A John Carpenter rendezésében bemutatott 1978-as Halloween – A rémület éjszakája elvitathatatlan hatást gyakorolt a horror, azon belül is a slasher zsánerre. Ha műfajt nem is, de mindenképpen trendet teremtett, amelynek köszönhetően elárasztották a mozivásznakat a megölhetetlen, sehová sem siető, de mindig, mindenhova odaérő néma, maszkos gyilkosok, akiket az elkövetkezendő négy évtizedben a stúdiók a rosszabbnál rosszabb, folytatásokkal, a felesleges mitológiaépítéssel, valamint a bénán előadott, erőltetett magyarázgatásokkal annak rendje s módja szerint szépen ki is véreztettek. A Halloween-frencsájz is megkapta a maga kötelező epizódjait (majdnem egy tucatot), amelyek végeredményben újabb és újabb szögek voltak egy olyan sorozat koporsójába, amit már az első résszel el kellett volna vágni, dehát ismerjük a jó öreg, Hollywoodra tökéletesen igaz mondást, hogy pénz beszél, kutya ugat. Így az eredeti film óta eltelt csaknem negyven év alatt hosszú és kemény munkával sikerült sírba tenni Michael Myers, azaz a „The Shape” karakterét, annak minden egyéniségével és megfoghatatlan misztikusságával együtt. Illetve csak majdnem, ugyanis 2018-ban a füves vígjátékoktól és a fajsúlyos, művészfilmes drámáktól a horrorba átnyargalt David Gordon Green és leginkább a kretén, altesti poénokkal operáló komédiákból ismert Danny McBride újra elővette az álarcos gyilkost, és sikerült nekik az, ami negyven éve, Carpenter eredeti filmje óta senkinek sem jött össze (még magának Carpenternek sem): számtalan kudarcba fulladt folytatás, újragondolás, remake és reboot után méltó módon folytatták a ’78-as klasszikust, és egyúttal le is zárták azt. Hogy akkor mégis miért volt szükség most, 2021-ben a nagyszerű és minden tekintetben zseniális film után egy újabb epizódra? A válasz mi sem egyszerűbb: a pénz most sem tudta befogni a száját.  



Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gordon Green és McBride eleve két részben képzelte el az eredeti Halloween folytatását, de mivel a 2018-as film nemhogy korrekt, de egyenesen meglepő és elsöprő sikert aratott, úgy döntöttek, hogy trilógiává duzzasztják Myers visszatérését. Ennek eredménye a Gyilkos Halloween című „második” epizód, amely új, érdekes gondolatok helyett inkább csak kitölti a helyet a nyitány és a jövőre érkező befejezés között, miközben a közvetlenül az előző rész után játszódó történet koncepcióját pont azok a dolgok húzzák karóba, amik annak idején, a nyolcvanas években egyszer már legyilkolták a frencsájzt és a slasher műfajt is. Pedig az első húsz perc, az eredeti filmhez hozzátoldott flashbackekkel és az előző rész végén lángba borult házban, illetve annak környékén lezajló esztelenül brutális mészárlással még kifejezetten ígéretes is: Michael igazán elemében van, gond nélkül felkoncol mindenkit, aki csak az útjába kerül (szegény tűzoltók jól be is rágtak a jelenet láttán – bezzeg rendőröket nyugodtan apríthat, azok manapság úgysem számítanak), és ez, a ’78-ban játszódó, retro-üzemmódban készült visszaemlékezésekkel együtt ügyesen hozza Carpenter klasszikusának félelmetes, szikár egyszerűségét. Az alkotók tényleg nem spóroltak a vérrel, a Gyilkos Halloweenben sokkal több a brutalitás és a belezés, mint az előzményben, a rajongói igényeket szépen ki is elégítik, azonban hamar egyértelművé válik, hogy mindezzel a kreativitás hiányáról, illetve a szegényesen és kidolgozatlanul előadott mögöttes üzenetről akarták elterelni a figyelmet. Igencsak veszélyes terepre tévedtek ezzel az írók, hiszen korábban akárhányszor próbáltak magyarázatot találni Michael motivációjára, megölhetetlenségére és mibenlétére (a Laurie-val kapcsolatos rokonsággal, az elcseszett családi háttérrel, vagy a druidás marhasággal), annak mindig csúnya vége lett. Nem lehet tehát eléggé kihangsúlyozni, hogy ha valamit, akkor ezt aztán végképp ne tegyék egy Halloween-filmben – márpedig Gordon Greenék pont ezt csinálták.  



Merész, ha nem egyenesen hatalmas ostobaság ez a 2018-as epizód után: az előző rész többek közt pont azért volt remek, mert ahelyett, hogy megpróbálták volna megfejteni, megmagyarázni és bonyolítani a karaktereket és a Carpenter alkotta mítoszt, inkább visszakanyarodtak a pőre, puritán stílushoz, amellett, hogy újat is mutattak Laurie Strode figurájáról és a negyven éve feldolgozásra váró traumájáról. Nem spilázták túl, nem gondoltak hozzá semmiféle felesleges dolgot Michaelhez sem, szimplán ő maga volt a nagybetűs Gonosz, és kész, akit nem lehet csak úgy megölni, sem megfejteni, hogy miért olyan, amilyen (a jelenet, amikor szó nélkül beletapos az őt évek óta sikertelenül megérteni próbáló pszichiáter arcába, valami zseniális), és a film az áldozatszerepek tekintetében is a carpenteri hagyományokat öregbítette (azaz az átlag slasherek levágásra váró tahói és hülyepicsái helyett kedvelhető, valódi lélekkel és személyiséggel felruházott karakterek voltak benne). A Gyilkos Halloween viszont ezeréves klisékre húzza fel az amúgy is több ezer sebből vérző koncepciót. A szereplők, akiknek korábban a szájukba rágják, hogy szigorúan maradjanak a kocsiban, akkor is, ha beüt a baj, aztán naná, hogy kiszállnak a kocsiból, amikor beüt a baj. Egyes figurák olyan idióta módon viselkednek, mintha direkt akarnának belefutni Michael késébe és meghalni. 2021-ben sem jutottak el odáig, hogy a halálos ítélettel egyenlő különválás helyett inkább együtt maradjanak, továbbá a film során úgy nagyjából féltucat alkalom nyílik rá, hogy a szart is kiverjék és lőjék Myersből, akiről mindenki tudja, hogy kvázi halhatatlan és bármit túlél. Minden pontosan olyan, mint a nyolcvanas években.  



És ez csupán a probléma egyik része, mert közben Gordon Greenék Haddonfield lakosságát is lincshangulatba taszítják: a polgárok megelégelik a rengeteg hullát és az utcákon parádézó Michaelt, ezért közösen összefognak, hogy végre ellássák a baját – ilyen egyébként már történt a sorozatban, no nem mintha itt jobban sikerült volna előadni, sőt. Minden bizonnyal valamiféle komoly, súlyos társadalomkritikát akartak megfogalmazni, ám a felszínes forma (szinte már hallani Keenan Ivory Wayanst a Ne légy barom!-ból, ahogy minden jelentőségteljes pillanatnál bemondja, hogy ÜZENET), a komolykodó, túlírt monológok (melyeket a méltatlanul mellőzött Jamie Lee Curtis szájába adtak, hogy legyen valami funkciója azon kívül, hogy egy kórházi ágyon fekszik), és a hányavetett narratíva (a hosszan felépített mondanivaló a csúcspont elérése után nagyjából fél percig számít, aztán gyorsan el is felejtik az egészet) elejét veszi mindenfajta hatásos gondolatiságnak. Michael sem úszta meg ép bőrrel: a film izzadságszagú és borzalmasan légből kapott magyarázatokkal próbálja megválaszolni a karakter kinyírhatatlanságát (kb. ötvenszer hangzik el, hogy a gonosznak meg kell halnia, de értelmes párbeszédeket már nem igazán sikerült kanyarítani hozzá), melynek erőszakos, hányásig tartó sulykolásával tökéletesen illeszkedik Hollywood jelenlegi trendjeihez, amikor már semmi sem maradhat megvilágítatlanul, nem lehet semmiféle misztikum, nem szabad a nézőkre bízni semmit, minden áron, ha a fene fenét eszik, akkor is maradéktalanul fel kell világosítani/hülyének kell nézni a közönséget.  



Ezek után főleg nem lennék az írok helyében, ugyanis egy év múlva érkezik a Halloween Ends című finálé, ami elvileg az utolsó rész lesz (bár a producerek nemrégiben tett nyilatkozatai némiképp ellentmondanak ennek), és ha bottal ütnének sem tudnám megmondani, hogyan lehetne ezt úgy befejezni, hogy az méltó legyen ’78-as filmhez és a ’18-as folytatáshoz, és akkor Michael Myers misztikusságának és hátborzongatóan túlvilági mibenlétének megőrzéséről még nem is beszéltünk. Bár igaz, ami igaz, az alkotók ezzel egy kicsit a saját csapdájukba estek. A frencsájzt a 2018-as Halloween tökéletesen és nagyszerűen lezárta, ennél fogva mindenféle hozzátoldás eleve felesleges, nincs már mit mondani erről a szériáról és erről a karakterről. Nem kétséges, hogy a trilógia harmadik darabja ettől függetlenül is megpróbálkozik majd ezzel. Hogy sikerül-e neki, vagy sem, az jövőre kiderül.