Tehát a gazdaság jelentősen blablabla.... az akkori viszonyokhoz képest blablabla.... külpolitikája összességében blablabla....

Csak ülök a széken, és támasztom a fejem. Roppant ravasz módon, tollamat a jobb kezemben tartva, bekattintva a lapra helyezem, hazudván, hogy körmölöm az anyagot. A látvány nem szokatlan - ha körbenézek, egy csapásra világossá válik, hogy nem a történelem a világ legérdekesebb órája. A tanár, természetesen mit sem sejt ebből - "rendkívüli" átéléssel magyaráz, miközben az embernek az az érzése támad, hogy talán magát szórakoztatja vele.

Szemhéjamon különös ábrák rajzolódnak ki, ágaznak szét, folynak egymásba. Élvezet sodródni az árral. Majd az ismerős, kellemes zuhanó érzés.

Gyönyörű napsütés fogad, ahogy körbenézek új környezetemben. Egy reptér kifutópályája közelében állok. A következő dolog, ami feltűnik: a rengeteg ember. Bő vizű folyamként áradnak az emberek, hogy a legjobb helyeket csíphessék el, a kerítés mögött, a legjobb kilátással. Ám a tömeg zaja mellett is hallani egy repülőgép, egyre erősödő zúgását. Hátrébb húzódtam, hogy láthassam, mi sül ki ebből az egészből.

Végül megindult. Amennyire lomhán kezdte, annyira sebesen siklott az utolsó métereken, levegőbe emelkedése előtt.

 Hirtelen hangos kiáltozások, ijedt tekintetek. Odakaptam a tekintetem, és abban a pillanatban hatalmas narancssárga, vakító gömbbé változott az egy másodperce még szárnyaló gépmadár. Az erőteljes robbanás levett a lábamról. Földet éréskor ismét jelentkezett a zuhanó érzés, és egy csapásra a teremben találtam magam újra.

- Téged kérdez baszki, figyelj már !

- Mi ..? Kicsoda ?

 Rezzenéstelen tekintettel bámult rám. Én viszonoztam egy ásítással. Látszott rajta, hogy nem szereztem nála jó pontot ezzel. Végigfutott rajtam a hidegzuhany.

- Tehát, tudod a választ a kérdésre ?

Szar helyzet. A kérdést sem tudtam, de biztos voltam benne, hogy a válasszal is hasonló lenne a helyzet.. Felvettem a legelkeseredettebb arckifejezésem, lehajtottam a fejem.

- Elnézést, tanár úr.

Feszült csend. Továbbra is a szemembe néz. Az az érzésem támadt, mintha már a lelkemben turkálna. De egy dologban biztos voltam: most végem.

- Tudod a választ, vagy sem ?

- Nem, tanár úr.

- Aha. Tehát fogalmad sincs arról, hol tartunk, és még alszol is.

Csak ültem ott, és bámultam a padlót. Nem volt mondanivalóm.

Ő pedig felállt az asztaltól, és lassan elkezdett felém ballagni. A rettegés átterjedt az egész osztályra, mindenkit felébresztettek a padtársak, de még a fáradtság is egy csapásra elszállt. Aki nem követte az óra eseményeit, az most buzgón elkezdett jegyzetelni a mellette levőről, nem sejtve, hogy ez akár le is buktathatja őket.

Mellettem állt meg. Mozdulni sem mertem. Míg végül..

- Tényleg ennyire... unalmas lennék ?

Hogyan ?

- Nem tetszem nektek ? - és eleresztett egy félmosolyt.

Kényszerű nevetés hallatszott az osztály részéről. Mást nem igen mertek csinálni. De úgy látszik, a tanár jó kedvében volt.

- Dehogyis, tanár úr, nem erről van szó..

- Áh, szóval tetszem neked. (újabb nevetés)

- Tanár úr, nem , egyszerűen csak fáradtak vagyunk. A nyolcadik óra mindíg rettenetes.

Ekkor megszólalt a csengő.

- Hát, rendben van. Az, hogy fáradtak vagytok, az jogos. Én is. De ezzel nem tudunk mit kezdeni. Most még elnéző voltam, de legközelebb nem tűröm.

- Értem, tanár úr. Természetesen nem fordul elő többször.

- Rendben. Mehettek !

Mint egy felpiszkált hangyaboly, kezdett el motoszkálni az osztály. Azonban én csak ott ültem. És a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam.