A Halálos iramban franchise egy csoda. No nem azért, mert példaértékű színvonalával emelkedne ki a filmtörténelem műremekei közül, se nem azért, mert megkérdőjelezhetetlen minősége miatt minden egyes akciófilmet csak ehhez a sorozathoz lehetne mérni, azért meg főleg nem, mert olyan bámulatos színészi teljesítményt produkálnának a benne játszó sztárok, hogy az nyugodtan felvehetné a versenyt szinte bármelyik Oscar-díjátadó összetételével, és még a legelismertebb filmkészítők is elkeseredetten kutatnák ezeknek a korszakos művészeknek a titkát. Aki látott akárcsak egy részt is, az tökéletesen tisztában van ezzel, aki pedig így, a legújabb, immáron szám szerint a kilencedik felvonás (már ha nem számítjuk a Hobbs & Shaw című spin-offot) mozikba kerülésével még mindig a fent leírt dolgok hiánya miatt savazza ezt az arany tojást tojó tyúkot, az nem is járhatna rosszabb helyen. Mert az igazi truváj nem a magas színvonal, a minőség (legfeljebb önmagához képest), vagy a színészi alakítások, hanem az, hogy egy, kizárólag az illegális éjszakai autóversenyek világára összpontosító filmből, amely tisztességesen hozott a konyhára, de azért nem repült a mennybe, sikerült egy több milliárd dolláros, hatalmas, rendre kasszát robbantó, valóságos nézőtömegeket bevonzó ütőképes frencsájzt csinálni – ami idestova húsz éve képtelen kikopni a mozikínálatból. Lehet szeretni, lehet utálni (van is miért), de azt el kell ismerni, hogy valamit nagyon eltaláltak ezzel a formulával. Persze, jöhetnék most azzal, hogy a széria tulajdonképpeni sikere a moziba járó közönség igénytelenségének, neadjisten primitívségének talán legfényesebb bizonyítéka, előhozakodhatnék azzal az egyáltalán nem újkeletű megállapítással, hogy a Halálos iramban-filmek agyzabáló, buta szemetek, amelyek közvetlenül felelősek azért, hogy manapság már nincsenek eredeti ötletek, innovatív újítások, és mindenki megmarad inkább a biztonságot nyújtó kaptafánál (azaz egy sorozat sokadik részénél) a bizonytalanság helyett, és felsorolhatnám a logikát kettépisáló cápaugrásokat, de őszintén: kit érdekel.  



Még ha van is némi igazság ezekben, ez a franchise egyvalamit tud, de azt nagyon: szórakoztatni. Igaz, nem ő legélesebb kés a fiókban, és ahogy halad előre, lassan már egy papucsállatkával vetekszik az IQ-ja, viszont többé-kevésbé mindig képes magabiztosan hozni, amit vállal, és egy két-két és fél órás agyatlan élménnyel elkápráztatni az autósüldözésekre, lövöldözésekre, észveszejtő kaszkadőrmutatványokra, látványos robbanásokra, és Vin Diesel kopasz fejére, illetve aranyba öntött életbölcsességeire áhítozó közönséget. Természetesen magától értetődő dolog, hogy egy ilyen hosszú sorozat is kifullad előbb-utóbb, törvényszerű, hogy ez a sikerszéria sem tart majd örökké, ahogy a Halálos iramban-nak is megvolt a maga zenitje (vagyis a hetedik rész: igazából ott kellett volna abbahagyni), amely után már nem nagyon lehetett érdemben mit hozzátenni a frencsájzhoz, és az azt követő próbálkozások inkább már izzadságszagú, görcsösen lenyesett rókabőrnek tűntek. Dehát ismerjük Hollywoodot, az utolsó csepp tejig kell fejni a tehenet, sőt, tulajdonképpen eme kritika bevezetőjét is csak azért sikerült ilyen bő lére ereszteni, mert tényleg nem sok mindent lehet írni a Halálos iramban 9-ről. Ugyanazt tudja, mint mindegyik rész a negyedik óta, csak mint mindig, az akciójeleneteket, a látványt és az elborult, a fizikát, meg úgy en bloc a való életre érvényes bármiféle törvényt leköpő pillanatokat megint sikerült egy új szintre emelni, nem is akárhogyan. Aki tehát azt hitte, hogy megállt a tudomány egy hatalmas széf városon át való hurcolásánál, a végtelen hosszú kifutópályánál, a tengeralattjáró előli menekülésnél, vagy egy száguldó torpedó félrerúgásánál, az hatalmasat tévedett. A széria már régóta önmaga paródiája, és hát a készítőknek is rá kell tenniük még egy lapáttal az előző epizód hülyeségeire, így lényegében a Halálos iramban-sorozat egy ”úgyse mered”-hez hasonló játék lett, ahol a közönség a prekoncepciók felállításánál még az előzmények ellenére is szentül hiszi, hogy a következő részben ezt meg azt úgysem csinálják meg, de aztán az alkotók élből rájuk cáfolnak, és a végén kiderül, hogy mégis.  



De még hogy! Csak néhány példa: egy alkalommal kocsival lendülnek át egy szakadék fölött, máskor hőseink egy szupererős mágnessel vonzanak magukhoz kivétel nélkül mindent, ami fémből van (igen, még a járműveket is), arra meg már ki sem térek bővebben, amikor az egyik szereplőre konkrétan rázuhan egy több tonnás harckocsi, ő mégis sértetlenül ússza meg. Jobban mondva mégis kitérek: ennyi over-the-top marhaság után mintha a készítők is azt érezték volna, hogy talán itt az ideje megmagyarázni azokat a bizonyos túlzásokat, ami persze szül néhány félig-meddig vicces pillanatot, még ha szükség nincs is nagyon ilyesmire. Ez a sorozat már rég túl van azon, hogy ez bárkit is zavarjon, meghökkentsen, vagy hogy nagy dolgokat, álleejtő megoldásokat várjunk el tőle, és ez részemről pont a hetedik epizódnál vált világossá, amikor naiv hülyegyerekként feszült pillanatokon keresztül vártam, hogy Vin Diesel vajon hogyan fog kimászni abból a kulimászból, amikor egy fél hadsereg vette körül egy szakadék szélénél. Naná, hogy csak simán nyomott egy rükvercet, és lehajtott róla. Semmi nagy durranás, semmi frappáns rögtönzés, semmi váratlan fordulat, csak szimplán végigzakatolt a sziklák között, és közben ripityára törte a kocsiját, de ő persze egy karcolás nélkül megúszta. A kilencedik rész is ugyanezen a nyomvonalon halad, ami nyilván magával hozza az egyre érdektelenebb nézői reakciókat (ennek ellenére sokkal kevésbé árasztja magából a rutin-szagot, mint a nyolcadik epizód), mindezek fényében nem meglepő, hogy Dominic Toretto eddig sosem említett, eltitkolt kisöccse, az egyébként főgonosz Jakob (John Cena színművész Osztyapenkó-szobrot megszégyenítő mimikájú tolmácsolásában) a film végén átáll a Családhoz (nem ez az első ilyen eset a széria történetében – lásd a tömeggyilkosokból jófiúkká avanzsáló Shaw-testvéreket – ettől függetlenül mintha azt érezték volna, hogy ez még az előzmények fényében is rohadt ciki, ezért nem is magyarázták túl a dolgot), de Han feltámasztása is csak egy üres marketingfogás volt.  



És ha már szóba került a film érzelmi töltete: a legtöbb kritika megjegyezte, hogy a filmben pont Diesel az, aki teljesen unottnak és enerváltnak tűnik, pedig a személyes családi dráma miatt az ő karakterének kellene igazán szárnyalnia. Rejtőzik ebben némi igazság, de azért én ezt vitatnám. Egyszerűen csak arról van szó, hogy olyan érzelmeket akartak belőle kiváltani, eljátszatni vele, amikre szimplán nem képes. Pedig nem ártott volna megerőltetnie magát, már csak azért sem, mert a karrierjét nagyjából úgy 20 éve csak ez a franchise tartja életben. Hiába a népszerűség, hiába a több mint 90 millió Facebook-követő, minden egyéb próbálkozásával rendre kudarcot vall, ami meg összejön (pl. A galaxis őrzői-filmek), ott csupán az amúgy tényleg jellegzetes hangjával járul hozzá a sikerhez, vagyis a neve csak és kizárólag a Halálos iramban-sorozat miatt van még köztudatban, és talán számára is kezd szép lassan realizálódni, hogy ha egyszer véget ér ez a széria, akkor bizony csúnya idők jönnek. Mert ne legyenek senkinek sem illúzió, ez nem tart örökké. A franchise, természetesen a kilencedik résszel együtt már egyre inkább a fáradás jeleit mutatja, ugyanakkor szórakoztató, igazi agyzsibbasztó mulatság, és noha megint egy következő szintre emelték a hülyeséget, nem sokkal bugyutább, mint teszem azt az előző két epizód. Akiknek eddig sem tetszett, azoknak most sem fog, azonban a rajongók ismét megkapják a maguk agyatlan tesztoszteron-bombáját, és ezúttal is tökéletesen illik ide az a klisés megállapítás, hogy néha kellenek az ilyen, egynyári kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas trash-filmek, amik ugyan sosem fognak a legjobbak közé tartozni (még ha a hasonszőrű blockbustereket nézzük, akkor sem), ellenben két és fél óráig remekül elfeledtetik a hétköznapok nyomorúságos mókuskerekét. A Halálos iramban 9 is ilyen: egy kicsit alacsonyabb szinten mozog elődeinél, a franchise csúcspontjánál (ötödik, hetedik rész) meg főleg, de félig-meddig még mindig ott van a szeren – amellett, hogy már nagyon-nagyon érezni, hogy ebből talán elég lesz ennyi.  



Természetesen a Halálos iramban 9 sem ússza meg azt a kérdéskört, amit manapság a mozizás újjáéledésével gyakorlatilag majdnem minden nagyobb látványfilmnél felteszünk: hogy vajon más helyzetben milyen lenne a megítélése. Egy normális nyáron, ahol a mozitermekben hétről hétre városok pusztulnak el és világokat mentenek meg, valószínűleg ez a film sem menne akkorát, és csak egy tizenkettő-egy-tucat látványorgia lenne a blockbusterek sűrű tengerében. Csakhogy ez egy korántsem normális nyár, így a jelenlegi állapot kifejezetten a Halálos iramban 9 malmára hajtja a vizet. Gyakorlatilag ez a film nyitotta meg a nyári szezont, ez a film mutatta meg hosszú idő után újra, hogy milyen is nagyvásznon nézni egy brutális, sodró lendületű látványorgiát, fülrepesztő hangerővel a moziterem legkondicionált, hatalmas közösségi élménnyel bíró környezetében. Ennek köszönhetően esélyes, hogy a rajongók, de talán még a laikus nézők is túllépnek a film égbekiáltó ostobaságain, köztük azon, hogy ebben a részben már az űrben is kocsikáznak. Igen, az űrben! De egy ilyen világban, amelyben a filmipar a korábban említett ”úgyse mered”-játékot játssza, igazán nem kell meglepődni. Azért attól függetlenül, hogy a Halálos iramban 9 szórakoztató és kikapcsolja az agyat arra az időre, amíg tart, valószínűleg sokak fejében motoszkál az a kérdés is (egyébként teljesen jogosan), hogy Hollywood tényleg ennyire elhülyült?