó előtt, akire gondolsz? – tette fel kérdését Éva.

- Pont amennyire biztos vagyok abban, hogy ez a beszélgetés itt véget ért.

Válaszát megerősítve nem csak Éva privát ablakát zárta be, hanem a chatről is kilépett, nehogy megint fárasztani kezdje ez az elmeháborodott nő. Nyugodtan indult el az ajtó felé, Éva szavai mégis ott jártak a fejében. Újra kopogtattak. Pontosan háromszor egymás után, ahogy az előbb is. Feri az ajtóhoz ért. Általában simán ki szokta nyitni, de kivételesen kinézett a kukucskálón. Nem látott senkit a folyosón. Hiába hegyezte a szemét, még egy homályos emberi alakot sem. A földön ekkor észrevette a jellegzetes pizzástáskát, a futár viszont sehol se volt. Anélkül, hogy a horrorfilmek örök tanulságára gondolt volna, elfordította a zárat, hogy közelebbről is megnézze magának a rejtélyesen ottmaradt táskát, az ajtó azonban nem nyílt. Hiába erőltette, nyomta neki a testét, semmi eredménye nem volt. Mintha egy láthatatlan erő visszatartotta volna.

Feri szíve egyre hevesebben vert. A szituáció határozott lendülettel átlépett az aggasztó kategóriába és úgy döntött, ott is marad. Attól ugyan Feri nem tartott, hogy mindjárt ráront egy démon egy sarokból, de attól, hogy a vele játszadozók milyen messzire hajlandóak menni, egyre jobban. Az ajtót persze simán ki lehet ékelni, nem kell ahhoz mágikus erő, a táskára pedig szintén lehet ésszerű magyarázatot találni, mégha az nem is túl szívderítő. A cáfolat hamarább jött, minthogy az elfogadható választ megtalálhatta volna. A korábbi kopogást eszeveszett dörömbölés váltotta fel. Valaki ki akarta rántani az ajtót, de Feri még időben rátolta a reteszt. Az eszeveszett ráncigálás csak nem akart abbamaradni, ezért a mobiljához rohant és hívta a rendőrséget. Bár a térerő tökéletes volt, sőt még a készülék is kicsengett, senki se vette fel.

- Gyerünk már, a rohadt életbe! – mondogatta idegességében, amikor a zaj hirtelen abbamaradt. Csak a telefon ritmikus búgása hallatszott a lakásban. Feri nyugtalanul járt fel-alá, míg vissza nem tévedt a szobába, ahol a számítógépe is volt. Amikor meglátta a képernyőt, a telefon is kiesett a kezéből. A monitoron újra a chatprogram futott, rajta Éva üzenetével: - Hogy ízlett a pizza?

A telefon elhallgatott, Feri pedig túlesve a döbbeneten visszaült a székébe, hogy folytassa a beszélgetést. Más választása látszólag úgyse volt.

- Áruld el, mi a szart akartok tőlem? Attól érzitek jól magatokat, hogy engem csesztettek? – írta be Évának.

- Nincs más, csak mi ketten. Én pedig azt akarom, hogy csatlakozz hozzánk! Ide tartozol, te is tudod!

- Az elvesztegetett napok kertjébe?

- Hívhatnám akár az elpocsékolt életekének is, de ez jobban tetszett.

- Dögölj meg te elmeroggyant picsa! – mondta hangosan.

- Ez nem volt valami szép! – felelte Éva.

Mivel a számítógéphez nem volt se kamerája, se mikrofonja, Feri meredten bámult a képernyőre, majd úgy nézett körbe, mint, aki azt keresi, hogy honnan figyelik, de csak a monitor, és azon keresztül Éva üzenete nézett vissza rá. Úgy érezte, minta elnyelte volna a nyúl ürege abból a meséből. Zuhant a mélybe, és egyenest ott landolt, ahol a valóság törvényei már nem érvényesek.

- Vagy kezdek megőrülni, vagy tényleg hallod, amit mondok! – összegezte.

- Talán mindkettő.

- Akkor folytassuk így.

- Ahogy neked kényelmes. – jött Éva üzenete.

- Jól van. Akkor áruld el, mi történt a világgal?

- A világgal semmi, csak te nem vagy már a része.

- Mióta?

- Régebb óta, mint gondolnád.

Feri meg volt róla győződve, hogy Éva nem csak szórakozik vele, de titkolózik is előtte.

- Mégis miért vagyok olyan fontos? – tette fel kérdését neki. – Millió olyan ember van, mint én!

- Rájuk is sort kerítek, ám most minden időm a tiéd.

- Nagyon köszönöm. És mégis mi vár odaát rám, amiért megérné elfogadnom a meghívásod?

- Semmi más, csak a többi hozzád hasonló. Velük leszel összezárva, ahogy eddig is. Ez várt rád volna amúgy is, én csak véglegesítem. – jelentette ki Éva egyszerűen.

- És mi van, ha összetöröm ezt a kurva gépet és lelépek?!

- Ahogy jólesik, de annak következményei lesznek.

- Még egy kis ijesztgetés? Tudod mit, inkább próbálkozz egy ötévessel!

- Lebecsülsz, ha azt hiszed, hogy csak ennyi telik tőlem.

- Csak hajrá! – mondta Feri végszóként.

Fel akart állni, de képtelen volt. Észrevette, hogy láncok vannak a karján, amik a székből nőttek ki. Nagy és rozsdás vasláncok, melyek a karfához szorították mindkét kezét. Egy a mellére tekeredett és úgy összeszorította, hogy üvöltenie kellett a fájdalomtól.  Az előbb még szabad lábait szíjak fogták le. Feri rángatta magát, minden erejét bevetette, de sehogy se bírt szabadulni. Hiábavaló küzdelem volt.

- Engedd el magad, most jön még csak a java! – jelent meg a monitoron az üzenet.

A képernyő hullámzani kezdett, mint a víztükör, és egy kéz nyúlt ki belőle, mely groteszkmód hosszú volt, akár egy kígyó nyaka. Végigsimult Feri rettenettől eltorzult arca körül és felvett egy fűrészt a mellette lévő tálcáról, amely az előbb még nem volt ott.

- Annyi felesleges részed van, aminek nem veszed semmi hasznát, hogy nem is tudom, hol kezdjem!

- Ne! Kérlek! – ordította.

- Azt hiszem, tudom már!

Feri lábain a szíjak feszesebbek lettek. Annyira erősek, hogy a vér útját is elzárták.

- A legjobb, ha a lábaiddal kezdjük! – folytatta Éva – Dolgozni úgyse szeretsz, máshová meg nem jársz el.

- Hagyd abba! Könyörgök! – kérlelte őt.

- Akkor vágjunk bele! – jött a kíméletlen válasz.

A fűrész pengéje Feri húsába hatolt, és hamar elérte a csontot is. A férfi torkaszakadtából üvöltött, mialatt a lábából spriccelt vér. A fűrész úgy vágta át mindkét lábát, mintha csak vajat szelt volna. Feri megcsonkítva ült a helyén és a poklot élte át, de a szenvedésének Éva szándéka szerint ezzel korántsem volt vége.

- Na, hogy bírod? Jöhet még? – kérdezte a nő.

- Ne! – szólt halkan Feri, ahogy megmaradt erejéből telt.

- Bármikor véget érhet. Csak állj be a sorba szépen a többiek közé! Elég egyetlen igen is.

Olyan könnyűnek tűnt kimondani. A fájdalom minden egyes felcsapó hulláma erre akarta rávenni. Előbb-utóbb mindenki megtörik. Azt, hogy meddig lesz képes kitartani, ebben a pillanatban Feri se tudta volna megsaccolni. Csak azt tudta, hogy van választása. Hiába mondta neki Éva, hogy ez már egy lefutott meccs, a döntés továbbra is az ő kezében volt, ahogy mindig is. A fejébe vette, hogy nem enged annak az erőnek, amely el akart uralkodni fölötte. Ellenáll mindaddig, amíg érzi, hogy él.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de odakint már semmi se vár! – hallotta a fejében Éva szavait.

Feri minden gyötrelme dacára ebben a percben mindenre elszántnak érezte magát. Elég erősnek ahhoz, hogy megtegye azt, ami ugyanolyan képtelenségnek tűnt, mint az este legtöbb eseménye. Bárhonnan is jött a késztetés, de nem akart a része lenni ennek a démoni átoknak, amely ki akarta szívni belőle az összes megmaradt életet. Nem érdekelte hogyan, és, mi lesz majd, ha sikerül. Csak szabadulni akart a láncoktól. Az akaratereje végül elszakította őket, és ő előre dőlve egyenest a monitornak esett, melyet úgy sodort félre, hogy az a földön landolt. Hamarost ő is ott találta magát mellette. Szabadon, sajgó lábakkal.

Ahogy újra érezni kezdte a végtagjait, úgy tért vissza az ereje. Döbbenten és csodálkozva nézett le teljesen ép lábára, mint, aki egy szörnyű rémálomból ébred, és még félig még érzi az ott álélt borzalmakat. De nem álmodott, erre a monitor volt az élő bizonyíték, melynek felrepedt képernyőjén még éppen olvasható volt Éva utolsó üzenete: várni foglak.

Feri lassan feltápászkodott, majd lenézett a monitor elfeketedett képernyőjére. Már nem látott benne semmi rémséget, csak egy összetört használati tárgyat, amit megfogott és kivitt a konyhába. A szemközti házban már égtek a villanyok, az elsüvítő autók zaja is beszűrődött. Feri elővette a szemetes kulcsát, kivitte a tönkrement monitort és egy sötét sarokba rakta. Arra gondolt, hogy nem lesz olcsó mulatság, ha venni akar egy másikat. De akar?

Épp visszatért volna a lakásba, amikor egy hang megszólalt a háta mögött:

- Hello, maga rendelt pizzát?

A futár elég ingerültnek tűnt, de Ferit most ez izgatta a legkevésbé.

- Igen, már nem is tudom, mikor.

- Szerencséje van, hogy az egyik szomszédja is rendelt egyet! Fél órája már itt jártam, de hiába dörömböltem, nem nyitott ajtót.

- Elnézést! Elestem és azt hiszem el is ájultam.

- Jézusom! Azért jól van?

- Azt hiszem. Mennyivel tartozom?

- 1490 lesz. – mondta a futár és átnyújtotta a kezeügyében lévő dobozt

Feri a zsebébe nyúlt és adott két darab ezrest a pasasnak.

- Tartsa meg!

- Köszönöm. És legközelebb jobban vigyázzon magára!

- Észben tartom, viszlát!

A futár belépett a liftbe, Feri pedig a lakásba. Arról sejtelme se volt, hogy mi lesz majd ezek után. Az egyetlen döntés, amiben biztos volt, hogy most elfogyasztja a pizzáját. A számítógépnek annyi volt, de a tévét bekapcsolhatta. Csak, hogy menjen valami, amíg eszik.

VÉGE