A technika már réges-rég túlhaladt az oldalnézetes platformereken, azonban a játékosok nem. A nagy fejlesztők közül leginkább a Nintendo révén ragyog a műfaj, de az utóbbi években a kisebb, független cégek is sokat tettek azért, hogy az újabb generációk sorában is meglegyen a népszerűségük. Az ok, amiért szerintem még mindig sikeresek ezek a játékok, hogy nem annyira a látvány, mint inkább a kreativitás hajtja őket. Persze a grafikával is lehet ügyeskedni, mégis az ötletesen megtervezett pályák teszik a platformereket továbbra is minden konzolon jócskán kiaknázható, nem pedig idejétmúlt játékokká.

Az Ubisoft kiadásában megjelenő Rayman-sorozat múltja egészen 1995-ig nyúlik vissza. Akkor kezdte meg hódító útját a címszereplő mókás szerzet, amit azóta, ahogy a sikeres játékoknál lenni szokott, folytatások tömkelege kísért. Bár többször is alkalmam lett volna beszerezni az éppen aktuális részt, az én életemből eleddig kimaradt a széria. Ránézésre túl gyerekesnek tűnt Rayman világa, ezért nem reszkíroztam vele. Ellenállásomat a PS4-re átírt Legends címmel kiegészített epizód törte meg, mely a gép rövid történetében eddig megjelent játékok közül az egyik legkiemelkedőbb értékeléseket kapta.

Történetről a játék kapcsán nem nagyon beszélhetünk, inkább csak apropóról, melynek okán végig kell mennünk több világon kiszabadítva a pályák különböző részein fogságba ejtett kis kék manócskákat. Utunk során megmenthetjük legendás társainkat is, akikre onnantól akár le is cserélhetjük Raymant, hogy velük vívjuk harcunkat a sötét erők ellen. Összesen öt világot kell felszabadítanunk a rémálmok alól, melyek egyenként 9-10 pályára oszlanak. Egy bizonyos idő után újabb, időre menő kisebb szintek nyílnak meg. Ha elég manócskát gyűjtöttünk össze, akkor lekerül a lakat egy hatodik világról is, mely csalódásomra a korábbi, meghatározott zenei ritmusra építő pályák nehezített változatát takarta. Ezirányú elégedetlenségemet jócskán enyhítette, hogy a szintek teljesítésekor kapott kaparós sorsjegyeken meg lehet nyerni az előző rész, a Rayman Origins pályáit, így azután is biztosítva van a mulatság, hogy a játék fővonalát kivégeztük.

A készítők rengeteg gyűjthető és megszerezhető cuccal jutalmazzák, ha kitartunk a játék mellett. További szereplők válnak elérhetővé, ajándékokat adó szörnyecskékkel tölthetünk meg egy szobát, sőt napi és heti versenyeken keresztül összemérhetjük a tudásunkat a többiekkel az interneten, melyek teljesítésével trófeákat szerezhetünk. Ezek a kihívások ugyan nem túl változatosak, de résztvevőkből nincs hiány és ugyanolyan addiktívvá tudnak válni, mint a Rayman Legends többi része. Az elsőszámú célkitűzésként teljesítendő pályákat pont az a kreativitás jellemzi, melyet a bevezetőben hangoztattam. Tele vannak ötlettel, amik frissen tartják a játékmenetet. Vannak köztük, amik egyetlen gyors rohamra és a reflexeinkre épülnek, mások a találékonyságunkra. A helyszínek mindig adnak némi új színt, mégha akadnak is bennük ismétlődő elemek. Minden világban vár ránk egy hatalmas főellenség, akikkel megküzdeni a játék legszórakoztatóbb részei közé tartozik. 

A kék manócskák nincsenek túlzottan eldugva a pályákon, rendszerint még a királyt és a királynőt se okozott nagyobb nehézséget megtalálni, pedig, mint jeleztem, ez az első rész, mellyel próbát tettem. A Rayman Legends még a végefelé se izzasztja meg különösebben az embert. Ebben közrejátszik, hogy a pályák tele vannak checkpointokkal, az életeink száma pedig végtelen, ezért, ha elő is fordul egy-egy keményebb rész, azon hamar túl lehet lendülni. A játék még úgy is hatalmas élvezetet jelent, hogy nem jelent nagy kihívást, mivel a kivitelezés annyira dinamikus, hogy az egyik szint teljesítése után alig vártam, hogy mit tartogat a következő.

Az biztos, hogy nem a Rayman Legends grafikájával fogják demózni a PS4-et a boltokban, viszont mind a futási sebességével, mind a vizuális megjelenésével elégedett voltam. Töltési idő szinte nincs is, lassulásra egyszer se figyeltem fel. A rajzfilmszerű stílus, ami miatt óvakodtam tőle, a játék humorával remekül funkcionált. A hátterek szépen ki vannak dolgozva, az ellenfelek rém mókásak. A HD előnyei leginkább a telt színekben mutatkoznak meg. A grafikánál is nagyobb elismerésre késztet a zene, mely megalapozza a könnyed hangulatot, sőt fokozza. Filmekhez szoktak szerezni ennyire jó muzsikát. A profi munka ismérve, hogy adnak benne az apróságokra, ehhez illően pedig még a hangeffektek is mosolyra tudtak ingerelni.

Az irányítást nem bonyolították túl. Magyarázat nélkül is adja magát, hogy mit kell tenni, de, ha netán egy-egy fogásról megfeledkeznénk, arra a kellő helyen mindig emlékeztetnek. Akadnak részek, melyekben egy vigyori, zöld rovar segít nekünk kapcsolók és tárgyak mozgatásával, melyre a kör gombbal adhatunk parancsot. Az akció besűrűsödésekor ez a megoldás okozhat problémákat, az együttműködés nem mindig gördülékeny. Co-op módban a komputer helyett elvileg egy barátunkra is rábízhatjuk a vigyori irányítását, ami hatékonyabb megoldást jelenthet.

A Rayman Legends egy nagyszerű platformer és a kritikusokkal egyetértésben kijelenthetem, hogy egyike a legjobb játékoknak, melyek PS4-re jelenleg elérhetőek. Az nem hiszem, hogy annak érdemes lenne beszereznie újra, aki a korábbi generáción már végigvitte, de, akinek még nincs meg, annak kötelező darab! Hosszúra nyúló szavatossága és a felejthetetlen játékélmény, amit nyújt, többet számítanak, mint az, hogy technikailag nem váltja meg a világot.

ÉRTÉKELÉS: 90%