Huh, ha nem lenne az az egy komment, ezt gondolnám, mindenki leszarta a posztomat... szóval mindegy. Tehát akkor íme az első fejezete a cuccosnak, és az a helyzet, hogy várnk  valami kritikát, hogy mennyire hű az AC hangulathoz, mi tetszik, mi nem, stb. Nem akarom a fületek rágni ezzel, de mint amatőr írónak (vagy valami olyasminek) fontos a vélemény.

Első rész:

Isztambul

Első fejezet

Mindig is elégedett volt azzal a ténnyel, hogy irodájába a legtöbben félelemmel vegyes tisztelettel lépnek be. Ő maga mindig is azt vallotta, megdolgozott mindazért a megbecsülésért, ami őt övezte.

Halit Abardul. A név, ami hozzá tartozik, egy név, melyet a Templomosok rettegnek. Mert valaha nagyon sok Templomosban csörgedező vér tapadt a kezéhez, hogy aztán ő maga legyen a mentor itt, az orgyilkosok isztambuli helyőrségén.

A hely a fényűző város legszegényebb részében állt. Az átlagos ember képtelen lett volna megkülönböztetni az épületet a többitől, maga Halit is néha a szomszédos ékszerüzletbe toppant be (a szegény negyed egyetlen fényűzést hirdető jelképe ez az üzlet volt) a főhadiszállást keresvén. Azelőtt is gondosan elrejtették az ehhez hasonló bejáratokat. Legtöbbször a tetőre építették a kaput, de most a ház belsejében volt – egy átlagos kalyiba előszobájának közepén, egy csapóajtó alatti létra vezetett le az Isztambul alatt tekergőző pincerendszerbe. Még maga Halit sem tudta, mikor és hogyan épültek e katakombák – ő csak jókor, jó helyen fedezte fel ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebben felhasználhassa a testvériség céljára.

A testvériség, és nem önnön vágyai vezérelték.

Az évszázados háború, melyet a Templomosok ellen vívtak, már régen jelen volt Isztambulban. Csak hát akkor még a várost Konstantinápolynak hívták, de a város gazdasága azóta töretlenül megmaradt. Senki sem tudta, hol, senki sem tudta, mikor kezdődött ez a háború – csak volt. Mindkét fél saját dogmáit követve vette fel a kesztyűt. Isztambul már réges-régen színtere volt ennek a hadviselésnek, mely elsősorban nem érintette a köznépet. Egy orgyilkos sosem emel kezet az ártatlanokra – a Templomosok viszont biztosan megtennék ezt, hogy ördögi céljukat beteljesítsék. Kész csoda, hogy az átlag polgárok kimaradtak mindebből. Jobb is volt így.

Halit mindig elgondolkozott azon, hogy valójában a Templomosok jó céllal teszik-e azt, amit tesznek? Mert ugyan mi lesz akkor, ha uralják a világot? Minden bizonnyal béke. Béke, amit maguk az orgyilkosok is hajkurásznak.

Csak az eszközeik voltak mások, és ez a leglényegesebb különbség.

Halit úgy érezte, elég érett már ahhoz, hogy ilyen filozófiai gondolatokat űzzön. Minden bizonnyal hízott is a mája emiatt: szélesítette ezzel látókörét, kialakítva saját véleményét a dolgokról, ami ezekben az időkben, mikor minden harmadik fiatal hősies hazafisággal beáll a hadseregbe janicsárnak, hogy aztán bábként mozogva meghaljon, igenis becsülendő és ritka volt.

És mialatt Halit gondolatai e körül jártak, hátradőlt székében, és körbenézett az irodában. A falakon könyvespolcok vették körül. Halit folyamatosan bővítette tudását, kezében voltak az ókori nagy filozófusok megsárgult kötetei, a múlt bérgyilkosainak, mint például Altaïr Ibn-Lahadnak vagy Ezio Auditorénak tanításai, de éppenséggel a modern, frissiben íródott tudományos írások sem hiányoztak a könyvtárából. És a tudása mind csak bővült, de csak is tudományos feljegyzésekkel. Az olyan daloló bolondok, mint Homérosz vagy Szophoklész förmedvényei, olvashatatlannak tartotta mindet. Az olvasás inkább tanulás volt számára, mint szórakozás.

Az asztal, mely mögött ült, tele volt zsúfolva mindenféle irattal. Némelyikük egy levél volt, másik papírfecni a könyvespolcról származott, de Halit már nem igazán tudta követni és rendszerezni mindazt, amit feltornyozott maga előtt. Egyetlen hibája volt, hogy elfelejtett rendet rakni. De hát a zsenik a káoszban is meglátják a rendet, legfeljebb nem találnak meg semmit benne. Halit tudta, ez még megbocsátható bűn, hiszen magában a gyilkolásban nem volt ilyen hanyag, és általában minden szálat elvarr a préda körül.

A háta mögött, a fal harmadik oldalán különféle műtárgyak, de leginkább fegyverek lógtak egy tartóról. Halit minden vadászata után begyűjtött pár holmit, hátha még hasznos lehet. Kések, tőrök, kardok, alabárdok, és még ki tudja, milyen gyilkolásra alkalmas eszközök meredeztek a plafon felé mögötte. De ha az ember jobban megnézi a relikviákkal kidíszített falat, láthatja elvegyülni a jelentéktelenebb tárgyakat is: harapófogókat és néhány aranyozott villát, amit egyenesen a Topkapi Palotából zsákmányolt. Amolyan szimbólum volt ez, egy mementója dicsőséges tetteinek, mert a Topkapi Palotába azért mégsem sokaknak adatik meg a belépés. Ugyan neki sem volt engedélye belépni oda, de mindez részletkérdés…

A vele szemközti falon pedig nem állt semmi, csak egy ajtó, és a már málladozó, fehér falfestés és az alóla kivillanó téglák és a gitt, mely egyben tartotta az egészet.

Az ajtó pedig, mikor Halit odanézett, már nyílt is ki. Már azelőtt tudta, ki tiszteli meg őt jelenlétével, mielőtt a fehérbe burkolt és csizmába bújtatott láb meg nem jelent volna a küszöbön.

Durekmah Abardul, így hívták. Ha valaha is volt cölibátus a testvériségben, hát ő volt az, aki megszegte. Halitnak életében csak egy nővel volt dolga, egy csinos mosónővel, valamikor húsz-egynehány évvel ezelőtt. Már a nevére sem emlékezett, de érzelmeik akkori tüze még most is erősen vibrált a bensőjében. Aztán, majdnem egy évvel kapcsolatuk megszakadását követően, a nő újra előkerült, kezében a Durekmah nevű csecsemővel. Amikor az akkori szerelme, múltjának egy kalandja akkor betoppant az ajtón, mint most Durkmah, sosem gondolta, hogy abból az ártatlan tekintetű újszülöttből egyszer az apja nyomdokába lépő, könyörtelen gyilkos lesz.

De, ahogyan Halit visszagondolt, Durek sosem volt ártatlan, és sosem kivételezett vele. Keményen bánt vele, ez tény, de fiának igenis volt miért felnézni apjára. A maga módján megvolt köztük a kötelék, a szeretet, de elég furcsán mutatták ki. Alapjában távolságtartóan viselkedtek egymással, de ha beindult a közös tervezgetés, vagy egy személyesebb jellegű beszélgetés, mégis apa és fia voltak.

De ez is csak akkor történt meg egy négyszemközt lezajló beszélgetés esetén, ha az valamilyen módon kívül esett a testvériség témakörén. Azaz, most éppen távolságtartóan fognak beszélgetni egymással, hiszen Durek most tért vissza legutóbbi vadászatáról.

- Durekmah! – kiáltott fel derűsen. – Tehát sikerrel jártál?

Nem volt a legjobb köszönés, amit valaha mondott, ezt tudta, de remélte, fia nem haragszik meg, hogy csak úgy rákiáltott.

- Igen – mondta halk, fenyegető hangon az orgyilkos. Halit már rég nem ijedt meg ettől az orgánumtól, ez a fia természetes beszéde volt. – Hakan, a kém halott.

Azzal előhúzott egy apró papírdarabot, melyet vér áztatott. Halit elégedetten bólintott. Most fog rátérni a fontosabb dolgokra.

- Remek – nagyot sóhajtott. Vajon könnyen fog-e menni azt elmondani, amit akart? Tartott tőle, hogy Durekmah ezt talán rosszul értelmezi majd. – Durek, fiam… azt hiszem, eggyel feljebb léphetsz a képzeletbeli ranglétrán.

Ha az orgyilkos valami érzelmet is tanúsított volna a kijelentés iránt, jól leplezte kámzsája mögött.

- Eddig csak egyszerű feladatokkal bíztalak meg – folytatta Halit. Ez volt a kényes rész, ami netán kiválthat valami agresszív visszavágást, de egyelőre Durek hallgatott. – Nem tagadom, féltettelek. Nem veszíthetünk el egy olyan hasznos embert, mint te.

Durekmah nem szólt, de most már elégedettség sugárzott arcáról. Halit tudta, hogy ez az érzelem annak a kijelentésének szól, ami azt mondta, a fia értékes.

Mindenesetre, ha Durek már elég erősnek érezte magát a tapasztalatai miatt, és azután rádöbbent, hogy valójában amit csinált, az már nem edzi meg, már el is felejthette. Vagy… már ő is erre a következtetésre jutott, ezért nem döbbent meg vagy gerjedt haragra?

- Tudom, apám – suttogta az orgyilkos. – Már én is éreztem mindezt.

Halit megkönnyebbülten sóhajtott. Tehát így állt a helyzet.

- No, de ne is vesztegessük az időnket – csapott az asztal lapjára, majd állt fel Halit. – Egy új nap virradt ránk, és számodra egy új megbízás napja. Mivel már elérted azt a szintet, hogy már valóban a testvériség teljes jogú tagja legyél, van egy ajándékom számodra.

Azzal sarkon fordult, egyenesen szembe a falon lógó értéktárgyakkal és fegyverekkel. A fia nem szólt semmit, de érezte vizslató tekintetét a tarkóján.

Halit szemeit forgatva igyekezett kiválasztani fiának megfelelő fegyvert. Általában, ha valaki ugyanúgy járt, mint most Durekmah, azaz jelentős mértékű fejlődést mutatott, kapott tőle, a mentortól egy különleges fegyvert, ami olyannyira testreszabott volt, hogy egy fajta fegyvert csak egy orgyilkos birtokolhatott, nem létezett két ugyanolyan.

Ezért is volt ez az ajándék egy jelkép.

Halit szeme megakadt a fallal függőleges irányban párhuzamosan futó, rövid nyelű lándzsán, melynek tömzsi, cakkozott pengéjére az orgyilkosok lekerekített sarkú háromszög alakú jelvénye volt gravírozva. Halit úgy gondolta, ez megfelelő lesz. Óvatosan leemelte a tartójáról a kopját – meglepte, milyen könnyű.

- Ez lesz a te fegyvered – mondta fiának. Közben jól láthatóan méregette a lándzsát, ide-oda suhintott vele, majd hátrahúzta, mint ha el akarná dobni. – Könnyű súlya miatt még távolról is pontosan el lehet dobni.

Durekmah szótlanul, érdeklődve nézegette újdonsült fegyverét. Közelebb lépett az asztalhoz, és Halit tudta, most már túl vannak a testvériség gondjain.

Most újra apa és fia voltak.

- Add ide! – kérte Durek, és két kezét kinyújtva várta, hogy a tenyerébe adják a fegyvert. Halit odanyújtotta neki. Amennyire meg tudta ítélni a külsőségek alapján, Durekmah nehéz ólomsúlyra számított, hogy a lándzsa majd lehúzza kezeit, de mikor a hideg fanyél az orgyilkos kezeibe simult, fia felvonta szemöldökeit.

- Tényleg – suttogta áhítattal. – Milyen könnyű.                     

Azzal megpörgette a pengével felszerelt fadarabot. Hangos surrogás kísérte az erőteljes mozdulatot. Durekmah vigyorgott. Valószínűleg még ő sem gondolhatta, hogy az orgyilkosok jellegzetes rejtett pengéjén kívül létezik más hatékony fegyver.

- Már csak forgatni kell tudni – mondta Halit, és kilépett az asztal mögül. – Ha akarod, megmutathatom, hogy kell.

- Csak vigyázz – nézett rá halványan mosolyogva Durek. – Nehogy véletlenül megroppanjanak azok a meszes végtagjaid.

Halit érezte, hogy elvörösödik, és zavartan elmosolyodott. A félig gúnyos, félig viccelődő beszólás arra utalt, hogy Halit rég mozdult ki a katakombák biztonságából.

Pedig megtehette volna, hogy ő is vadászik a prédára. De ő mentor volt, egy élő legenda az orgyilkosok mostani generációja számára, egy olyan ember, aki felülemelkedik a fizikai léten, és még így is sokkal erősebb, szívósabb, mint az átlagos orgyilkosok.

Halit mindazonáltal azért ajánlotta fel a rögtönzött okítást, hogy végre mozduljon is meg egy kicsit. Rögtön elő is húzta az övén lógó tokból a kardot, ami inkább volt mostanság dísz, mint halált hozó eszköz.

- Azzal a lándzsával inkább szúrni érdemes – magyarázta Halit. – Mert szinte lehetetlen kivédeni. Viszont ne feledd, hogy ez a lándzsa rövidebb, mint egy átlagos lándzsa, tehát közelebb kell araszolnod az ellenfélhez.

- Lehet, hogy ez egy közelharci lándzsa – vetette fel gondolkodva Durek, és szúrt is. Halit eltáncolt a támadás elől, és szabad kezét felnyújtotta, ezzel jelezve, hogy beszélni kívánt.

- Nevezd, ahogy akarod. Mindenesetre, ezt a fegyvert közelharcra is remekül tudod használni. Azonban vigyázz, ha nagyon közel vagy az ellenfélhez, csak bunkónak tudod használni. De szerencsére, vagy elég olyan erős, hogy nagyot üss vele.

Durek közelebb táncolt apjával, és egy vízszintes csapást indított, hogy leszelje Halit fejét. A mozdulatban azonban - jelképessége miatt – nem volt elég erő, így apja egy csuklómozdulattal félresöpörte a lándzsa nyelét.

- Könnyű súlya csak hosszából származik – magyarázta Halit. – Attól még a fa, amiből készült, elég tömör ahhoz, hogy egy erőteljes kardcsapás útját is keresztezze.

Azzal lesújtott Durekre, aki vízszintesen feje fölé emelte a lándzsa nyelét, ezzel hárítva a fejét kettészelni kívánó pengét.

- Nagyon jó – dörmögte Halit.

Kettejük párbaja még egy óráig tartott. Halit úgy érezte, sikerült minden fontos tudnivalót átadnia Dureknek, és fia saját bevallása szerint mindent meg is tanult, amit mutatott. Mikor az orgyilkos felcsatolta a hátára a fegyvert, Halit már újra a székében ült, és egy vaskos könyvet lapozgatott.

- Akkor térjünk a tárgyra – mondta, miközben a megsárgult lapokat figyelte. – Lenne itt egy jóval nagyobb horderejű feladatod.

- Hallgatom.

Halit meglepetten felnézett. Nem várt válaszra, és amint látta fia vonallá keskenyedett száját, érezte, valami nincs rendjén.

- Hogyan? – kérdezte.

- Azt mondtam, hallgatom, mi az a feladat.

Halit vállat vont.

- Rendben, ezt nem kellett volna mondanod. Tudom, hogy úgyis hallgatsz.

Durekmah ezúttal nem szólt.

- Tehát lenne itt egy újabb Templomos – folytatta egy kis csend után Halit. – A neve: Abdullah Csorbadzsi. A szultán egyik tanácsadója. Szerintem mind a ketten tudjuk, ez mit jelent.

Jelentőségteljesen fiára nézett, aki egy ütemmel később kapcsolt.

- Azt gondolod, hogy ő az egyikük, aki győzködi Szulejmánt a hadjárat miatt?

- Így van – bólintott Halit, azzal kikereste a nemrég meggyilkolt Hakan nevét a könyvben szereplő listából, és egy tollvonással áthúzta. Hakan alatt már Csorbadzsi neve szerepelt. A lista pedig már egyre fogyott, már ami Durekmah feladatait illette. Arra gondolt, folytathatná a nyomozást a Templomosok ügyében, hogy minden egyes ellenséges kiirthassák a környező városokban és országokban. – Nyomozásaink világosan bizonyítják, hogy Csorbadzsi Templomos.

Durek közelebb hajolt apjához, és lekönyökölt az asztal lapjára. A mozdulattól pár papírlap a halmok tetején felrepült, majd ide-oda lengedezve a padlóra hullott.

- Hol és mikor kell megölnöm? – kérdezte az orgyilkos.

- A Topkapi Palotában – mondta Halit, állva fia tekintetét. Fogalma sem volt, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót Durekmah-ból. Valószínűleg a belé vert ölésvágy. – És ne olyan sietősen.

Durek eltávolodott az asztaltól, és hátat fordított neki.

- Azt ugye te is tudod, hogy csak úgy nem mehetek be oda.

- Talán megijedtél, fiam?

- Nem, azt nem – morogta Durekmah. – Tisztában vagyok vele, hogy azt mondtad, új szintre léptem… csak furcsállom, hogy egyből a Topkapi Palotába küldesz, az oroszlán barlangjába.

- A szultán palotájába – javította ki őt Halit. – És a szultán nem az ellenségünk, ezt ne felejtsd el!

- De Csorbadzsi sem ellensége a szultánnak – ellenkezett. – Sőt!

- De még akkor is, orgyilkos vagy! – kiáltotta a mentor. – Nem hátrálhatsz meg.

- Nem is fogok – fordult vissza Durekmah, és tekintetéből elszántság sugárzott. – És nem is bukok el.

- Ezt nem is gondoltam, egy pillanatra sem – mondta Halit.

- Csak azt tartom furcsának, hogy elsőre a Topkapi Palotába… - dünnyögte Durekmah.

- Azért oda – magyarázta Halit -, mert ez a soron következő név a listán. Én sem tehetek róla. De ez legalább megmutatja majd, milyen erős vagy. Ha sikerrel jársz, minden bizonnyal irigyelhet a testvériség többi tagja. Ha pedig nem… hát az ékesebben beszél majd minden szónál.

Durekmah most sem szólt. Halit csak most jött rá, mennyivel jobban zavarja az, ha fia nem szól semmit, mint az, amikor csípős megjegyzést tesz. De nála a hallgatás beleegyezés – viszont nem tudta, fiánál mi a helyzet. Halit úgy érezte, Durekmah hallgatása egy csendes lázadás. Holott nem tudhatta, ez így van-e, hiszen nem láthatott bele senki fejébe, nem olvashatta el gondolatait.

- Nem akarlak elveszíteni – mondta végül. – Nem küldenélek biztos öngyilkosságba. Tehát, ebből az következik, hogy ez nem az. Hisz tudod, én is megjártam már – és nem lehettem sokkal idősebb, mint te.

Úgy látszott, Durek beletörődött, hogy a Topkapi Palotáját kell megjárnia Abdullah Csorbadzsi megöléséhez, de továbbra sem volt hajlandó kibökni egy szót sem.

És ezúttal Halit sem szólt, így csend borult az irodára. Hogy ezt az állapotot beszüntesse, Halit lapozgatni kezdte a könyvet, míg végül el nem jutott az utolsó oldalig, ami mögött már a vastag bőrkötés díszelgett.

A kötésen pedig ott volt megannyi apró papírlap. Egyet megfogott, és átnyújtotta az orgyilkosnak.

- Erre rakd Csorbadzsi halálának bizonyítékát, és hozd el nekem, ha végeztél.

Durek pár másodpercig gondolkodva fürkészte a lapot. A mentor azt fontolgatta, hátha azon gondolkodik, visszaadja-e neki, ezzel elutasítva a küldetést. Mindez persze nem történt meg – Durekmah elrakta a lebernyege egyik rejtett zsebébe a papírt.

- Teljesítem – mondta végül, hangja bármit meg tudott volna fagyasztani.

- Ezt el is várom – mondta derűsen Halit. – Most menj. Pihenj, ha gondolod, csak azután indulj.

Durekmah megint fukarkodott a szavakkal. Megfordult, és az orgyilkosok jellegzetes, nesztelen lépteivel elhagyta az irodát. Mozdulatai mintha azt kiáltották volna: „Nincs szükségem pihenésre!”

Mikor az ajtó nyikordulva bezárult, Halit Abardul egyedül maradt gondolataival. Foglalkozhatott volna nagy kérdések boncolgatásával is, levehetett volna egy megsárgult kötetet a polcról, fürdőzve Leonardo da Vinci zsenialitásában, vagy Machiavelli éleslátásában, de nem tette. Ez egyszer nem foglalkoztatták efféle gondolatok.

Most csak egy, a világ számára hangyányi, de számára igen is nagy emberre gondolt: Durekmah Abardulra. Fogalma sem volt, mi történt, fia még sosem viselkedett így. Mintha… rámenősebb lett volna, és sértődött. Halit, még mielőtt beszámolt volna a küldetés mikéntjéről, azon tűnődött, vajon hogyan fog reagálni mindarra, amit mondani fog. Hogy eddig óvta őt, és hogy most már arra a szintre lépett, hogy ezen óvatosság elhanyagolható.

Rámenős és sértődött… tehát minden bizonnyal nőtt annyi bőr a képén, hogy félelem nélkül élcelődjön saját apjával, mentorával, hogy bátrabban viselkedjen. Hiszen már teljes jogú orgyilkos volt! Azonban Halit tudta, ezt a nézetet csírájában kell elfojtania fiában, még mielőtt teljesen gyökeret ver. Ettől még nem lesz övé az egész világ, és Halit tartott tőle, hogy egyszer az elbizakodottság lesz Durekmah végzete.

Talán meg is tudta érteni, miért lehetett ennyire sértődött azért, mert Halit védte őt a múltban. Talán pont azt szűrte le az egészből, hogy ez volt az akadálya annak, hogy fejlődjön.

És mindenképpen megállapítható volt az is, hogy nem csupán ezért volt megsértődve. Hanem azért is, mert bedobta a mély vízbe. Halit ugyan elismerte, nem a legkönnyebb fütyülve besétálni a Topkapi Palotába, de ennél ezernyi nehezebb dolog létezett. Mint például a szerelem… melynek gyümölcse maga Durekmah volt…

Halit nem hagyta elterelni gondolatait. Arra a következtetésre jutott, valamilyen módon meg kell változtatnia a fiát. Az érzéseit egy kicsit elfojtania… csak egy kicsit. Nem akarta viszont azt sem, ha Durekmah egy bábu lesz, egy lélektelen gyilkológép – de legalább az apját ne utálja, értse meg, mi motiválta akkor, amikor a múltban feladatokat bízott rá.

Halit Abardul most elégedetten dőlt hátra. Igen, ezt kell tennie. Most már foglalkozhat szenvedélyével: a tudás gyarapításával. Sokáig keresgélt a polcokon, hogy megtalálja a jelenlegi hangulatához illő művet. Arisztotelész írásai a hideg- és melegvérű állatokról a példának okáért most pont nem az a könyv volt, amit könnyedén befogadott volna. Egy vastag kötésű, koromfekete színű krónika viszont, tele az évezredek alatt felhalmozott tudással és történelemmel, pont megfelelt neki.

Így hát leemelte a kötetet a polcról, és vígan méregette. Porfelhő csapott fel a könyvből, és megcsapta őt a papír jellegzetes illata, amit olyannyira szeretett. Ez volt a jelenlegi szenvedélye, soha nem akart lemondani róla, mindig érezni akarta a könyvek illatát. Mindig, mikor átfutotta a mostanra már halványodó tintával írt betűket, azon tűnődött, egyszer majd ő maga is lesz olyannyira bölcs, mint az előtte élő gondolkodók, és egyszer majd ő is papírra vetheti tudását, megörökítheti emlékeit az utókornak, akárcsak az előtte élő generáció orgyilkosai is tették.

Miközben kinyitotta a könyvet, és belelapozott, az jutott az eszébe, hogy ez az idő még nem jött el. Először meg kell zaboláznia egy kitörni készülő vulkánhoz hasonló jellemet, és békét hozni a sokat szenvedett népekre. Majd csak akkor lesz olyan tapasztalt és bölcs, hogy minden tanítását papírra vesse, és hogy emléke örökre fennmaradjon.