Elmezavar. Leginkább így jellemezhető azaz állapot, amikor nem tudjuk mitévők legyünk. Elindulunk valamerre, tesszük a dolgunk, és úgyérezzük minden rendben. Valójában tudjuk, hogy valamiről megfeledkeztünk. Biztosra vesszük, hogy nem figyeltünk oda mindenre. Aztán egyszerre minden ilyen elfelejtett apró felhő, összegomolyodik a fejünk felett, és elönt. Elönt a düh, a tehetetlenség, a kétségbeesettség. Pedig jó úton haladunk. Bármilyen meglepő is. Mert ilyenkor az ember mindent megkérdőjelez. Minden eddigi tettét becsmérli, és próbál rájönni a hibáira, amik valójában nincsenek. Az egyetlen hiba a feledékenység. Ami a túlzott szerepvállalásból ered, mikor mindent mi akarunk csinálni. Ha csak tengünk napjainkban, és így is elfeledkezünk a legfontosabb dolgokról, az nem ez a kategória. Ha önző módon harácsoljuk életünkbe a javakat, és nem elfelejtjük, hanem kiszorítjuk a számunkra haszontalan tényezőket, az ismét más kategória.
Én arról beszélek, mikor önzetlenül akarsz élni, és eldöntöd egy nap, hogy amiben tudsz segítesz az embereknek. Majd ahogy változik az életed, új és új emberek kerülnek számodra előtérbe, és a régiekre egyre kevesebb figyelmed jut majd. Bánni fogod, hogy nem figyelsz rájuk eléggé, pedig régen ők is mennyit törődtek veled. Megfogod kérdezni magadtól, hogy mitévő légy. Azt gondolod majd, hogy rossz emberré váltál. Önzővé és figyelmetlenné. Pedig semmi mást nem tettél. Csak haladtál. Haladtál önmagaddal, haladtál a koroddal. Akiket elhanyagolsz, hogy mások többet kapjanak belőled, azokkal meg kell értetned a változást. Tájékoztatnod kell őket az életedről. Néha muszáj engedned, és megnyílnod feléjük. Mert nem tarthatsz meg mindenkit közel magadhoz egy életen át. Néha engedni kell a szeretteinket eltávolodni. Néha ezt velük is nekünk kell elfogadtatnunk.

Hiába. Az élet gyönyörűsége, néha a kegyetlenségében rejlik. Abban hogy nem uralhatunk mindent. Abban hogy a változásokat nem tudjuk elkerülni. Abban hogy áldozatokat kell hoznunk minden nap, anélkül hogy biztosak lennénk a győzelemben. Megtesszük, mert érző lények vagyunk. Vagyis remélem hogy mind azok vagyunk, és nem kell évek múlva majd úgy visszagondolnom, erre a pár percre, hogy hiábavaló szócséplés volt, mert majd elönt engem is a kapzsiság, a hatalomvágy, és ha előkerül egy polc mélyéről ez a darab papír, csak mosolyogva suhanok majd át a sorok felett.

Remélem akkor is emlékezni fogok rá, hogy mikor a távolodásról, és a megértés szükségességéről beszéltem, a szülőkre gondoltam.