James Want sokszor nevezik a modern kommersz horror legnagyobb úttörőjének. Hogy ez mennyiben fedi a valóságot, most hagyjuk (lévén a horrornál aligha létezik megosztóbb műfaj), de az tény, hogy lerakott már egy-két olyan filmet az asztalra (Fűrész, Insidious, Démonok között), amelyek nem csak anyagilag lettek hihetetlenül sikeresek, de a szakma is többé-kevésbé a keblére ölelte őket – a méretes rajongótáborról nem is beszélve, akik biztosították, hogy ezek az alkotások több száz milliós frencsájzokká duzzadjanak. Ráadásul Wan megmutatta azt is, hogy nem csak abban jó, hogy ráhozza a frászt a közönségre, hanem hogy nagy költségvetésű hollywoodi blockbustereket is nyugodtan rá lehet bízni (Halálos iramban 7, Aquaman), remekül otthon érzi magát ebben a zsánerben is, és képes megbirkózni azzal a feladattal (és persze teherrel), amit ezek a nagy kockázattal járó produkciók rónak az emberre. Talán ezért is szólt nagyot a hír, hogy eme kis kitérő után újra horrorfilmet rendez, és a bejelentésre valószínűleg egyszerre dobbant meg a szíve annak a bizonyos rajongótábornak – hiszen legyenek ezek a filmek jók vagy rosszak, az emberek eddig tisztességesen bementek értük a moziba, akár többedszeri alkalommal is. Az Eleven kór azonban nem csak emiatt volt már az első előzetes után is érdekes, no meg impozáns, hanem mert egyrészt a trailerek nem mutattak meg sokat a sztoriból, másrészt mert az alkotásról gyakorlatilag tényleg alig lehetett tudni valamit (sőt, maga Wan kérte meg azokat az újságírókat, akik látták a filmet, hogy ha lehet, próbálják meg nem lelőni a kulcsfontosságú fordulatokat), ez pedig alanyi jogon vonzóvá tette a direktor visszatérését ahhoz zsánerhez, amelynek a változatos és sikeres pályafutását köszönheti.   I



Ilyen előzmények után az volt a minimum, hogy az Eleven kór nagyot szóljon, és ha a műfajt nem is reformálja meg (lássuk be, ez most, 2021-ben már lehetetlen), mindenképp olyan élményt nyújtson, amelytől a hideg futkos majd a hátunkon – valami olyat, amire egyszerűen nem vagyunk eléggé felkészülve. Nos, az utóbbit teljesítette a film, csak nem úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Az Eleven kór ugyanis egy hatalmas, egyben nagyon is tudatos zsánermix, melyben egyszerre idéződik meg Wan munkássága, annak minden kötelező tulajdonságával együtt (démoni szál, természetfeletti vonulat, kísértetházas felütés), és az olyan régi nagy mesterek, mint Brian De Palma és Dario Argento legikonikusabb pillanatai, sőt, bizonyos tekintetben még David Cronenberg testhorrorjai is. Egyszerre akar paranormális horror, borzongató kísértethistória, szörnyfilm, természetfeletti krimi, vérgőzös slasher és szürreális giallo lenni (ember legyen a talpán, aki a teljesség igénye nélkül képes felsorolni, hogy hány különböző alműfajból, stílusból és filmből merített Wan és a forgatókönyvíró, Akela Cooper), és ha ez még nem lenne elég, az utolsó harmadban hirtelen átcsap az egész egy, a Wan által rendezett két blockbusterből átemelt, de itt vérrel és csonttörésekkel felturbózott akcióorgiába. Ha a fő-konfliktust és az expozíciót nézzük, akkor olyan, mint a Démonok között, ha a zenei stílust és a gyomorforgató intrót, akkor olyan, mint a Fűrész (feldobva néhány, a Stranger Things-el kéz a kézben járó nyolcvanas évekbeli szintipop hangzással), ha pedig a hatásmechanizmust, akkor olyan, mint az Insidious (rengeteg olcsó és bazári jump scare-el, ami már tíz évvel ezelőtt is baromi fárasztó volt), szóval lényegében Wan fogta azokat a filmeket, amiken felnőtt, bedobta őket a fazékba és összekeverte azt a saját receptjével. Ilyen esetekben ritka, hogy valami jó süljön ki egy ehhez hasonló katyvaszból.  



Meglepő lehet, de mindez az Eleven kórnak kifejezetten jól áll, és Wan is ügyesen lavírozik a különböző műfajok között. A zsánerelemek remekül illeszkednek egymásba, még úgy is, hogy a sztori természetesen óriási hülyeség (spoilerezni nem akarok, de jó eséllyel hamar kitalálod majd, hogy mire megy ki a játék), és még attól függetlenül is, hogy a logika rendre agyoncsapja a jeleneteket (szegény rendőrök rosszabbul céloznak, mint a Star Warsban a rohamosztagosok), ahogy a börtönös szekvenciánál bekövetkező katarzis lehetőségét is (vitathatatlanul a film zenitje ez, gore tekintetében mindenképp). De van még egy fontos dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: az, hogy, bár időnként rettenetesen brutális, rémisztő és véres, az Eleven kór eközben piszkosul vicces film is. Jobb esetben már az első tíz percben úgy érzed majd, mintha valamiféle paródiát néznél, noha nálam a nézőközönség is rátett egy lapáttal arra, hogy a stáblista legördülésével arra a következtetésre jussak, hogy régen röhögtem ennyit egy horrorfilmen (sőt, még egy vígjátékon is ritkán – ezek után mondja azt nekem valaki, hogy a mozizás nem közösségi élmény), de ehhez hozzátartozik, hogy a színészek is borzasztóan túljátsszák a szerepüket. Jelentőségteljesen az arcukra fókuszál a kamera, ők mondanak valami nagyot vagy jön egy hatalmas fordulat, és hirtelen felsikolt a drámai zene, kidüllednek a szemek, akár egy szappanoperában, és ugyanez jellemző a már fentebb is említett börtöncellás jelenetre, ahol lehetetlen nem instant röhögőgörcsöt kapni a karakterek túltolt arckifejezésétől. Közben egymást követik a humoros benyögések, a mellékszereplők funkcionálatlan viselkedései, az ordas nagy műfaji klisékről (egy hangos sikolyra rávágják a rendőrszirénát, minden előzmény nélkül jönnek a már alapból is nevetést kiváltó jump scare-ek, stb.) már nem is beszélve. A forgatókönyv képtelen rábízni a nézőkre még azt is, hogy maguktól jöjjenek rá, hogy a karakterek éppen hol vannak és mit csinálnak, folyton folyvást a szánkba rágnak mindent (minden egyes megmutatott dolog után elmondják, hogy mit mutattak meg – ez már-már Csupasz pisztoly-szint), és van egy olyan határozott érzésem, hogy mindez direkt van így.  



Írhatnám azt, hogy nyilván nem az volt ennek a filmnek a célja, hogy a moziterem egyetlen összefüggő tudatként nyelje félre vagy köpje ki a kóláját és térdét csapkodva vihorásszon, de a különböző jeleneteket, színészi alakításokat és kameraállásokat elnézve váltig állítom, hogy nincs az az isten, hogy ezek a pillanatok nem a tudatos rendezői instrukciók miatt lettek olyanok amilyenek, és Wan nem direkt vette parodisztikusra a figurát. Ám az Eleven kór az összes hibája és groteszk humorú B-horrorba átcsapó stílusa ellenére (vagy inkább épp amiatt) tökéletesen elszórakoztatott. Ha Wan célja valóban az volt, hogy különböző zsánereket mixeljen össze, majd kiforgassa azoknak az összes kliséjét és jókora fekete humorral öntse nyakon a végeredményt, akkor nekem ezt sikerült eladnia.