Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger egy filmben. Ezzel a mondattal húsz évvel ezelőtt hegyeket lehetett volna megmozgatni, ma már viszont csak a nosztalgikus énünket bizsergeti meg. A két akcióikon a ’80-as évek vége óta folyamatosan húzzák egymást azzal, hogy elsütnek egy-egy viccet filmjeikben a másik kárára. Az Ikrekben Schwarzenegger egy Rambo óriásplakátot fitymált le, míg A pusztítóban Stallone akadt ki azon, hogy hibernációja alatt az egykori testépítőt Amerika elnökének választották meg. A valóságban a két férfi kemény rivalizálást folytatott, mely aztán üzleti kapcsolattá szelídült. Bruce Willisszel közösen még étteremláncot is nyitottak, de az egójuk túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy a mozivásznon osztozzanak egészen addig, míg le nem kerültek a csúcsról.

Az izomhősöknek a ’90-es évek közepétől fogva egyre inkább leáldozott. Sylvester Stallone majdnem DVD-re forgató kollégái sorsára jutott, azonban leghíresebb szerepeinek nem várt minőségű feltámasztásával visszadolgozta magát a jegyzett sztárok közé. Arnold Schwarzenegger is többször megízlelte a bukás ízét mielőtt az új évezred elején politikusi karrierbe vágott. Először még csak szívességként ugrott be egy jelenetre Stallone akcióhős válogatottjába, A feláldozhatókba. A folytatásban annyi év várakozás után végre azt is láthattuk, hogy együtt irtják a jónépet, amikor jött a hír, hogy elkészül a nagy közös produkció. Ez lett a Szupercella.

A filmmel a legnagyobb jóindulattal is elkéstek. Éppen az említett A feláldozhatók 1-2-vel fogták ki a szelet közös alkotásuk vitorlájából, de, ha azt figyelmen kívül is hagyom, hogy már megkaptam tőlük, amire vártam, azt nem tudom, hogy hőseink bizony megöregedtek. A plasztikai sebészetnek és egyéb eszközöknek köszönhetően korukhoz képest nem néznek ki rosszul, viszont már nem bírják úgy a strapát, mint régen. Amikor a film egy jelenetében egymásnak esnek, az évszázad bunyója helyett csak néhány fáradt pofont osztanak ki, azt is csak játékból. Még az én rajongói szívem se gyorsul fel ettől különösebben. Abba bele se merek gondolni, hogy a tohonya adok-kapok milyen unalmas lehet azok számára, akik nem az ő filmjeiken nőttek fel.

A Szupercella fő problémája mégse kiöregedett sztárjaiban keresendő, hanem tartalmi és technikai hiányosságaiban. Karrierjük csúcsán Stallone és Schwarzenegger készítették a legdrágább és a leglátványosabb akciófilmeket, közös produkciójuk viszont maga a színtiszta középszerűség. Nincsenek húzójelenetei, se nagy dumái. Még az se látszik, hogy rendesen költöttek volna rá. A csúcsbörtönben, ahonnan a történet szerint meg akarnak szökni, még annyi extra sincs, mint az 1997-es Ál/arc meglehetősen hasonló helyszínében, mely film egyébként eredetileg rájuk íródott. A Szupercellában van egy szép nagy hangárszerűség, egy pofás felvétel egy rakás üvegkalitkáról, a többi csupa egyhangú, zárt díszlet stílus nélkül. A börtönt kívülről részint olcsó számítógépes effektek segítségével oldották meg, amivel végképp lecsúsztak arról, hogy elhitessék velünk, hogy bármi különlegeset tartogatnak a számunkra.

A film kissé nehézkesen indul be és igazán akkor kel életre, amikor húsz-harminc perc után feltűnik Schwarzenegger. Ő az, aki a párosból inkább élvezi a közös mókát. Könnyed, humoros, néha még egész jól is játszik. Stallone vele szemben merev és fáradt. Hiába jut neki több akció, a film legjobb pillanatát öreg haverja kapja: amikor Schwarzenegger a végjátékban megszerzi a nagyágyút, a Szupercella egy rövid időre azzá a megvalósult álommá növi ki magát, mellyé hivatott lenne. Amúgy csak egy szokványos börtönfilm, amit gördülékenyen tart a rendező, aki a B-kategóriába való süllyedés nem egyszer igen közeli veszélyét is éppen elkerüli.

Mikael Håfström tisztességes iparosmunkát végzett, ám ihlet híján ennél többre nem képes. Ennek különösen a mellékszereplők látják kárát, akik rohadtul unatkoznak. Stallone csapatát úgy, ahogy van, ki kellett volna hagyni a filmből. Az érte epekedő Amy Ryan megnyilvánulásainál csak Vincent D’Onofrio átlátszó játéka a kínosabb. Szegény Ryan-t megpróbálják bombanőnek eladni, ami finoman szólva távol áll tőle. Emellett az, hogy 50 Cent zseniális hackert játszik, semmiség. Az egyedüli, aki a mellékszereplők közül benne van a buliban, az Jim Caviezel, akinek még jól is áll a szemétláda szerep. A szadista börtönigazgató egy akkora klisé, amit nem lenne szabad elsütni, azonban Caviezel pont annyira veszi komolyan, amennyire kell, és olyan intenzitással játssza, hogy feldobja a filmet.

Amikor először néztem meg a Szupercellát, megbocsájtóbb voltam vele. Másodjára az, hogy Stallone és Schwarzenegger együtt játszanak benne, még annyit se segített rajta, mint korábban, a filmnek viszont ez az egyedüli ütőkártyája. A történet sablonos és kiszámítható. A színészek nagyrésze felejthető teljesítményt nyújt. A látványvilága a mai igen túlzsúfolt mezőnyben az átlagos szint alsó határát üti csak meg. Megnézését kizárólag a két színész kedvelőinek tudom javasolni, de nekik is azzal a feltétellel, hogy ne legyenek nagy igényeik. A film készítőinek se voltak.

ÉRTÉKELÉS: 60%

Körkérdés: Milyen nagy párost látnátok szívesen a vásznon? Én egy Mel Gibson - Bruce Willis zsarufilmről szoktam ábrándozni.