Miért szeretjük annyira a mocskokat? Mert bírjuk őket, ez a helyzet. Talán a karizmatikusságukban rejtőzik a válasz. Az élet egy tisztességtelen játszma, ezek a fickók pedig megszerzik azt, amit kell nekik tekintet nélkül bármire. Bruce Robertson őrmester (James McAvoy) is egy ilyen alak. Most éppen egy előléptetésért teper, és ezért változatos módon tesz keresztbe kollégáinak. Szinte már elismerésre méltó az a leleményesség, ahogy megtalálja mindegyikük gyenge pontját és a lehető legártatlanabb fejjel hátba szúrja őket. De többről van itt szó egy poszt megszerzésénél. Emberünknek van egy felesége, aki csak különös, fantáziaszerű jelenetekben tűnik fel, melyek arról árulkodnak, hogy a magánéletével valami nem stimmel. Robertson világa repedezni kezd, mögüle pedig egy darabokra hullott életű férfi üti fel a fejét, akinek a rengeteg drogtól lassacskán már a valósággal is elvész a kapcsolata.

Rengeteg mocskos zsarut látott már a mozivászon, de olyat, mint Robertson még garantáltan nem. Ez a pasas mókából is kiszúr az emberekkel, és ebben a néző a cinkosa. Még a legjobb barátjánál is közelebb állunk hozzá. A bizalmába avat, hozzánk beszél, sőt gyakran egyenest ránk néz alamuszi fejjel miután valami disznóságot művelt egy szerencsétlennel. Mi nem tehetjük meg, nem is akarjuk, de ő igen. Mintha minden emberi éretlenség, düh és kisstílű gonoszság benne egyesülne, melyet élvezettel ereszt ki, akár a fáradt gőzt. Arcátlansága mosolyra fakaszt. Még, ha visszataszító és totálisan erkölcstelen is, amit művel, vele vagyunk.

Előzetesen arra számítottam, hogy a Trainspotting írójának regénye alapján készült film ki fog vetni magából úgy, ahogy A Wall Street farkasa, de ez mégse történt meg. Ennek az egyik oka, hogy a film nincs a végtelenségig elnyújtva, sőt ellenkezőleg, nem egy részét még szívesen elnéztem volna, amikor vágtak. Ez érzésem szerint tudatos alkotói döntés volt. Egyik jelenetből úgy szédülünk bele a másikba, ahogy hullámzó kedélyű főszereplőnk. A tűrőképesség növeléséhez hozzájárul, hogy a Mocsok kegyetlenül vicces. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy az alkotók leültek és megbeszélték, hogy mik azok a szemétségek, amiket legrosszabb pillanatukban megtettek, vagy szerettek volna, és azt beleírták a filmbe.

Ha az aljasság verseny volna, annak Robertson lenne a bajnoka. Nem elég, hogy megfekteti a kollégája feleségét, csak azért, hogy a férfit elbizonytalanítsa, de aztán a nőt még le is ribancozza, sőt a szemére veti, hogy szexuálisan kihasználta. Ez az a szerep, amit simán felzabálhattak volna a túlzások, azonban James McAvoy ijesztő mélységgel átélt alakításával lelket kapott. A fiatal színész ott van már a látószögemben egy ideje, megvillantotta a tehetségét nem egyszer, de attól a bravúros teljesítménytől, amit itt nyújt, kész lettem. Hihetetlen milyen fejeket tud vágni. Különösen egy bizonyos arckifejezése emlékezetes, melyet még utoljára ránk mereszt.

Ahhoz, hogy ez az eszement film működjön, kellett a kiváló arányérzékkel rendelkező író-rendező, Jon. S Baird is. Azelőtt még csak nem is hallottam róla, de most megjegyeztem a nevét. Baird a történetet két részre osztotta: az első a vidámabb, melyben emberünk tervei még látszólag jól alakulnak, a második pedig a sötétebb, ahol Robertsonra nem csak tettei következményei ütnek vissza, hanem az is feltárul, hogy mi vitte rá, hogy ennyire elkorcsosuljon. Korábban is nem várt módon tört elő néha az érzékeny oldala, a különböző jelekből, tünetekké súlyosbodó fantáziaképekből pedig összeáll egy olyan elkeseredett, súlyos problémáktól szenvedő férfi portréja, akit már csak szánni tudunk. A személyiségtorzulási csavar, amit bedobnak talán nem a legeredetibb, de a történetbe tökéletesen illeszkedik.

A Mocsok két fele bár hangulatában ellentétes, mégis szervesen illeszkednek egymásba. A képek ridegebbé, a látomások ijesztőbbé válnak. A váltás nem csak vizuálisan, de dramaturgiailag is ügyes: egy humorosnak induló kiruccanás fordul borzasztóba. A film elsősorban ugyan James McAvoy műsora, de nagyszerűek a mellékszereplők is. Hosszas felsorolás helyett csak a személyes kedvencemet emelném ki, Eddie Marsant, aki újabb arcát mutatja meg, mint Robertson gyermeki naivitású, gyámoltalan barátja. A színészeken kívül a film nagy erőssége még a soundtrack. A kiválasztott dalok, és azok beillesztése a jelenetekbe egyaránt parádés. A Mocsok egy beteg film, ám egyúttal gonoszul szórakoztató is, ezért, akinek beveszi a gyomra, az nagy valószínűséggel hozzám hasonlóan imádni fogja.

ÉRTÉKELÉS: 90%